Ádámok és Évák meg a történelem – Bemutatták Gróh Gáspár 20. századi íróinkról szóló könyvét

A megjelenteket Sebestyén Ilona, a könyvet gondozó Nap Kiadó igazgatója köszöntötte, aki elmondta, hogy Az ismerős ismeretlenek Gróh Gáspár tizedik könyve, ami a kiadónál jelent meg.

A kötetet Pécsi Györgyi irodalomtörténész, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) égisze alá tartozó MMA Kiadó ügyvezetője mutatta be. Kiemelte: Gróh Gáspár egyszerre irodalomtörténész és rendszert képező eszmetörténész, melyet Németh László szavaival „a gondolkodás műfajába, az esszébe” sürít. Gróh Gáspár csak arról ír, ami személyesen, intellektuálisan, érzelmileg megszólítja.

Mostani kötetében irodalomtörténeti érvényű esszéket, recenziókat, köszöntőket, beszédeket, nekrológokat olvashatunk 20. századi emblematikus, illetve alig méltányolt alkotókról: Babits Mihályról, Bibó Istvánról, Dsida Jenőről, Duray Miklósról, Görömbei Andrásról, Granasztói Pálról, Grendel Lajosról, Jankovics Marcellről, Kosztolányi Dezsőről, Mészöly Miklósról, Monostori Imréről, Nagy Lászlóról, Nemes Nagy Ágnesről, Németh Lászlóról, Németh Magdáról, Sárosi Bálintról, Széchenyi Zsigmondról, Szekfű Gyuláról, Szilágyi Istvánról, Tamás Attiláról, Tellér Gyuláról. Gróh Gáspár mozdít a megkövült értékítéleteken, rákérdez evidenciákra, ezáltal olyan oldalukat mutatja meg az alkotóknak, amit nem vagy csak felületesen ismertünk.

A tartalmilag és gondolatilag rendkívül sokrétű, színes könyvből Pécsi Györgyi kiemelte Gróh Gáspárnak a Babits Mihályról és a 20. századi magyar próza kiemelkedő alkotójáról, a felvidéki Grendel Lajosról írt esszéit. Kifejtette: nagyon alapos, filológiai kutatás után végigköveti Babits kezdetben elutasító magatartását a hagyományos, 19. századi népies vonulattal szemben, ami később gyanakvássá szelidült, végül pedig határozottan elfogadóvá és támogatóvá vált az új, modern népiességgel szemben. Ismeretes, hogy Babits a 19. századi költők közül Petőfit és Aranyt tartotta a legjobbnak, az őket követő, lapokat elárasztó epigonok azonban irritálták. Másrészt viszont,

bár a népi mozgalommal nem tudott azonosulni, irodalmunkban meglátta az új hangot, fölismerte Illyés és Móricz tehetségét, művészi érzékét. S noha nagyon másként vélekedtek társadalmi kérdésekben, magukhoz vette őket a Nyugathoz társszerkesztőknek, a régi nyugatosok legnagyobb megrökönyödésére. Vajon ma, hisztérikusan megosztott irodalmi, kulturális életünkben elképzelhető-e hasonló nagyság?

– tette fel a kérdést az irodalomtörténész.

Grendel Lajost illetően Pécsi Györgyi rámutatott: munkásságát Gróh Gáspár két részben vizsgálja. Rossz idők krónikása címmel az elbeszéléseket tekinti át, míg a másik írás Grendel, a posztmodern realista? Hogyan lesz posztmodern egy író? címet viseli. Az előadó felidézte: azt, hogy Grendel posztmodern alkotó volt, a rendszerváltozás liberális író- és irodalmár társasága egyként hirdette és támogatta, majd 1989 után radikálisan elfordult tőle. Egykori szlovákiai tanítványai pedig, akik mesterüknek tekintették, halálának évében, 2018-ban nyilvánosan megtagadták. Pécsi Györgyi szerint

a Grendel-életművet nyugodtan nevezhetjük a magyar irodalmi kánon állatorvosi lovának.

Indulásakor szembefordult a kisebbségi sors felpanaszolásának közvetlen realista formájával és elutasította azt, amit a magyarországi konzervatív irodalmárok erősen nehezményeztek. Modern és korszerű akart lenni, amit a posztmodern Eszterházy Péter, Szegedy-Maszák Mihály, Mészöly Miklós írói körében vélt megtalálni. Önéletrajzi műveiben azt írja: 1968-ban, a prágai tavasz idején konzervatív-keresztény-polgári családjával szembefordult, a liberális baloldalt választotta eszményül, 1989-ig. Ekkor totálisan kiábrándult mindabból, amit addig hitt, és maradt számára a megnyomorított szlovákiai magyarság ügye. Gróh Gáspár meggyőző elemzése szerint viszont immár illúzióktól mentesen, megkeseredve azt folytatta, amit pályára lépésétől kezdve: tovább dokumentálta a szlovákiai magyar társadalom bomlását. Lényeges momentum itt, hogy a szlovákiai magyar kisváros polgári középosztálya, amely a közösség kulturális, szellemi, gazdasági hajtóereje kellett volna, hogy legyen, még azelőtt szétesett, hogy kifejlődhetett volna. Ennek a magas szintű megörökítője Grendel Lajos. Gróh Gáspár értékrendje, erkölcsi, szellemi ideálja a két kiemelt szerző jellemzéséből is kiderül.

