(részlet)
Én akkor Lillát sirattam,
Azt a szépet, azt a jót,
Akinél szívemet hagytam,
Mint örökös foglalót.
Őtőle és mindenektől
Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a mély keservektől
Ízekre szaggattaték.
A barlangok setét gyomra,
Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
Csak a kőszál hallgatott,
A pusztúlt várak omlása,
A vad erdők éjjele,
A mély vőlgyek horpadása
Jajjaimmal megtele.
Nem hallá semmi érzékeny
Tőlem a Lilla nevét,
Csak a folyás, a félékeny
Nyárfa és a jámbor rét.
Már Ekhó is jól esmére:
S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
Keservesebb választ tett;
Sőt talám sympathiából
Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté bóltjából
Égre nyújtott karomat.
Lillát kerestem örökké:
De minthogy ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
A világ pusztává lett.
Kergettem a reménységet;
És ha olykor megjelent,
Nálam hagyta a kétséget
S a boldogabbakhoz ment.
Elmém régi virgoncsága
Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem nyájassága
Lomhává lett, elvadúlt.
Már kezdett bennem gyengűlni,
És számon lebegett már
Az élet, mint a repűlni
Készűlő, ijjedt madár.
Könnyemben, sohajtásomban,
Jajszómban részt vettenek
A Vértesben és Bakonyban
Már minden kietlenek.
Vázsony szent omladékában
A napra heveredém,
S még reményem divatjában
A violákat szedém,
De jaj, mikor visszatértem,
Már az apró viola
És minden remény énértem
Hervadásra hajola:
Mint a kő, meredten állék
Egy ledűlt boltozaton,
És mikor sorsom elválék
Rámjajdúlt a Balaton.
(1802)
A teljes vers ITT olvasható.
Fotó: Borsodi Henrietta
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria