„Nem a munka a legfőbb érték” – Beszélgetés a jó pihenésről és a pihenés szeretetnyelveiről

Milyen a jó pihenés? Megérdemeljük-e? Nem számít-e luxusnak? Mitől függ, hogy megengedhetjük-e magunknak? Mennyit kell dolgoznunk ahhoz, hogy utána jó lelkiismerettel pihenhessünk? Vagy a pihenés legyen az elsődleges, a munkát pedig csupán szükséges rosszként fogjuk fel? Ha szenvedélyesen szeretjük a munkánkat, miért „kell” még pihennünk is? Lehet, hogy a pihenés csak divat, amit az utazási irodák és a szálláskiadók találtak ki?

– Az a benyomásom, hogy a pihenéssel bajban vagyunk. Egyrészt nincs rá időnk, másrészt nem tudjuk, hogyan kell pihenni. Hogy miért nincs időnk rá, az egyértelmű: a kötelezettségeink rabjai vagyunk. De azt hiszem, ez arról is szól, hogy mit gondolunk az életünkről, és mit engedünk meg magunknak. Amint egy kis időnk adódik ugyanis a pihenésre, összezavarodunk, hogy akkor most mit kell csinálni. Aggódni kezdünk, hogy egyáltalán van-e ehhez jogunk, és nem kellene-e inkább valami „hasznossal” foglalkoznunk helyette. Ön szerint hogyan lehetne ezen társadalmi méretekben változtatni? 

– Ismerős, amiről beszél, mert korábban magam is megküzdöttem a workalkoholizmussal. Általános felfogásként tapasztalom, hogy hasznosak akarunk lenni, és ezzel könnyen legalizáljuk a munkától való függést. Értékkel telinek tekintjük és jutalmazni szoktuk, ha valaki mindig tevékeny.

Nem volt könnyű váltanom, a férjem segített ebben leginkább. Ő tanított meg arra, hogyan élhetem meg a szabadságot, miért nem a munka a legfőbb érték, és miért nem szabad, hogy róla szóljon az élet. Fokozatosan értettem meg, hogy szabadidő, minőségi idő nélkül az életünk összetöredezetté válik, a munkánkba pedig bele tudunk fásulni, bármennyire szeretjük is. A felismerésben, hogy az igazi szükségletem a munkán túl van, az segített leginkább, hogy minden hétvégén túrázni, barlangászni mentünk, nyaranta pedig minden szabadidőnket saját szervezésű hosszú távú kerékpártúrákkal töltöttük.

A minőségi szabadidő felfrissít, feltölt, átsegít a nehézségeken, és a közösségépítő szerepe sem elhanyagolható. Míg a közösségek a korábbi társadalmi viszonyok között adottak voltak – gondoljunk például a falusi életmódra; a stabil rendre, amely mindenkinek kijelölte a helyét és a feladatát –, addig ma nekünk magunknak kell közösséget, közösségeket teremtenünk önmagunk számára, megtalálnunk azokat az embereket, akikkel segíthetjük egymást, akikkel a szabadidőnket töltjük.

– A pihenés ügyében az is gondot jelent, hogy a korábbi éles határ munka és szabadidő között elmosódott. Régen az volt, hogy miután az ember letudta a nyolc óráját, mintha egy kapcsolót megnyomtak volna, azonnal átállt pihenő üzemmódba. De sokan ma már hazaviszik a munkájukat, sőt még nyaralás közben is távdolgoznak. Fogadjuk el ezt mint adottságot, vagy igyekezzünk tenni ellene? Tehetünk-e egyáltalán?

– Lehet tenni ellene. Nem szabad a rossz rendszer rabjának maradni. Meg kell találnunk a rést, amelyen át kiszabadulhatunk. Sokat segíthet a keretek kijelölése.

Az, hogy „nincs időm semmire”, önbecsapás. Fontos felismerés, hogy a rossz rendszert én magam tartom fenn, így aztán változtatni is csak én tudok rajta.

– Nem luxusproblémák ezek? Voltam Nottinghamben egy kiállításon, amely egykor a föld alatt dolgozó és élő ezrek nyomorúságos sorsát mutatta be a mélyben, egy barlangrendszerben. Bőrcserzéssel foglalkoztak ott, amiben fokról fokra teljesen tönkrementek. Ehhez képest nem luxusproblémák a mi problémáink? Sőt nem luxus már az is, hogy erről beszélgetünk?

– Annak ismeretében, hogy sokan éltek és élnek rossz körülmények között, annak tűnhet. De megfigyeltem, hogy a szegény embereknek is vannak luxuskiadásaik: sokat költenek cigarettára, kávéra, cukros üdítőkre, divatos ruhákra vagy csak menőnek tűnő okostelefonra.

A szemléleten nagyon sok múlik. Azon, hogy ki mit tekint luxusnak. Van, akinek a csillogó ruhák, a drága holmik jelentik az értéket. De például az, hogy valaki mindennap sportoljon, nem feltétlenül sok pénz, mint inkább tudatosabb életszemlélet kérdése.

Régebben – megint ide térek vissza – a falusi társadalomban a szegényebbek számára is adottak voltak a kikapcsolódás, a szórakozás alkalmai: lakodalmak, búcsúk, vásárok, családi ünnepek, táncmulatságok. A hajléktalan emberek körében pedig sokak számára jelenti a legfőbb mentsvárat az olvasás, de a sakk vagy a kártyajáték sem ritka.

