„Ti adjatok nekik enni!” – In memoriam Snell György

Snell György püspök atyára emlékezünk, akit mindannyian csak Gyuri atyának szólítottunk. Miután püspökké szentelték, akkor is Gyuri atya maradt, de a püspöki tekintélyén soha nem esett csorba. A tiszteletet és szavának hitelét nem a címeivel vívta ki, hanem egyszerűen azzal a józan bölcsességgel, amely töretlen hitéből és az Egyház iránti mélyről jövő, eleven szeretetéből fakadt.

Snell György atya 1949. március 8-án született a Csongrád megyei Kiskirályságon. Röviddel a 72. születésnapja előtt hívta haza a Gazdánk, akihez hosszú évek óta olyannyira vágyakozott. Mindig büszke volt a helyre, ahonnét származott. Gyakran emlegette, hogy a szülőfaluja bizony már nem is létezik, hiszen Kiskirályságot 1956 óta Eperjesnek hívják, ő pedig már jó ideje a szomszédos Gádorosra járt haza. Mégis beszédes a település neve: falusi gyermekkora ugyanis felhőtlen és vidám volt, melynek emléke mindig mosolyt csalt az arcára. Kiskirályság ma már nincsen, és valahogy

mintha Gyuri atya is egy távoli, ismeretlen királyságból jött volna közénk: Isten küldte őt messziről, hogy a budapesti főtemplom plébánosa és sokunk lelki atyja legyen.

Egerben szentelték pappá 1972 áprilisában, némiképpen szokatlan körülmények között. A budapesti Központi Szemináriumból váratlanul Egerbe küldték. A gondviselés finom tapintattal kísérte őt, amikor felszentelték a Váci Egyházmegye szolgálatára. Peregi és rákoskeresztúri kápláni éveiről mindig legalább olyan örömmel beszélt, mint a gyermekéveiről. Az ilyen visszaemlékezések alkalmával a legnehezebb napokon is felhőtlen nevetés kísérte a történeteit. Keresztúron Gát István atya, a pap költő volt a plébános, akit a köztük lévő jellembeli különbség ellenére úgy megszeretett, hogy az általa viselt karórát élete végéig hordta. A Gát atyáról szóló történetek, beleértve az őt ért halálos gázolás emlékét is, úgy éltek bennünk, Gyuri atya fiaiban, mintha magunk is átéltük volna azokat. Végül harminchárom esztendőt töltött Budapest-Rákoskeresztúron káplánként, majd plébánosként, iskolát és templomot építve. Ennyi idő pedig kitörölhetetlenül mély barázdát húzott az emlékezetébe. Keresztúr volt az otthona, a mindene, és ez a nosztalgia a legnemesebb értelemben élt benne tovább. A madárdombi Szent Pál-templom nemcsak Snell atya Pál apostolhoz fűződő mély tiszteletének jele – a keresztúri katolikus általános iskola és gimnázium ugyancsak Pál apostol nevét viseli –, hanem a magyarországi kortárs templomépítészet egyik fontos példája is. Az 1993-as egyházmegyei határrendezéskor Rákoskeresztúr az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyéhez került, ahol később Snell atya a katolikus iskolák felelőse lett.

Józan eszét, gyakorlatias gondolkodását és derűs fáradhatatlanságát az iskolák közössége is megismerte.

Magam is ilyen összefüggésben találkoztam vele először.

Ugyancsak Isten szelíd gondviselése mutatkozott meg, amikor a budapesti Szent István-bazilika plébánosává nevezték ki (2008), majd Ferenc pápa szándéka szerint a főegyházmegye segédpüspöke (2014) lett. Mindvégig hűséges maradt a bazilika közösségéhez. Mindennapi szentmiséi és a gyakori gyónási lehetőségek egyfajta oázist teremtettek a bazilikában. Gyuri atya vezette be az októberi rózsafüzéreket és a májusi litániákat, ahogyan a napi gyóntatást is a pesti főtemplomban. A három szentmise mellett mindennap két óra gyónási lehetőséget biztosított a híveknek a templomban. A közösség iránti érzéke és pasztorális elkötelezettsége a püspöki évei alatt is megmutatkozott. A plébániai feladatokból semmit nem hagyott el, az egyházmegye és az ország tágabb katolikus közössége pedig egy pásztor, egy plébános gondosságát tapasztalhatta meg a segédpüspök szolgálata során. Eközben szakszerűen és magas művészi fokon megújult a bazilika épületének jelentős része, mert Gyuri atya nemcsak a lélekre, hanem a lelki élet körülményeinek megteremtésére is figyelni akart. Mi, a vele együtt dolgozó papok egyöntetűen tanúskodhatunk arról, hogy

soha nem fogott vissza bennünket, soha nem törte meg a lelkesedésünket, hanem támogatta ötleteinket, kezdeményezéseinket.

Segített bennünket mindennel, amire a boldog kápláni évekhez szükségünk volt, és az, hogy minden reggel terített asztallal várt bennünket, csak a legkevesebb, amit említhetek.

A szíve egy darabkája mindig a Szent Szűznél – ahogy ő hívta, Anyácskánknál – volt. Gyuri atya nem szeretett pihenni vagy nyaralni. Szabadnapot sem tartott. Volt azonban egy hely, a lengyel Egyház szíve, Częstochowa, ahová időről időre úgymond el kellett mennie, hogy a Szűzanyára bízza imaszándékait. Mi, a káplánjai is többször elkísértük, és megtanultuk tőle, hogy mit jelent néhány órás csendben mindent letenni, és átimádkozni az életünket. Egy ilyen alkalommal arra lettem figyelmes, hogy miután talán több óráig is csendben imádkoztam a kegyhely Örökimádás-kápolnájában, megfeledkezve az időről és a körülményekről, az idős püspök plébánosom néhány sorral mögöttem ült és csendben sírdogált. Aztán megölelt, és elárulta, hogy miattam sír, mert olyan nagy öröm neki imádkozó fiatal papokat látni.

Ilyen volt ő, Gyuri atya. Nemzedékének hűséges papjaihoz hasonlóan mértéken felül szeretett és pásztori figyelemmel osztotta szét magát, miközben valahogy mindig vidám és fáradhatatlan maradt.

Évek óta beszélt arról, hogy elmenne már haza, a mennyei Atyához, mert túl sok itt a zaj, és ő már amúgy is elvégzett mindent, amit el kellett végeznie. Tette persze a dolgát, ahogy kell. De elvágyódott.

Ahogy Pál apostol annak idején: „Egyszerre kétféle kívánság van bennem. Szeretnék már kilépni ebből a földi életből, és Krisztushoz költözni, mert az számomra sokkal-sokkal jobb. A ti számotokra azonban az a jobb, ha továbbra is közöttetek élek, mert szükségetek van rám” (Fil 1,23–24).

Kedves Gyuri atya! A Jóisten most meghallgatott, és egy igaz pásztor gazdag földi életét megkoronázva hazahívott téged. Köszönjük, hogy velünk voltál, hogy veled együtt járhattunk az úton!

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

A nekrológ nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 7-i számában jelent meg.