„A kántorkodástól feltöltődik az ember” – Kicsák Tamás a szolgálat jó ízéről

Kicsák Tamás szerény ember. Szerény kántor. Amikor a balatonfüredi Piros templom karzatán beszélgetni kezdünk, Aszófő és fíliái kántorának nevezi magát, majd kérdésemre fel is sorolja őket: Fövenyes, néha-néha Örvényes, és kisegítőként a balatonfüredi Piros templom az „állomáshelyei”. Szinte véletlenül derül ki, hogy 2004 óta csaknem állandó jelleggel a tihanyi apátság „helyettesítő” kántora is. Az elmúlt év májusa óta ez csaknem egész héten leköti: csütörtököt kivéve minden hétköznap és vasárnap este Tihanyban is ott kell lennie. A kántorság ennek ellenére nem a főállása, mert amúgy a helyi közterület-felügyeletnél dolgozik.

Miután a Piros templom orgonájának rossz állapotáról és a felújítására kapott 25 milliós ajánlatról is mond néhány szót, odakint még megmutatja a város egyik nevezetességét, a 105 éves mezei szilfát, amely öregebb, mint a mellette álló, 1927-ben épült, vagyis 93 éves templom. A fa egy nagy ágát egyszer levágták (kinek, minek lehetett útjában?), de így, kicsit féloldalasan is nagyon életvidámnak tűnik, és legalább ötven évet letagadhatna.

Utunk innen a Balaton-partra, a füredi mólóhoz és a Tagore sétányra vezet. A Balaton most még csak éledezik, de mivel nemsokára beindul a sokak által annyira várt nyaralószezon, a nyári misékről és a misehallgatókról kérdezgetem.

Aszófőn június végén minden évben csaknem a duplájára ugrik a misehallgatók száma. És míg amúgy idősebbek járnak, ilyenkor – mivel fél tizenkettőkor kezdődik – gyerekcsoportok is gyakran beállítanak, megszakítva a kirándulásukat. Fövenyesen – ahol az egyházközség alapítói Vértesaljai László atya édesanyjáék voltak – szintén sokan járnak templomba nyáron, nagyrészt Győrből és környékéről, Sopronból is. A Páduai Szent Antal-búcsún pedig minden évben egyenesen csurig van a templom és a kertje. Míg Fövenyesen főként családok érkeznek, nemritkán strandpapucsban, addig Aszófőn és Tihanyban nyáron inkább turisták és táborozók. A reggeli misére nemegyszer a hajnalig tartó buliból esnek be a fiatalok, szokták is mondogatni, hogy utána aludni mennek majd. Tihany az utóbbi években különösen népszerű lett a nyaralók körében. Ez azért is lehet, mert a bencés atyák jó érzékkel kulturális programokat kapcsolnak a liturgiákhoz: múzeumi vezetést, éjjeli apátságbejárást, kőtárlátogatást.

*

Tamásékhoz megyünk tovább, és nagyjából mintha a Családi körbe csöppennénk. A vacsora végeztével, a nappaliban letelepedve a gyerekek még körbejárnak, és újra meg újra sütivel kínálgatnak bennünket, mi pedig Tamással először a teraszon, aztán a levesestál fölött, végül a kanapén üldögélve a kántorságról, az egyházi szolgálat iránti elkötelezettségről beszélgetünk, amelyet ő – noha sok-sok szabadidejét leköti – úgy tűnik, a legtermészetesebbnek, élete szerves részének tart.

„Egyik éjjel felébredtem, és azon kezdtem gondolkodni, hogyan is kezdődött. Aztán felhívtam a bátyámat, aki görög pap, hogy megkérdezzem, ő hogyan emlékszik vissza a kezdetekre – mondja. – Az egész biztos, hogy édesapánk példája, aki harminc éven át görögkatolikus kántorként szolgált Nyírcsaholyban, meghatározó volt. Jól emlékszem azokra a litániákra is, amelyekre édesanyám vitt a római templomba, mert ő meg római katolikus. Az orgona hangja akkor és ott fogott meg először. Később, bencés diákként a tanárom, Jáki Teodóz atyai támogatása segített a fejlődésben. Még később pedig, a kilencvenes évek végén – akkor rendőr voltam Füreden – Korzenszky Richárd atya biztatott, hogy fejezzem be a kántorképzőt.

Édesapámtól tanultam meg, hogy a szolgálat az első. Ő ugyanis a téesz traktorosaként, hiába próbálták betörni, mindig fennen hangoztatta, hogy neki ugyan bármit mondhatnak, ha tízkor kezdődik a liturgia, fél tízkor leállítja a traktort, és megy a templomba. Úgyhogy a szüleim mellett szinte belenőttem a kántorkodásba, és mivel sok római katolikus volt a tágabb családunkban, soha nem támadt gondom abból, hogy miért megyek a római templomba. Emlékszem, talán tízéves voltam, és a litániavezető apáca néni már megengedte, hogy a loretói litániát én kísérjem, ami érthetően nagyon büszkévé tett olyan kis gyermekként. Hiszen már akkor kántornak tarthattam magam. Pedig utána mennyit kellett még tanulnom, hogy egyszer valóban az lehessek!

Ha munkaként tekintenék a kántorkodásra, már rég belefásultam volna. Diákszínészként szerepeltem a Kőműves Kelemenben, és nagyon megragadt bennem a legismertebb dalából az a sor, hogy »hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet«. Azt hiszem, ez a kántorságra hatványozottan igaz. Az egyházi zene szeretete, az orgonálás öröme, a hívek visszajelzései és a velük való kapcsolat, a közösség egyaránt kell hozzá. Van például egy ének, az Imádlak és áldlak, Isten, rejtelem, amit annak idején gyakran játszottam a veszprémi Regina Mundi-templomban. Az ottani hívek nagyon megszerették, és hálásak voltak érte. A kántorkodástól nem elfárad, hanem erőt kap, feltöltődik az ember, ha szívvel csinálja.

És persze nagy erőt ad a családom is: a feleségem, a gyerekek. Például a két fiam olyankor, amikor abban versenyeznek, hogy ki segítsen nekem a misén a regiszterek húzogatásával. Három gyermekünk van: a 11 éves Márk, a kilencéves Sári és a hatéves Bence. Reggel-este együtt imádkozunk, és ezt ők is igénylik, egyáltalán nem érzik kényszernek. Az autóban meg együtt szoktunk énekelni taizéi, hagyományos és keresztény könnyűzenei énekeket.”

*

Aszófőn minden vasárnap más-más énekeket vesz elő, Tihanyban pedig attól függően válogat, hogy kik vesznek részt a misén. Amikor főleg a helyiek, akkor az általuk kedvelt énekeket játssza. Máskor a vájtfülűbbeknek próbál kedvezni: gregoriánnal, a Mercedes-misével, a Missa mundival és a Missa de angelissel várja a nyaralókat.

Bizonyos határok között a konfliktusokat is vállalandónak tartja, hogy ne mindig ugyanaz ismétlődjön, és megismertethessen a hívekkel új énekeket. Az orgonák többsége, az apátságit leszámítva, rossz állapotú, és sok ráfordítást igényelne, hogy ez változzon. Néhol pedig csak szintetizátor van.

*

Édesapjáékat, mivel hatan voltak testvérek, és mind jó hangúak, görögkatolikus létükre gyakran hívták passiót énekelni a római katolikus templomba Nyírcsaholyban. Tamás az elhivatott görög kántor, a néhai Kicsák Pali bácsi fiaként már gyermekként megismerhette a kántori szolgálat jó ízét.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

A riport nyomtatott változata az Új Ember 2020. június 7-i számában jelent meg.