Grendel Lajos munkássága volt a középpontja Pécsi Györgyi és Gróh Gáspár beszélgetésének is. A bemutatott kötet szerzője kifejtette: amikor a fiatal Grendel szembefordult a szlovákiai magyar népi írókkal, nem az olyan kiemelkedő alkotókkal volt gondja, mint Dobos László vagy Tőzsér Árpád, hanem azzal a derékhaddal, amely döntően és egészében siralmasan provinciális volt. Erről nem ők tehettek, hanem az a beneši politika, amely elűzte a magyar értelmiség, polgárság legkiemelkedőbb képviselőit, akik útmutatók lehettek volna.

Grendelnek nem az volt a gondja, hogy milyen esztétikát követ az a szlovákiai magyar irodalom, amelynek ő is a részese lett volna, hanem hogy milyen „kásahegyeket” termel.

Miután szembefordult egy ásatag esztétika tehetségtelen képviselőivel, ezek után világos, hogy őt hová sorolta be az itteni közvélemény. Ám a nyolcvanas években bekövetkezett változások még korántsem jelentettek egy olyan ideológiai és az irodalompolitikai hatalomért folytatott harcban megszerzett pozíciót, mint a későbbiekben. Itt megint csak előjön az a kérdés, hogy ne vetítsünk vissza akárcsak öt évvel korábbi helyzetre későbbi ítéleteket.

Gróh Gáspár két hónappal ezelőtt egy konferenciára készülve újraolvasta Grendel Lajos műveit, melyek lenyűgözték. A Trilógia (Éleslövészet, Galeri és Áttételek) utolsó darabjában előjön a grendeli alapprobléma. Kisváros, emlékezés, a gyermekkor világa. Aztán ott van a nagyvárosnak mondott Pozsony rajza, a szerkesztőségi élettel, a mindennapokkal. Jelen van természetesen ebben a változó világban vergődő főhős is, az író, a válásával, a nőügyekkel, a gyerekkel, az ivászatokkal, az albérletekkel, a dilettáns költők, a kollégák – mindez leköti az olvasót. Hogyan működik mindez, magyarként a csehszlovák világban, mi történik akkor, ha magyar–csehszlovák futballmeccs van? A legjobb, ha az elbeszélő más programot keres, mintsem színt valljon, hogy kinek drukkol. Szépen megy, élvezetesen, néha hihetetlen bölcseleti mélységgel megy a cselekmény a maga útján, és akkor az utolsó oldalakon történik valami: csöngetnek az elbeszélő ajtaján, és ott áll a kilenc-tíz éves fia, akit az újra férjhez ment korábbi feleség magával vitt. Az elbeszélő ekkor már csak nyaranta tölthet a fiával együtt néhány hetet. Sokkos állapotba kerül a fia teljesen váratlan megjelenésétől. És akkor a srác közli: megszökött otthonról, mert magyar akar lenni. A gyermek bejelentkezése hasonlít Az ember tragédiájának a végéhez, amikor megjelenik az utód.

Elszórakozhatunk mi, Ádámok és Évák a magunk kis ügyeivel meg a történelemmel, de egyszer csak ott van a folytatás, a jövő, és akkor színt kell vallani. Ez a grendeli sokk, ami az egész életművön végigvonul.

Ezt a sokkot többen megélték. Megélte Babits is, egészen más körülmények között, más formában, de egyszer csak ő is szembetalálkozott ezzel. Vagy amikor József Attila leírta:

„Gyönyörűt láttam, édeset,
Elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagydarab kő, a valóság.”

Ez történt Grendellel is.

Az irodalmi útkeresések, a sok esztétikai irány, a posztmodernség közepette kihez igazodunk, ki az az igazi budapesti példakép, akihez igazodnunk lehet? Ott volt Grendelnek is a cseh irodalom meg a világirodalom, aztán Mándy Iván, Mészöly Miklós, Eszterházy Péter, de egyszer csak megjelenik egy gyerek, a fia, és azt mondja: nem marad az anyjával Csehszlovákiában, mert magyar akar lenni. Akkor azért történik valami. És akkor fölsóhajt az elbeszélő, maga Grendel Lajos: „Most segíts, Uramisten!”

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír