A Down-szindróma világnapján – Dalma, „Isten ajándéka, aki által gazdagabb az életünk”

Nézőpont – 2019. március 21., csütörtök | 10:40

Ahol csak megjelenik, mosolyt csal az arcokra – ez volt mindig a benyomásom, ahányszor csak a monori plébánián összetalálkoztam a most húszéves Dalmával, aki egy szép, őszinte, csupa szeretet világot teremt, amerre jár. Március 21., a Down-szindróma világnapja alkalmából meglátogattuk.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Anyukája, Etelka néhány szóban összefoglalja a lényeget, mit jelent Dalmával élni: „Általa kiválasztottak vagyunk, és rajta keresztül kiválasztott mindenki, akivel kapcsolatba kerül. Az Isten igazi ajándéka van velük. Hiába vannak modern orvosi szűrővizsgálatok, azok ellenére is születnek kromoszóma-rendellenességgel gyerekek, és ők hozzáadnak valamit a világhoz, nem véletlenül rendelkezik így a Jóisten, hogy legyenek! Az ő példájuk azt bizonyítja, hogy nem áll meg a világ, tartalmas, gazdag életet is tudnak élni a Down-szindrómás gyerekek, felnőttek a segítségünkkel, és ezáltal mindenki több lesz, mindannyian gazdagodunk!”

Egy városban lakunk, Monoron: Dalma ott volt a hittanos kirándulásokon, biciklitúrán, ha néha a kistemplomba mentem misére, ott ministrált – ahol csak összefutottunk, vidámságot árasztott és segítőkészséget váltott ki mindenkiből. Kicsit mindig földöntúlinak éreztem a körülötte kialakult derűs légkört, az ember megnyugszik benne, mintha hazaérne egy olyan világba, amire vágyik, ahol legjobb része lehet jelen. Múlt vasárnap pedig megjelent a közösségünk ebédjén, ahol szegényeket látunk vendégül a plébánia közösségi házában havonta egy vasárnapon. Kivételesen korábban jött, mint szokott, nemcsak a mosogatásra, hanem már ebéd közben betoppant: kiderült, hogy sokan ismerik, mert dolgozott a gondozási központban, ahol a vendégeink közül többen hétköznap időznek. Jó hangulatú, családias ebéd volt, Dalma érkezésével pedig igazi ünnep lett: öleléseket, mosolyokat osztott, kapott és fakasztott másokban is. „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” –  általuk talán mi is tisztábban láthatunk, ha odafigyelünk rájuk.

Milyen sok munka lehet amögött, hogy az ember felnevel egy sérült gyermeket! Milyen lehetett csecsemőként, kisgyermekként, otthon, az iskolában, milyen nehézségekkel kellett vajon megküzdenie a családnak? Anyukája, Zainkóné Németh Etelka szívesen mesél róla. Négy gyermeke születése után elárulta férjének, hogy szeretne más gyerekeket is felnevelni, és egyetértésre talált. Örökbefogadtak két gyermeket, ettől kezdve Etelka otthon maradt, és nevelőszülőként még sok gyermekről gondoskodtak, közülük négyen a családban is maradtak, már ők is nagyok. Volt idő, amikor újszülöttekről gondoskodtak, amíg örökbe nem fogadta őket egy másik házaspár.

Dalmát két hónapos korában hozták haza, ő volt a nyolcadik gyerek. A nagycsaládban a kisbabákat mindig nagy szeretet vette körül, és Etelka szavaiból kiderül, hogy Dalma ugyan önálló, az életéért felelősséget vállaló felnőtté vált közben, mégis megmaradt körülötte ez a különös szeretet, amivel az ember egy ártatlan kisbabát körülvesz. Kislányként is csupa derű volt, mindenki mosolygósabbá vált mellette, tanította a családot és a tágabb környezetet. Dalma szereti sorolni a neveket, a testvérekét, a testvérek gyerekeiét, húsvétkor készül Németországba kis unokahúga elsőáldozására – csupa kaland az élete. Édesanyja meséli, hogy amikor tizenegy éves korában az akkor náluk nevelkedő kisbabával együtt bárányhimlős lett, amíg Etelka a reggeli munkáját intézte, meglepetésére a nagylány egyedül bepelenkázta, megetette, babakocsiba tette, és elaltatta a kicsit. Testvérei gyerekeit is nagyon szereti, elárulja, hogy hallgatnak is rá, ha rájuk szól, mert nem szereti, ha veszekednek.