Egy biztos: azért, hogy legyen szabadidőm, és jól töltsem el, tennem kell. A munkámat azzal ünneplem meg, az értékét azzal becsülöm meg igazán, ha utána tartalmas és értékes a pihenésem is. Mármint hogy értéknek tartom. Erre van szükségem az önbecsüléshez. Aki számára csak a munkája értékes, észrevétlenül rabszolgává válik.

Az írek sztepptáncának eredettörténete szerint annak idején, miután az angolok betiltották a táncmulatságokat, kívülről, az ablakon át nem volt szabad látszania a kocsmában, hogy táncolnak, mert a rendőrök gyakran arra sétáltak ellenőrizni. A fej és a felsőtest mozdulatlan maradt, miközben a lábak táncoltak. Számomra ez a legenda arról szól, hogy nincs az a rezsim, amely lefojthatná, megsemmisíthetné egy nép szórakozás és szabadidő iránti szükségletét.

Jártunk egyszer Macedóniában, egy nagyon szegény vidéken. Összeismerkedtünk pásztorokkal, és meghívtak vacsorára. Nyolc férfi egyetlen csirkére. Az ünnep, az életöröm iránti vágyuk mindennél erősebb volt. Ugyanezt éreztem, amikor Montrealban haiti nőket láttam táncolni a hideg esőben. Idős, sokat szenvedett asszonyok voltak, de a táncuk visszafiatalította őket.

– Mindig irigyeltem az olyan embereket, akiknek van valami erős elkötelezettségük a munkájukon túl. Úgy láttam, ez nagyon erősen szervezi az életüket, minden percben biztos eligazítást nyújt, hogy akkor éppen mi a feladatuk. De lehet, hogy ez is csapda, és mindenkinek szüksége volna a tiszta pihenés óráira, napjaira is.

– „Az Úr napját szenteld meg!” Csak az a kérdés, ki mivel tudja, akarja megszentelni, kinek mi a pihenés. Van, aki barátokkal, a természetben, sporttal akarja tölteni a szabadidejét. Más bevásárol, főz, filmet néz. Megint valaki más csak nyugalmat akar. Kinek mi a pihentető. De persze ott vannak a céltalanok is, akik nem tudják, mit szeretnének csinálni.

Nekem is volt egy ilyen orientálatlan életszakaszom. A túlterheltség, a sok munka volt az oka, amelyben egyedül maradtam, aztán munkanélküli lettem. Szinte a nulláról kellett újrakezdenem. A szabadban végzett sportok és azok az emberek segítettek, akiket ennek során megismertem. Mert ők erősebbek voltak abban, amiben én eltörtem. Meg kell tanulnunk hálát adni a rosszból megtanulható jó dolgokért.

– Egyáltalán mit jelent pihenni? Ön mint tanácsadó mit mond egy olyan embernek, aki fél a pihenéstől, és nem tudja, hogyan kell azt csinálni? Megpróbálja rábeszélni, hogy merjen megállni?

– Rábeszélni nem próbálok senkit semmire. A magatartásminták megváltoztatása hosszú időbe telik, akárcsak annak felismerése, hol férhet bele a pihenés a napjainkba, hogyan szállhatunk ki a mókuskerékből. Nem élhetünk folyamatos készenlétben, meg kell tanulnunk, hogyan lehetünk jobbak önmagukhoz.

– Létezik-e, és ha igen, milyen az a pihenés, amely teljes inaktivitást jelent? Ha létezik, kívánatos-e? Úgy értem, okos-e lustálkodásra kijelölnünk egy hétvégi napot, vagy inkább akkorra is tervezzük sok-sok tennivalót.

– Aki megengedi magának a teljes inaktivitást, bizonyára azért teszi, mert tudja, hogy számára az jelenti az igazi pihenést. De valami hasonlóhoz segíthetnek hozzá a sportok vagy az El Camino és általában a zarándoklat is. Míg a test aktív, a lélek és a szellem pihenhet. És erre nagy szükségünk van. Túl sok impulzust kapunk a világtól, túl sokat vagyunk online aktívak, és közben lassan elfelejtjük, hogyan szólíthatunk meg másokat „offline”.

Mindenkinek meg kell tanulnia a maga „pihenés-szeretetnyelvét”. Azt, hogy őt mi pihenteti a legjobban. Maratonra sem úgy indul az ember, hogy felhúzza a cipőjét, és nekivág, hanem egy éven át készül rá, edzéstervet készít, és fokozatosan növeli a terhelést. Hasonló a helyzet a pihenéssel: kezdetben talán egészen tanácstalanok vagyunk, mit és hogyan tegyünk, és csak lassan érzünk rá.

– Hogyan tesz, tehet-e rendet a pihenés kérdésében a vallási elkötelezettség? Szokták mondani, hogy a nem vallásos emberek temploma a pláza, de én ismerek olyan családokat is, amelyek templom után plázába mennek. Mi az, amit pihenés szempontjából biztosan jobban lát és tesz egy vallásos ember?

– Aki mély elkötelezettségű keresztény, az gyakran önkénteskedik a szabadidejében. A sport sem áll tőle távol, hiszen a lelke templomának tartja a testét. Gyakori, hogy valamely közösség aktív tagja, mert a hitet közösségben lehet a legjobban megélni – ez az, ami a leginkább megóv a kisodródástól. És a közösség olyan közeget is jelent, amely kizökkent a munka világából. Ahol a helyünkön vagyunk. Jó keretet kínál az egészséges értékrendű élethez. 

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter

 

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2019. július 28-i számában jelent meg.