A csendben könnyebben találunk rá Istenre – Nyári zarándoklat kívül és belül

Nagy Eszter mentálhigiénés lelkigondozó írásából részleteket közlünk.

Kamaszkoromban sok éven át jártam a márianosztrai zarándokutat sok száz fiatallal együtt. A hajnali találkozások emléke a pilisborosjenői téglagyárnál, az egymás mellé rendeződés lassan elnyugvó káosza, a csend szelíd terjedése a beszélgető csoportok között és a kitartó gyaloglás a menetrendszerűen jelentkező kellemetlenségek ellenére mind tanítóimmá váltak az évek során. (...)

A csend két arca

Több mint hangok hiánya. Több mint üresség. Több mint letisztulás, tükörbenézés, a szembesülések lehetőségének tere. S bár a külső körülmények segíthetnek a megteremtésében, jóval túlmutat azokon: egy mély belső állapot. Jelenlét. Éber, tudatos kapcsolódás önmagunkhoz, másokhoz, a természethez és elsősorban Istenhez.

Érdekes módon ma, amikor talán soha nem volt ennyi lehetőségünk kikapcsolódni, sokan mégis – legalábbis eleinte – nehezen viseljük a csendet. A telefonért nyúlunk a váróteremben, zenét kapcsolunk séta közben, podcast szól vezetés közben. Nem feltétlenül azért, mert szeretjük a zajt. Lehet, hogy egyszerűen félünk attól, ami a csendben vár ránk. Hiszen amikor elhalkul a külvilág, felerősödik a belső hang. Előkerülhetnek régi csalódások, kimondatlan fájdalmak, beteljesületlen vágyak vagy olyan kérdések, amelyeket régóta halogatunk. A csend néha olyan, mint egy tükör: nem teremt új valóságot, csak láthatóvá teszi azt, ami eddig is ott volt.

Ezért lehet a csend egyszerre megtartó és fenyegető.

Megtartó, amikor biztonságban vagyunk ahhoz, hogy találkozzunk önmagunkkal. Amikor nem kell szerepet játszanunk, teljesítenünk vagy bizonyítanunk. Amikor megengedhetjük magunknak, hogy egyszerűen jelen legyünk. S ebben az éber jelenlétben lehetőség nyílik mögé látni vélt valóságainknak.

És fenyegetővé is válhat, amikor olyan belső tartalmakkal találkozunk, amelyekre még nem állunk készen: nyugtalanság, szorongás vagy hiányérzet tör felszínre. Elsőre talán menekülnénk előle. Vissza a zajba. Nem azért, mert a zaj jó, hanem mert a csend túl soknak tűnik. Ám érdemes időzni a csendben. Figyelni. Érdeklődve fordulni felé, a vadlesen szemlélődő vadász éberségével várni, szemlélni, hogy mivel találkozunk a csendünkben.

A csend mint tanító

Segíthet a csenddel való barátkozásban a dedikált időn – például egy zarándoklaton – túl az is, ha olyan példákra tekintünk, akik számára a csend otthonos, sőt forrás: szentek, misztikusok, tanítók, lelkivezetők. (...)

Egy zarándoklat azonban különleges lehetőséget kínál. A lépések ritmusa, az út egyszerűsége, a természet közelsége lassan lecsendesíti a külső ingereket. Az ember először talán csak a madarakat hallja, a szél hangját vagy a saját lélegzetét. Aztán egyszer csak valami mélyebb is hallhatóvá válik.

Sokan számolnak be arról, hogy

egy hosszabb gyaloglás során olyan felismerések születtek bennük, amelyekre hónapok vagy akár évek óta vártak. Nem azért, mert különösen erősen gondolkodtak rajtuk, hanem mert végre volt terük meghallani őket. (...)

A zarándok csendjében alapkérdésekkel szembesül:

Mi után vágyakozom valójában?
Mitől félek?
Mi hiányzik az életemből?
Mire hív most Isten?

Szent Benedek évszázadokkal ezelőtt felismerte, hogy a belső rend nem a világ kizárásából születik, hanem a figyelem gyakorlásából. Talán a mai embernek is erre van a legnagyobb szüksége. S talán a nyári időszakban több lehetőségünk nyílik arra, hogy elinduljunk a saját tényleges vagy belső utunkon akár a fenti kérdések nyomában.

És a csendben bizonyosan megtaláljuk a ránk váró válaszokat is.

Az írás teljes terjedelemben ITT olvasható. 

Szöveg: Nagy Eszter, mentálhigiénés lelkigondozó

Fotó (archív): Lambert Attila

Forrás: Bízd Rá Magad Média

Magyar Kurír