Jó hallani, hogy Etelka mindenről őszintén beszél a lányával: nem tabu az a szó, hogy sérült, Dalma mindent tud magáról, nagy kacagások között nézegetjük a fényképalbumot. Felvillan közben, hogy bántások is érik, valószínűleg nem is ritkán, ezeket igyekeznek okosan kezelni. Felfigyelek a szobájában egy véradóknak járó kitűzőre, és kiderül, hogy Dalma nem adhatott vért, pedig túlcsordul benne a segíteni akarás, nagyon vágyott rá, ráadásul külföldön a Down-szindróma nem akadály, de nálunk elutasították, ráadásul nem kedves szavakkal.

Etelka megígérte neki, hogy 18 éves kora után megkeresik vér szerinti édesanyját, és mivel a családjukban nevelkedett gyermekek között sok mindenre, erre is volt már példa, Dalma azt is tudja, ha meg is találják, nem biztos, hogy vállalja majd a találkozást. Dalma önálló, el tudja dönteni, mit akar, és azt is tudja, hogy vér szerinti anyukája dönthet másképp. Ugyanakkor erős benne az igény, hogy megismerje a szüleit, az anyukáját, akinek a hasában növekedett. Nyolcéves volt, amikor összerakta magában az információkat, és először elmondta, hogy hiányzik az anyukája, Etelka is fontosnak tartja, hogy keresi az identitását: hiszen a húszéves lány kompetens a saját dolgaival kapcsolatban, joga van önálló döntésekre.

Dalma speciális iskolába jár Budapestre, idén végez a 12. osztályban, háztartási ismereteket tanul. Otthon is aktívan közreműködik a háztartásban, szereti csinálni. A sportversenyeket is szereti, benne van a tehetséggondozó programban, alig férnek már el „a csomó érmek” a dobozában. Utána két évig kerámiát és szövést tanul majd, aztán keresnek más tanulási lehetőséget. Etelka szeretne neki olyan munkát találni helyben, ahol értékelik a tehetségét, ügyességét, kedvességét. Nem tud olvasni, de a nevét le tudja írni, megérti a hivatalos dokumentumokat, ha felolvassák neki, nemrég éppen ő vette észre, hogy az egyik fontos iratból kimaradt a lakcíme. És ő mi szeretne lenni? Hát színésznő, hiszen nagyon szeret színházba járni, ő maga is szerepelt már egy pantomimes csoportban, amit gyorsan el is játszik nekünk nagy beleéléssel és valóban ügyesen. Művészneve is van, Esmeralda. Kár, hogy nincs elérhető közelségben olyan színjátszócsoport, ahol játszhatna…

Nyaranta dolgozik, volt már az egyik monori étteremben konyhalány, a sportpályán segédkezett, az idősek gondozási központjában dolgozott. Az időseket remekül elszórakoztatta: az első napon, amikor Etelka ment érte, azt látta, ugróiskola van felrajzolva az udvaron, és a gondozottak ott ugrálnak vidáman Dalmával. Munkáiért fizetést kap, és a pénzét mindig beosztja: az egyik évben tabletet vett magának, tavaly pedig közérdekű kezdeményezést tett, meghívta a Kaláka együttest a monori nagytemplomba adventi koncertre, felajánlotta erre a célra a fizetését. Kiskora óta ismerik, énekelt már velük színpadon is, szívesen jöttek, Dalma és a monori gyerekek nagy örömére. Szeretett volna felmenni a színpadra énekelni, de mostanában megvárja, van-e más jelentkező: egy ötéves kislány fel is pattant, ő pedig ugyanúgy örült a kislány sikerének, mintha az övé lett volna.

Nem véletlen, hogy éppen egy templomi koncertre ajánlotta fel a pénzét, hiszen Dalma otthon van az egyházi közösségben. Kicsi kora óta jár templomba, szeretett menni az anyukájával, és ahogy cseperedett, ugyanazok a dolgok érdekelték, mint a kortársait, és szeretett volna elsőáldozó lenni. A szívében pontosan tudta, miről szól az elsőáldozás.

Csáki Tibor volt a plébános Dalma elsőáldozása idején, ő így emlékezik vissza erre: „Dalma különleges szeretetet hozott a templomba, a szentmise egyik legszebb pontja volt a vele való találkozás. Mindig megható volt, amikor a béke jelét váltottuk, és ő megölelt. Csodálatos lelke van!” „Megtanítanak minket szeretni” – idézte, amit Jean Vanier mondott a sérült emberekről. Összekötik, ami el van szakadva az elidegenedett emberek között. Dalma belső késztetést érzett, hogy elsőáldozó legyen, ezzel együtt a készülés különleges módon történt: „A szívével fogta fel, de igazán jelen volt benne, mi pedig próbáltuk képekkel érzékeltetni vele, mit jelent például piszkosnak lenni, és megmosakodni…”

Dalma büszkén mutatja elsőáldozós, bérmálkozós fotóit, gyönyörű ruhákban, boldogan áll a kamera előtt. Szent Erzsébetet választotta védőszentjének, gyorsan le is veszi nekünk szobája faláról az őt ábrázoló festményt: tetszett neki a történet, hogy kenyeret vitt a kötényében a szegényeknek, és csoda történt, a kenyér rózsává változott.

Szeretett volna bérmálkozni is, akkor már Paszternák Tamás volt a plébános, aki szintén nyitottan fogadta kérését. Úgy gondolja, a megkenés az Egyházban a sérült emberek számára is lehetséges, ők is akarhatnak Krisztussal mélyebb közösségre lépni. Elmondta, hogy amióta ismeri, Dalma mindig is az Egyház építő, kedves, szeretetteljes tagja volt, aki keresi az Isten országát, szereti Jézust és az Egyházat. Tamás atya számára is öröm látni, ahogyan ministrál. Elmesélte, hogy egyszer a kistemplomban Dalma váratlanul odament az ambóhoz, és úgy tett, mintha felolvasna, elmondott néhány szentírási idézetet, és elkezdett prédikálni. Látszik, mennyire szeretik, senki nem botránkozott meg ezen, végighallgatták, amíg néhány percben elmondta, mennyire szeret bennünket Jézus. Érezhető volt, hogy a szívében ott van Krisztus igéje. Talán nem az intellektusa által ragadja meg, de mélyen és hitelesen él benne – mesélte róla a monori plébános.

Amikor a családban a nála kisebb fiúk annyi idősek lettek, Dalma mutatta meg nekik is, mi a feladata a ministránsnak. Nekik nem mindig sikerül felébredni vasárnap reggel, de Dalma mindig időben felkel, most már egyedül is elmegy a misére a közeli templomba. Ráadásul a református kistemplomba is jár nyári táborokba, a lelkész minden évben elmondja, hogy el sem tudják képzelni nélküle a nyaralást; még most is, amikor már jócskán túl van a korhatáron, segít a kicsiknek.

„A szeretetet, a ragyogást jelenti, segítőkész, és összetartja az embereket” – mondja róla Etelka, és mi is nagyon hálásak vagyunk, mert Isten mosolygott ránk Dalma arcán, a tisztaszívűek mosolyával.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria