A bravúr kötelező – Megjelent az előző rendszer piarista diákjainak emlékkönyve

A kemény kommunista időkben a felekezeti iskolák betiltása után megmaradt maroknyi és erősen korlátozott katolikus gimnázium között emblematikus volt a budapesti piarista iskola. Nem is volt olyan könnyű bekerülni oda. A nehéz körülmények, a külső szorítás ellenére, vagy éppen azért diákok generációi kerültek ki az iskolából és foglalták el helyüket az élet, a tudomány, a hivatások különféle helyein. Egy életre összekötötte őket Kalazanci Szent József szellemisége, amelyben képződtek, tanultak, nevelődtek, és a piaristákra jellemző precizitás, pontosság, igényesség. Ezeket az értékeket neves és jellemes paptanáraik sora alakította ki bennük. A negyvenegy, Mikszáth téren töltött év miatt nemhogy nem kell szégyenkezniük, hanem ellenkezőleg, büszkék lehetnek rá, hogy tanáraik ott élték szerzetesi életüket, sok ifjú pedig odajárhatott iskolába.

A bravúr kötelező – Jelenits István tanár úr sokszor idézett mondata – nem csak egyszerűen a könyv címe lett, de jelmondata is ennek a korszaknak, és útmutató a későbbi piarista diákgenerációk számára. A negyvenhat felkért öregdiák (paptanár és diák) tanulmányai saját szakterületükből merítettek vagy érdeklődésük köréből vették a témáikat. A lehető legkülönbözőbb területekről születtek írások: teológia, lelkipásztorkodás, történelem, nyelvtudomány, irodalom, matematika, fizika, biológia, építészet, hagyománytörténet, zene. Minden kis mű megmaradt a kötetben olyannak, amilyennek írója megalkotta, olykor ábrákkal, fekete-fehér fényképekkel illusztrálva, lábjegyzetekkel kiegészítve. A tanulmányokat követően a szerzők életrajzi adatait találjuk, ennek a résznek az érdekessége, hogy minden szerzőnek az érettségi fényképét találjuk a szövegek mellett az érettségi évével és a volt osztályfőnökük nevével. A kötet angol nyelvű összefoglalással ér véget. A szerkesztő megjegyzése találó: „az írások a szerzők véleményét tükrözik, nem az iskoláét vagy a szerkesztőét” – mégis a kötet teljesen egységes. Hogyan lehet ez? – Csakis az iskola szellemének, a közös irányban való gondolkodásnak lehet a gyümölcse.

A kötetet Felsővályi Ákos szerkesztette, aki időt, energiát nem kímélve járt utána a szerzőknek és kapacitálta őket a tanulmányok megírására, azután összesítette és könyvbe rendezte az alkotásokat – óriási munkát végezve ezzel. Személyes vallomása megható: szülei annak idején nem tudták egészében kifizetni az önkéntes tandíjat, ami abban az időben havi hatvan forint volt. Édesanyja, miután férje halála után egyedül maradt, csatlakozott egy női varrócsoporthoz, amelynek tagjai hetente mentek a Mikszáth Kálmán téri rendházba, hogy az atyák agyonviselt ruháit rendbe hozzák. Édesanyja nagy örömmel végezte ezt a munkát, mert szolgálhatta azokat a tanárokat, akik az ő fiát nevelték. Ezzel egészítette ki a kis tandíjat. Ennek az emlékkönyvnek a szerkesztésével csatlakozott a szerkesztő édesanyjához, ez a könyv már az ő tandíj-kiegészítése és köszönete a kegyes atyáknak.

A kötet külső megjelenése is találó: a borító ködös, szürke színe nem véletlen, hiszen az ’50-es évek és az azután következő évtizedek nem voltak napfényes idők. Vákár Tibor rajza (1985-ből) azonban felidézi az akkori Mikszáth Kálmán teret, az épületet, ami nem volt a piaristáké, mégis otthont csináltak belőle maguknak – rendházat – és diákjaiknak. A hátsó fedéllapon a mostani épület falára helyezett emléktábla látható Kalazanci féldomborművével, amely Mátyássy László alkotása (2017-ből).

„Hálásak vagyunk az elődeinknek, hiszen az ő istenhitük, állhatatosságuk, kitartásuk, közösségszervező erejük kellett ahhoz, hogy most szabadon működhet és fejlődhet az iskolánk” – írta előszavában a gimnázium jelenlegi igazgatója, Horváth Bálint. A kötet kiváló olvasmánya lesz a Piarista Gimnáziumban tanultaknak, de azoknak is, akik e kötet lapjain keresztül ismerik meg a rendi gimnáziumot és íratják majd gyermekeiket ebbe az iskolába.

Forrás és fotó: Pákozdi István

Magyar Kurír