A Hagia Sophia története – 2. rész

Kitekintő – 2020. augusztus 11., kedd | 9:52

Claudio Monge olasz Domonkos-rendi szerzetes hosszú évek óta Isztambulban él. A Vatikáni Rádiónak adott interjúban felidézte a Hagia Sophia hányatott történetét. A 2. részt olvashatják.

1452. december 12-én Izidór bíboros, konstantinápolyi latin pátriárka jelenlétében, aki ez alkalomra tért vissza Rómából, a teljesen legyengült Bizánc alkalmat kínált az egyház egyesítésének megvalósítására egy liturgia keretében, amely formálisan megpecsételte az 1054-ben megkezdődött keleti egyházszakadás lezárulását. Ez az egység azonban a keleti egyház alárendelésének mozzanataként értelmezhető. Ennek a kiengesztelődésnek a következménye lett volna a törökök elleni kereszteshadjárat katonai támogatása, akik hetek óta ostromolták a várost. Ez a segítség azonban sosem érkezett meg. Az ortodox egyházi hierarchia egyébként is elutasította alárendelésének ötletét, olyannyira, hogy a muszlim behatolást kisebb rosszként értékelte és kulturálisan is kevésbé idegen alternatívának találta. A 12. század végén élt Szíriai Mihály jakobita szerzetes tanúságtétele kiváló és nem egyedülálló példa erre a felfogásra. Ő teljes szívvel üdvözölte a keleti keresztények megszabadítására délről érkező Izmael fiait.

1453. május 29-én II. Mohamed szultán győzedelmesen bevonult a Hagia Sophia székesegyházba, hogy ezzel szentesítse a város hatalma alá vonását, amelynek a bazilika jelentette a szívét. Végül is a szultán is a hatalom cezaropapista gyakorlását képviselte, vagyis egy olyan uralmi rendet, ahol a legfőbb világi és egyházi hatalom egy személyben egyesül. A bizánci birodalmat is ez jellemezte évszázadok óta. A 3. század végén Cesareai Euszébiosz történetíró a konstantini birodalomra alkalmazta az emberiség gondviselésszerű fejlődésének gondolatát, amelyben a római béke által biztosított politikai egység szükséges feltétele volt annak, hogy az akkor ismert világ vallási egységét építeni lehessen. II. Mohamed szultán szerint az ottománok a bizánci örökség valódi továbbvivői és fenntartói, egyetemes és kultúraközi igénnyel.

Ez a hatalom nacionalista és szuverenista értelmezésével gyökeresen ellentétes, egyetemes szemléletű értelmezés – állapította meg Claudio Monge. – Ilyen értelemben Törökországban is nagy port vert fel, és sokan támadták a Hagia Sophia július eleji mecsetté nyilvánítása után az istentiszteleti helyként való újramegnyitási ünnepség erőltetett jelképességét: a vallásügyi miniszter beszédének retorikai elemeit a július 24-i eseményen, a bal kézben fogott kardot, amely az ottomán hódítás hagyományának megfelelően a béke jele, a szószék felett lévő kardot és a Korán nyitó szúrájának, fejezetének (Fatiha) és az al-Baqara szúra (bőséget ígér mindazoknak, akik követik az Úr útját) első öt versének eléneklését, amelyet személyesen az államfő kezdett el.

A hódító II. Mohamed szultánt annyira elkápráztatta a Hagia Sophia épületének pompája, hogy a források szerint megütött egy, a fanatizmustól elvakult katonát, aki megrongálta a márványpadlót.

A hely ikonográfiai szempontból összeférhetetlen az elvárásokkal, amelyeknek egy iszlám imahelynek meg kell felelnie: hiszen nem megengedett a képek jelenléte. Ez mégsem csökkenthette ennek a művészeti remekműnek a rendkívüli esztétikai vonzerejét. Ez a vonzerő építészeti szempontból hatott az ottomán építészekre, kezdve a nagy Sinantól, aki Szulejmán mecsetét építette, tanítványáig, Sedefkar Mehmed Ağáig, aki a csodálatos Kék mecset építését vezette. Tehát a bazilika, amely a Bizánci Birodalom kulturális központja volt, továbbra is megtartotta ezt az értékes szerepét az Ottomán Birodalom idején is. A szultánok mindig is figyelmet szenteltek az épületnek, amely ellenállt az évszázadoknak, hiszen már a keresztény időszakban megismerte a képektől megfosztott használati formát: a 7–8. századi képrombolások idején. Éppen építészeti modelljellegének köszönhető, hogy ellenállt az évszázadoknak, túlélt kultúrákat és vallásokat, és az UNESCO a világörökség részének ismerte el a Hagia Sophiát. A 2002-ben Törökország által is aláírt Budapesti nyilatkozat célkitűzése, hogy tiszteletben tartsák a megfogalmazott irányelveket a világörökség megőrzése és védelme céljából.

Mustafa Kemal Atatürk elnök, a pragmatikus politikus ráérzett a vallási követelések veszélyes mivoltára, ami a nagyon összetett és vitatott történelem öröksége. 1934-ben született döntése, hogy a Hagia Sophiát múzeummá alakítja, az egyedüli módja volt annak, hogy megőrizze az épület rendkívüli építészeti és művészeti jellegét, de ezenfelül jelképes értékét is, sőt annak az összetett és egymásra rétegződő múltnak a kézzelfogható emlékét, amit ebben az interjúban igyekeztünk áttekinteni – fogalmazott Claudio Monge olasz Domonkos-rendi szerzetes. – Természetesen sok keresztény és muszlim hívő nem így gondolja. Szerintem bármely kultúra vagy vallás számára lealacsonyító azzal azonosítani a történelmi érettséget, illetve egy kinyilatkoztatás vagy megvallott hit erejét, hogy mennyi zászlót vagy monopolizált helyet és jelképet tud elhelyezni egy földrajzi térképen a másik kizárásával – tette hozzá az Isztambulban élő szerzetes.

Az iszlám világban is heves reakciókat váltott ki a Hagia Sophia mecsetté nyilvánítása. Claudio Monge kiemelte, hogy a döntés muszlim részről ugyanolyan sok negatív visszhangot kapott, mint nyugatról. Az arab iszlám világ nagy részében az „új ottomán” álmok történelmi gyanút ébresztenek. Kairótól Riadig teológiailag is elítélő nyilatkozatok születnek arról, hogy az iszlám újra kisajátítsa az eredetileg a Könyv vallásaihoz tartozó hívek istentiszteleti helyeit, mert megsérti azok szentségét. Az iszlám prófétája mindig is azok tiszteletben tartására hívott.

Nyugaton a kereszténység meggyalázásaként értékelték Erdoğan elnök döntését. Claudio Monge OP szerint a nyugatiak nagy része, akik a kereszténység arcul ütéséről beszélnek, a gyakran teljesen ismeretlen, keresztények közötti szembenállások, szenvedések és sebek történetének figyelembe vétele nélkül értékelték. A történelemnek létezik egy ideológiai értelmezése, amely nemcsak a győztesek olvasata, hanem amelybe egyre gyakrabban beletartoznak a legyőzöttek vagy a kisebbségben levők, amikor a vallási hovatartozásukból reakciós identitási elemet alkotnak, és istentiszteleti helyeik, illetve történelmi műemlékeik védelmét a múlt nosztalgikus megőrzésének részévé változtatják.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria