„Tegnap, ma és mindörökké!” – A Kereszt gyengédségének kihívása

A Zsidóknak írt levél szerzőjének figyelmeztetése Isten Fiának, Jézus Krisztusnak az időben való jelenlétéről továbbra is tény marad, különösen a Szent Kereszt eseményével kapcsolatban, amelynek ünnepét szeptember 14-én ünnepeljük. Ez

alkalmat kínál arra, hogy a történelem, a Szentírás, a hagyomány, a liturgia és a tanítóhivatal fényében újra felfedezzük ennek az eseménynek a mély üzenetét és állandó kihívását.

Az ünnep – a feltárt dokumentumok és a hagyomány fényében – liturgiailag a 4. században Jeruzsálemben keletkezett, összefüggésben a Szent Sír-bazilika 335-ös felszentelésével és a Szent Kereszt első bemutatásával a következő napon, szeptember 14-én. A következő évszázadok során tovább fejlődött, különösen Keleten, mielőtt a 7. században Rómában bevezették és meghonosították volna. Így fokozatosan elterjedt és megszilárdult a római liturgiában, I. Sergius pápa (687–701) idején és a 8. században, amikor az ünnep már a nyugati liturgikus könyvekben is szerepelt. Legutóbb, 1969-ben VI. Pál pápa az új Általános Római Naptárban szeptember 14-i ünnepként erősítette meg. 1971-ben emlékeztetett arra, hogy az ünnep Jeruzsálemből eredt, és hogy a kereszt ereklyéinek tisztelete végül felülkerekedett a bazilika felszenteléséről történő megemlékezésen, így adva új nevét a ma általunk ismert ünnepnek.

A jelenlegi Római Misekönyv hangsúlyozza, hogy a kereszt: „a keresztény számára az élet fája, a menyasszonyi szoba, a trón, az Új Szövetség oltára: Krisztustól, a kereszten alvó új Ádámtól származik az egész Egyház csodálatos szentsége. A kereszt Krisztus uralkodásának jele azok felett, akik a keresztségben hozzá hasonlóvá váltak halálában és dicsőségében (vö. Róm 6,5)” (632. o.). Ez a teológiai érték nagyon fontos: a szóban forgó keresztre feszített nem csupán egy ember, hanem Isten Fia, a tökéletes ártatlanság megtestesítője, mindazzal, amit ez magában foglal és jelent. Azonban a szenvedés és a halál eszköze, a kereszt – mint Isten egész emberiség iránti szeretetének megnyilvánulása – kezdettől fogva kihívást jelentett a korai keresztények számára, akiknek le kellett küzdeniük a félelmet és megaláztatást, amit az jelentett, ahogyan erről a szimbólumról üldözőik beszéltek. A keresztre feszítés különösen szégyenletes római büntetés volt. Ezért a korai századok keresztényei számára nehéz volt elfogadni, hogy Jézus halálának eszközét nyíltan ábrázolják, és szinte botrányosnak számított annak bemutatása.

A régészeti leletek azt mutatják, hogy a katakombákban – csakúgy, mint a korai keresztény művészetben – Krisztus keresztre feszítésének bemutatása meglepően ritka.

A kereszt mint szimbólum azonban úgy tűnik, hogy már nagyon korán használatba került, bár majdnem „elrejtve”. Már a 2. és 3. század néhány keresztény szerzője is a keresztre emlékeztető tárgyakat vagy alakokat a keresztre való utalásként értelmezte, például: a horgonyt, az árbocot, a hajó vitorláját, az ekét vagy a kinyújtott karú embert. Ezek közül néhány a görög–római világban gyakori kép volt, amelyet a keresztények új értelmezésben használtak. Kétségtelenül már nagyon korán használták a kereszt jelét és a kereszttel kapcsolatos szimbólumokat, de hosszú ideig kerültek a keresztre feszített Jézus vizuális ábrázolását. A kereszt mint önálló szimbólumtól a feszület mint központi kép felé való átmenet több évszázadot felölelő folyamatot jelentett.

