Tehetséges, sokoldalú, művelt fiatal lány volt, hegedűművésznek készült, művészettörténetet is tanult, könyveket és blogot írt. Igazi polihisztor volt már fiatalon, ígéretes tehetsége az olasz zenei életnek. Sorsa váratlan fordulatot vett, amikor melanomát diagnosztizáltak nála, ám Isten ajándékaként éppen ezáltal különlegesen gazdagodott az élete, tanúságtétel lett a fiatalok számára.
Nem volt gyakorló katolikus, nem csatlakozott csoportokhoz, mozgalmakhoz. Abba a nagyon tág körébe tartozott a fiataloknak, akik „távol vannak”. A hit nem volt mindennapjai része. Nem is ellenezte. Soha nem illette negatív kifejezésekkel az Egyházat. Kívül állt, de nem volt kívülálló. A periférián volt, talán a legnehezebb perifériákon, a kultúra és a művészet világában, aztán pedig a betegség világában. Az emberek, fiatalok sokasága él ezeken a perifériákon.
Carlotta mégis bejárta az utat az életszentség felé, eljutott a Krisztussal való életbe, az Egyház életébe, útja az egész emberiségért megtett út lett.
Amikor a melanomát diagnosztizálták nála, ő is kétségbe esett. Ám nagy bátorsággal hordozta betegségét addig is, amikor 2013. március 4-én elvesztette az öntudatát, és a kórházban felébredve belülről megváltozott. Elkezdett Istenről beszélni. Korábban nem beszéltek a családban Istenről, ebben a tragikus helyzetben az isteni gondviselésről beszélni pedig különösen furcsa lett volna.
2013. március 13-án választották meg Ferenc pápát, március 19-én foglalta el a pápai széket. Március 24-én tartotta első homíliáját a Szent Péter-székesegyházban. Virágvasárnap volt és ifjúsági világnap. Ez a prédikáció megváltoztatta Carlotta életét. A pápa azt kérte a fiataloktól, hordozzák örömmel a keresztet. Carlotta akkor úgy döntött, ő büszkén hordozza a keresztet 24 évesen, ha az Úr vele van, és köszönetet mondott ezért Jézusnak. „Meggyógyultam belülről, a lelkem – írta édesanyjának. – Ha holnap meg kell halnom, a világ legboldogabb embereként halok meg, mert közel vagyok Istenhez.” A hit kívülről, a mennyből jött ajándék volt neki. A rák nem ellenség, hanem tanítómester volt számára kezdettől fogva, de innentől kezdve hittel rá tudott hagyatkozni Istenre és teljesen megnyugodott. Az egyszerűséget kapta ajándékba ő, aki bonyolult személyiség volt korábban – mesélte róla fiútestvére.
Sok-sok év után először úgy döntött, elmegy gyónni. Nagypéntek kora délutánján az egyetlen templom, amit nyitva talált, a római Via del Corsón álló San Giacomo in Augusta-templom volt. Nem véletlenül. A plébános, Giuseppe Trappolin előző nap együtt evett Ferenc pápával, aki azt mondta a vele ebédelő papoknak: „Hagyjátok nyitva templomaitok ajtaját!” Giuseppe atya fáradt volt aznap, készült a nagypénteki szertartásra, ez alkalommal mégis úgy döntött, nem megy el pihenni, hanem nyitva hagyja az ajtót… amelyen aztán Carlotta bejött és meggyónt.
Minden megváltozott, mondta Giuseppe atyának, még az is, ahogyan zenélek. Derűt sugárzott magából, bárhova is ment. Az Úrban megtalálta a szabadulást minden belső gubanctól. Derűje nagy csoda volt a körülötte élők számára. Fivére így vallott róla: „Carlotta a legnagyobb ajándékot adta nekem, annak az örömét, hogy tapinthatóvá vált Isten létezése a hétköznapi életemben.”
Carlotta ezen az úton abban a kegyelemben részesült, hogy az Egyházban olyan emberekkel találkozott, akik nem felejtettek el szeretni. Szeretettel fogadták, és ő már nem érezte magát távol lévőnek. Felnyílt a sorompó, egyszerűen azért, mert nyitva maradt az az ajtó… a pasztoráció egyszerű útja ez.
Giuseppe atya levelet írt a pápának, amelyben beszámolt arról, milyen szép gyümölcsöket terem Carlotta hite. Ferenc pápa felhívta őt telefonon, megköszönte a levelét és érdeklődött Carlotta felől.
Az ifjúsági szinódus előkészítői tanúságtevőnek állítják a fiatalok elé Carlotta Nobilét. Története azt is megmutatja, milyen fontos teret adni az alkalom hozta pasztorációnak, az igazi, jelentőségteljes kapcsolatoknak, amelyekben az ölelés őszinte, és nincs benne az az elvárás, hogy beillessze az embert a sémákba. A „gyengédség forradalma” ez, az Egyház mély, missziós megújulása az emberi kapcsolatok alakulásán keresztül.
Carlotta így írta le a benne végbemenő változást:
„Egy pillanat alatt megérted, hogy éppen a rák volt az, ami MEGGYÓGYÍTOTTA A LELKEDET, ami életed valódi lényegére irányított, visszaadta neked a hitet, a reményt, a bizalmat, a ráhagyatkozást, annak tudatát, hogy végre azzá válhattál, amiért egész életed során mindent megtettél, és amivé addig mégsem lettél: egy KIEGYENSÚLYOZOTT, DERŰS nővé. Megérted, hogy a rák tette lehetővé számodra, hogy végre feltétel nélkül szeresd önmagadat, minden érdemeddel és korlátoddal együtt, hogy élvezz minden percet, megízlelj minden pillanatot, minden szagot, minden ízt, minden érzékenységet, minden szót, minden osztozást, a végtelen legkisebb szilánkjait, amelyek benne sűrűsödnek ezekben a nagyon banális és nagyon értékes pillanatokban. Megérted, hogy éppen a rák volt az, a maga gyötrelmével, a maga agresszivitásával, a maga keserűségével, ami végül elvitt téged a FÉNY-re.
Kopp. És megváltozik az életed.
Ezt jelenti. És egy pillanat, egy pillanat az, ami megold… MINDENT.
Én a lelkemben meggyógyultam. Egy pillanat alatt, egy napon, ami olyan volt, mint a többi, felébredve egy krízisből.
Újra kinyitottam a szemem és más ember voltam. És ez csoda.”
Carlotta ma hihetetlenül erőteljes tanúságtevő az egyetemisták, a zenei konzervatóriumba járó fiatalok előtt; a nők számára; a művészek, különösképpen a zenészek számára; a betegek, különösen a rákos betegek számára.
Úgy tűnik, küldetése egy nála nagyobb terv része. Egybeesik Ferenc pápa pápaságának kezdetével. Olyan, mint az egyik első gyümölcse annak az új lelkipásztori stílusnak, amelyet a pápa hirdet és amely arra hív, hogy nyissuk ki az ajtókat és hordozzuk a keresztet. Ennek gyümölcse, és ennek tanúságtevőjévé vált Carlotta.
Forrás: Synod2018.va; TV2000; Aleteia
Fotó: Aleteia
Magyar Kurír
(tzs)
Kapcsolódó fotógaléria