Egy másik fontos szempont, amelyet figyelembe kell venni, hogy a keresztre feszítéssel kapcsolatos egyik legrégebbi és leghíresebb ábrázolás az Alexamenos-graffito, amelyet általában a 2. század végére vagy a 3. század elejére datálnak: ez egy pogány karikatúra, amelyen egy keresztény imád egy állatfejű, keresztre feszített alakot. Ez azért fontos, mert bizonyítja, hogy a keresztények és a keresztre feszítés közötti összefüggés már akkor is ismert volt, de ez nem keresztény ábrázolás, hanem inkább gúnyos ábrázolás, amely nagyon korai tanúbizonyságot nyújt arról, hogy egyes római pogányok hogyan fogták fel a keresztény hitet és a keresztre feszítést.

Megmutatja nekünk, mennyire abszurdnak vagy botrányosnak tűnhetett a keresztények számára meghatátozó jelentőséggel bíró keresztre feszítés egy római pogány szemében.

A graffitót 1857-ben fedezték fel Rómában, a Palatinus-dombon, a Paedagogium néven ismert épületben, és amely valószínűleg a császári udvarban a rabszolgák kiképzésére szolgáló intézmény volt. Ma a töredék a Palatinus Múzeumban található. A képen egy szamárfejű, keresztre feszített alak látható, míg egy másik személy – akit Alexamenosként azonosítottak – és aki imádságos tisztelettel fordul felé. Ez tulajdonképpen egy keresztényellenes karikatúra, amelyet valószínűleg egy Alexamenos nevű kereszténynek címeztek. Alatta görög felirat olvasható: ΑΛΕΞΑΜΕΝΟϹ ϹΕΒΕΤΕ ΘΕΟΝ (Alexamenos sebet(e) theon), ami azt jelenti: „Alexamenos imádja [az ő] istenét”, vagy szó szerinti fordításban: „Alexamenos tiszteli az istent”. Miért éppen szamárfej? A görög–római világban elterjedt az a vitatott és karikatúraszerű elképzelés, hogy a zsidók egy szamár alakjában megjelenő vagy szamárhoz kapcsolódó istent imádtak.

Az egyik legismertebb beszámoló a latin író, Tacitus művéből származik, amelyet egy évszázaddal később Tertullianus vett át, és egy legendát mesél el, amely szerint a zsidókat az Egyiptomból való kivonulás során egy szamárcsorda vezette a vízhez. Amikor a kereszténység elterjedt a Római Birodalomban, a zsidók ellen felhozott vádak egy része a keresztényekre is átterjedt, főként azért, mert a rómaiak kezdetben inkább a kereszténységet a judaizmusból származó speciális szektának tekintették. Csak a 4. században, különösen Konstantin császár idején, vált a kereszt a kereszténység szimbólumává. A hagyomány szerint a 312-es milviusi csata előtt Konstantinnak látomása volt, amely Krisztus jeléhez kapcsolódott, amelyet csapatai zászlóin is használt: a Chi-Rho (☧). Történelmi szempontból vita tárgyát képezi a látomás és a hadsereg által használt szimbólumok közötti pontos kapcsolat, de az biztos, hogy a 4. században a keresztény szimbolika fokozatosan bekerült a császári ikonográfiába.

A kereszténység legalizálása után pedig a helyzet jelentősen megváltozott. A kereszt a megalázó szimbólumból a győzelem és Krisztus nyilvános jelképévé vált, egészen 320-ig, amikor Konstantin betiltotta a keresztények keresztre feszítését.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a keresztről és a keresztre feszítettről való hirdetés megszűnt volna mindenki számára kihívást jelenteni, amint azt Szent Pál is azonnal felismerte: „… mi a keresztre feszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig ostobaság…” (1Kor 1,23). Ahhoz azonban, hogy megértsük a mai ünnep jelentését, elengedhetetlenül fontos megvizsgálnunk, mit kínál nekünk a liturgia. A közös könyörgésben arra kérjük Istent, hogy miután megismertük a megváltás misztériumát a földön, a mennyben is részesülhessünk a megváltás gyümölcseiben. A keresztet tehát nem azért magasztaljuk, mert a szenvedés eszköze, hanem azért, mert Krisztus általa valósította meg a megváltást. Az Ige liturgiája (4Móz 21,4–9 – a Mózes által felemelt bronz kígyó; 77. (78.) zsoltár – Isten cselekedeteinek emlékezete; Fil 2,6–11 – Krisztus megalázza magát a kereszthalálig, és ezért Isten felmagasztalja őt) az ünnep teológiai kulcsát a János evangéliuma 3,14–16-ban találja meg: Krisztust „felemelik” a kereszten, de ugyanakkor dicsőségben is „felemelkedik”. Ezek nem két különálló esemény: a keresztet Krisztus dicsőítésének kezdeteként tekintik.

A felajánlott áldozatok felett elmondott imában azt kérjük Istentől, hogy szentelje meg az ajándékokat, és adja meg, hogy az oltáron megünnepel Krisztus áldozata gyümölcsöt teremjen az Egyházban.

Itt egy másik alapvető elem is előtérbe kerül: az ünnep nem csupán a Szent Kereszt ereklyéjéről történő történeti emlékezés. A keresztet azért ünnepeljük, mert elválaszthatatlan Krisztus megváltó áldozatától, amelyet a liturgia az Eucharisztia keretében szentségileg jelenvalóvá tesz. Ezért az ünnep mélyen kapcsolódik a húsvéthoz. A bevezető szöveg is nagyon jelentős, mivel kiemeli a keresztény paradoxont: a kereszt fáján keresztül helyreáll az, ami a paradicsomi fán keresztül elveszett; Krisztus halálán keresztül jön az élet; a megaláztatáson keresztül jön a dicsőség. Ezért a „magasztalás” nem egyszerűen azt jelenti, hogy a keresztet magasra emeljük és tiszteljük. Azt jelenti, hogy

hirdetjük: Isten Krisztus keresztjét a halál eszközéből az élet és az üdvösség eszközévé alakította át.

Ezt a nézőpontot erősíti meg a szentáldozás utáni ima is, amelyben arra kérjük az Úr Jézus Krisztust, aki Testével és Vérével táplált minket, hogy vezessen minket: „… a Feltámadás dicsőségébe azokat, akiket az életadó kereszt fájával megváltottál.” A történelem megmagyarázza, miért ünneplik ezt az ünnepet szeptember 14-én; a Szentírás és a liturgia pedig azt, hogy mit jelent ennek az ünnepnek a megtartása. Így az Egyház ma nem csupán egy ősrégi ereklye nyilvános bemutatását ünnepli; az egész liturgia arra hív minket, hogy fogadjunk be egy mélyebb igazságot: a Szent Keresztet az üdvösség teljes történelmi fényében, Édentől a bronz kígyóig, a kereszttől a feltámadásig és az Örök Életig. Az a fa, amelyen keresztül a halál behatolt a világba, Krisztus keresztjében azzá a fává válik, amelyen keresztül Isten életet ad; és aki a kereszten alázatot szenved, a kereszt által dicsőségben felmagasztaltatik. Így a kereszt nem a halál szimbóluma, hanem – paradox módon – Isten kreatív szeretete és logikája szerint mindig az élet szimbóluma.

A kereszt jelentőségét és értékét az egész emberiség számára a közelmúlt pápái is hangsúlyozták. XIV. Leó több alkalommal is rámutatott, hogy Jézus keresztje az élet legnagyobb felismerése, az az érték, amely minden más értéket megváltoztat, az a mérce, amely felforgatja az emberi értékek rangsorát: nem csupán egy szemlélendő szimbólum, hanem valami, ami megváltoztatja az élet értékelésének módját. Számára a kereszt az a konkrét jel, amelyben megnyilvánul Isten szeretete, irgalma, üdvössége, reménye, békéje és az élet ajándéka. 2025. szeptember 14-én, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén XIV. Leó a keresztről úgy beszélt, mint „megváltásunkról”, „a keresztények reményéről” és „a vértanúk dicsőségéről”, valamint „Isten igazi arcának” kinyilatkoztatásáról.

2014. szeptember 14-i Angelus-imádságában Ferenc pápa egy nagyon közvetlen kérdéssel kezdte: „Miért magasztaljuk a keresztet?” Erre azt a választ adta, hogy a keresztények nem a kínzóeszközként magasztalják a keresztet, hanem azért, mert Jézus keresztjében teljes mértékben megnyilvánul Isten emberiség iránti szeretete.

A kereszt egyszerre mutatja meg a gonosz minden negatív erejét és Isten irgalmának teljes szelíd mindenhatóságát. Úgy tűnhet, mintha Jézus veresége lenne, de valójában győzelmévé válik.

A kereszt az a hely, ahol Isten az emberiség legnagyobb vereségét a szeretet győzelmévé alakítja át. XVI. Benedek élesen hangsúlyozta ezt, aktualizálva a kereszt üzenetét: „Jézust is fel fogják emelni a kereszten, hogy bárki, aki a bűn miatt halálos veszélyben van, hittel forduljon ahhoz, aki értünk meghalt azért, hogy üdvözülhessünk. 'Mert Isten' – írja Szent János – 'nem azért küldte a Fiát a világra, hogy elítélje a világot, hanem hogy a világ általa üdvözüljön' (Jn 3,17). […] Ha tehát Isten irgalmas szeretete végtelen, és olyan messzire megy, hogy egyetlen Fiát adja váltságul az életünkért, akkor a mi felelősségünk is nagy: ugyanis mindannyiunknak el kell ismernünk, hogy betegek vagyunk azért, hogy meggyógyulhassunk; mindannyiunknak meg kell gyónnunk bűneinket, hogy Isten bocsánata, amelyet már a kereszten megadott, megvalósulhasson a szívünkben és az életünkben. […]

Néha az ember jobban szereti a sötétséget, mint a fényt, mert ragaszkodik bűneihez. De csak akkor találjuk meg az igazi békét és az igazi örömöt, ha megnyílunk a fény előtt, ha őszintén meggyónjuk bűneinket Istennek.” (Angelus, 2012. március 18.).

Szent II. János Pál – aki papként és krakkói segédpüspökként, a kommunista rezsimmel szembeszállva támogatta azokat a munkásokat, akik keresztet állítottak fel Nowa Huta központjában – a 2005-ös nagypénteki Keresztút alkalmával a Colosseumban (ahol egészségi állapota miatt személyesen nem tudott részt venni) küfelolvasott üzenetében kijelentette: „Igen, imádjuk és áldjuk Isten Fia keresztjének misztériumát, mert éppen ebből a halálból fakadt az emberiség számára az új remény.” Szent Pálra hivatkozva (vö. Kol 1,24) ezt magára is vonatkoztatta: „Én is felajánlom szenvedéseimet, hogy Isten terve megvalósulhasson, és szava eljusson az emberek közé. […] „O crux, ave spes unica!” – „Üdvözlégy, ó kereszt, egyetlen reményünk!” Ez nem azt jelenti, hogy a szenvedés önmagában remény lenne, hanem inkább azt, hogy a kereszt remény, mert Krisztus belülről átalakítja a szenvedést és a halált: ami végleges vereségnek tűnik, az lesz az a hely, ahonnan a Feltámadás születik.

Az eddig röviden felidézettek fényében megerősítést nyer, hogy ma is, akárcsak tegnap, Krisztus keresztje olyan kihívásként áll előttünk, amellyel nekünk is szembe kell néznünk az élet sivatagában, ahol sok kígyó halálos mérget fecskendez belénk mindazon gonoszság, igazságtalanság és hamisság révén, ami minket körülvesz. Ezzel kapcsolatban Sienai Szent Katalin emlékeztet bennünket arra, hogy a kereszt Isten irgalmából születik: „... az irgalom szeretetéből megmostál minket a Véreddel, az irgalom szeretetéből meg akartad szólítani a teremtményeket. Ó, szeretet őrültje! Nem volt elég neked, hogy megtestesültél, hanem azt is akartad, hogy meghalj? [odáig, hogy odaadod magad...] mindennap az embernek, megjelenve az Oltáriszentségében” (Párbeszéd, 30. fejezet). Az Atya e állandó irgalmában való hitből fakadóan a keresztény nép mindig is arra törekedett, hogy a keresztet oda helyezze, ahol emberi tevékenység folyik, ahol az emberek élnek, szenvednek és félnek, és ahol a kereszt ékesszóló jelképe annak, hogy nem vagyunk egyedül, és ezért nem tör össze bennünket a magány annak ellenére, amit át kell élnünk, mert szeretettek vagyunk (vö. 1Jn 4,19; Jn 15,13).

Jogi képzettségem miatt, itt szeretném felhívni a figyelmet a bíróságokon elhelyezett feszület jelentőségére. Piero Calamandrei (1889–1956: jogtudós és az Olasz Köztársaság Alkotmányozó Közgyűlésének tagja) a bírósági termekben található feszületről azt jegyezte meg, hogy azt nem a bírák mögé, hanem eléjük kellene elhelyezni, hogy figyelmeztesse a bírót „az ártatlan ember elítélésének rettenetes veszélyére” (Elogio dei giudici scritto da un avvocato, 319. o.).

A kereszt tehát a szeretet legmagasabb formája, amely a megbocsátásban nyilvánul meg, és amely nélkül az ember visszafordíthatatlanul elítélt – ahogyan Hannah Arendt (1906–1975: történész, filozófus és politológus) írta. Annak ellenére, hogy – német zsidóként – a holokauszt áldozata volt, ő a megbocsátás fontosságát hangsúlyozta. Számára a megbocsátás célja az érintett emberek gyógyítása volt.

Amíg nem bocsátunk meg másoknak és magunknak, a bűnök nem engednek el minket;

ott tartanak minket, odaszögezve, képtelenné tévek arra, hogy továbblépjünk… képtelenabbé téve arra, hogy éljünk (vö. Vita Activa, 255. o.). Ez egy újabb tanulság Krisztus keresztjéből, mint Isten feltétel nélküli megbocsátásának kifejeződéséből. A feszület tehát még ma is kihívást jelent egy olyan világ számára, amelyet egyre inkább az önzés ural. Ez egyre aggasztóbbá válik, és el kellene távolítani abból a térből, ahol napi szinten kizárólag az igazi szeretet mélységére kellene emlékezteti az embereket.

Reményünk és imádságunk az Úrhoz ma tehát az, hogy „Krisztus keresztje ne váljon érvénytelenné” (1Kor 1,17). Mindenekelőtt ne váljon hiábavalóvá egy olyan evangelizáció miatt, amely túlságosan elfoglalt és aggódik amiatt, hogy elfogadják-e a világ logikája szerint, „...túl gondatlanul közvetített és akkulturált nyelvezettel”. [...] Ez a szeptember 14-i ünnep az Egyház pedagógiájában pontosan arra irányul, hogy ezeket a meggyőződéseket ébren és aktív állapotban tartsa bennünk, szemben a mindig leselkedő veszéllyel, amely elhomályosítja lelkiismeretünket, így az általunk hirdetett üzenetet cicomávak borítva próbáljuk továbbadni.” (G. Biffi, Il fascino del sacerdozio. Una gloria tribolata, 284. o.). Abban a őszinte tudatban, hogy: „Az a Jézus, aki mindent jóváhagy, egy kereszt nélküli Jézus, mert akkor nincs szükség a kereszt fájdalmára az ember meggyógyításához” (J. Ratzinger, Guardare a Cristo, 76. o.). Ez az igazság minden megkeresztelt emberre vonatkozik, akinek – helyzetének megfelelően – mindig „szolgának/szolgálónak" kell éreznie magát, és nem a kereszt igazsága urának (2Kor 13,8: „Mert nincs hatalmunk az igazság felett; amit tehetünk, az az igazságért van.”), és ezért nem mulaszthatja el, hogy nap mint nap felvegye azt a kihívást, amelyet ez a kereszt jelent minden nő és férfi számára a világunkban, annyira zavarodott, elveszett, egyre „dühösebb”, egyre tiszteletlenebb másokkal szemben és elégedetlen, főleg pedig nincs békében önmagával, embertársaival és a teremtéssel. Egy olyan emberiség, amely „skizofrénnek” tűnik: egyrészt minden lehetséges módon ki akarja űzni a halált, hogy így figyelmen kívül hagyhassa, másrészt viszont egyre inkább kialakít egy valódi, szinte szisztematikus és tervszerű halálkultúrát. Gondoljunk csak az abortuszra, az eutanáziára, a számos háborúra és azok borzalmaira, különösen a leggyengébbek ellen, a kábítószerek, az alkohol és a drogok ideológiájára, amelynek oltárán naponta ezernyi embert áldoznak fel, különösen azt a kevés fiatalt, akiknek most megadatik az a „kegyelem”, hogy a világra jöjjenek.

A kereszt és a feszület továbbra is arra hív minket, hogy ne az önzés semmiségét válasszuk, amely csak szenvedést és halált hoz, hanem mindig a szeretet teljességét,

amely egyedül ad értelmet és jelentőséget az életnek (vö. 1Kor 13,1–13; Szent Ágoston, Értekezések János első leveléről, VII. homília, 8).

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Fotó: Merényi Zita (A Szent Kereszt ereklyéje a római Jeruzsálmi Szent Kereszt bazilikában)

Magyar Kurír