A Valan, a havasi pszichothriller nyomozója, azaz Krisztik Csaba beszél filmről és színházról

Kultúra – 2020. január 25., szombat | 17:50

Filmsztárnak lenni számára olyasvalami, amiért nem lelkesedik. A Jászai Mari-díjas művésszel a román rendszerváltásról, Miskin hercegről és a Mágnás Miskáról is beszélgettünk.

Csalódott a Valan – Angyalok völgye című havasi krimi nézőszámait látva Krisztik Csaba színművész, aki Bagota Béla részben egyházi színezetű alkotásában játssza élete első nagyjátékfilm-főszerepét. A margittai születésű, harminchat éves színművész ugyanakkor örömmel mesélt arról, milyen jó fogadtatása volt a mozinak a román piacon...

– Nagyjából január közepéig látható a hazai mozikban a Valan – Angyalok völgye című filmje. Ebben a havasi pszichothrillerben egy olyan erdélyi nyomozót játszik, akinek a szülővárosában, Balánbányán kell felgöngyölítenie egy évtizedekre visszanyúló bűnügyet. A filmet november 21-én mutatták be, és a Magyar Nemzeti Filmalap adatai szerint 8537 néző tekintette meg. Mi a véleménye erről a számról?

Természetesen csalódást jelent. A film alkotóiként nagy izgalommal vártuk a nézőszámra vonatkozó első heti adatokat. A tulajdonképpeni érdektelenség okára gyakorlatilag nem sikerült magyarázatot találnunk. Lehet, hogy a forgalmazó, a Mozinet elemezni fogja az eredményt. Én úgy látom, minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy minél több nézőhöz eljuttassák a filmet. A premiert egyévi előkészítő munka előzte meg. Nagy viták folytak arról, hogy milyen legyen a film plakátja, miként épüljön fel az előzetes. A végeredménnyel teljesen elégedett vagyok, de persze nem látok bele a részletekbe, és színészként nem tudom megítélni, hogy a marketing szempontjából mennyire volt hatékony a forgalmazói tevékenység. Ettől függetlenül csalódást keltő a nézettségi mutató. Furcsamód ott, ahol kevésbé reklámozták, vagyis a romániai piacon, jól teljesít a film, komoly nézőszámokat hoz. December eleje óta már Bukarestben is vetítik. Krajován is volt érdeklődés, pedig ott egyáltalán nem csináltak hírverést neki. Erdélyben ritkábban játsszák, mint Magyarországon, de ha adják a mozik, ott mindig telt ház van. Ezért újabb és újabb vetítéseket kell meghirdetniük a kinti filmszínházaknak. 

– Öröm az ürömben, mondhatnánk.

Szokatlan érzés, de örülök neki. A magyar piacra készült a film, hazai pénzből, hazai forgalmazóval, mégsem sikerült eléggé megtalálni a magyarországi nézőit. Persze a gyártás és a bemutatás e körülményei nem jelentik azt, hogy az erdélyi magyar nézőkre ne gondoltunk volna. 

– Számtalan erdélyi városban tartottak bemutatót. Milyen élmények fűzik ezekhez az eseményekhez?

Volt egy kvázi erdélyi bemutatóturné, amit a kinti forgalmazó, a Filmtett Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Kézdivásárhelyre, Csíkszeredára és Sepsiszentgyörgyre szervezett. Az ünnepélyes filmbemutatókon Bagota Béla rendező-író és Kántor László producer vett részt. Csatlakoztak hozzánk a kolozsvári, a marosvásárhelyi, a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi kollégáink, akik játszottak a filmben. A gyártásban részt vevők közül is sokan erdélyiek, közülük többen ott látták először a filmet, mert nem volt mindenkinek lehetősége eljönni a magyarországi bemutatóra. Egymást követték a vetítések, kellemes, családias élmény volt valamennyi. Nem plázamozikban mutatták be az alkotást, de ez egyáltalán nem jelent problémát, hiszen „gondolkodós” filmet készítettünk. Azok, akik eljöttek, lelkesek voltak, és ez sok pozitív energiát adott nekünk. 

– A főszerepet mintha kifejezetten Önre írták volna: akárcsak a nyomozó, Ön is Romániában született, introvertált, kvázi skandináv jellegű karakter, aki rendkívül otthonosan mozog a havas tájon. Szerencsés egybeesésről van szó vagy tudatos választásról?

Mindkettőről egyszerre. Bagota Béla, aki az elmúlt években elég sok fázison keresztülment a forgatókönyv írása során, egy idő után már bennem látta a szerepet, és ennek megfelelően alakította tovább. A színházból és kisebb filmekből távolról már ismert engem. Egy szereplőválogatáson meggyőződött arról, hogy valóban én lennék a legalkalmasabb Péter szerepére. Onnantól aztán már közösen agyaltunk, bár én csupán egy-egy meglátást adtam hozzá az egészhez. 

– Mikor tudta meg, hogy megkapta az első nagyjátékfilmes főszerepét?

Kevesebb mint fél évvel a forgatás megkezdése előtt. Három évvel ezelőtt októberben volt a casting, és Bagota Béla még azon a héten megmondta, hogy szeretné, ha én játszanám a főszerepet. A Filmalaptól azonban nem jött visszajelzést arról, hogy a produkció megkapja-e a támogatást. Másfél hónappal később aztán megtudtuk, hogy zöld utat nyertünk. A forgatást komoly előkészítő munkálatok előzték meg. Sepsiszentgyörgyön a kinti színészekkel dolgoztunk, és volt még egy válogatás a mellékszerepekre. Béla ezt egyedül vezényelte le, én akkor nem tudtam Erdélyben tartózkodni. 2018 februárjában kezdtünk forgatni Balánbányán, ebben a hegyek tövében fekvő hargitai bányavárosban.

– Foglalkoztatott színpadi színész, a Forte Társulat és a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja. Magánemberként jó értelemben visszafogott, ám őszinte személyiség. Hogyan tudná összeegyeztetni a hétköznapi énjét a filmsztár mivolttal?

Alkati kérdés, hogyan szeretne élni az ember, mit akar elérni az életben. Nekem a filmsztárrá válás nem volt kifejezett vágyam, most sem az, de kimondottan örültem ennek a filmnek. Ha ennek a szerepnek köszönhetően válok ismertebbé, azt nagyon szívesen vállalom, jó érzéssel tölt el. Rettentő büszke vagyok erre a munkámra. A sztárság azonban távol áll tőlem, Magyarországon ez inkább csak bohóckodás lenne.

– Ha arra gondol, hogy a hazai körülmények között csak kevés színművész tehetné meg, hogy valódi sztárként viselkedjen, akkor egyetértek Önnel.

Igen, erről van szó. Filmsztárnak lenni Európa középső vagy keleti részén póz csupán. A jó színészek, akik jó filmekben játszanak – legalábbis többségükben – nem tesznek úgy, mintha hatalmas sztárok lennének. Rájuk éppen az alázat és a szakmaiság jellemző. A jó értelemben vett sztárokat a nézők kreálják: rajonganak valakiért, aki rendkívüli alakítást nyújtott. Az, hogy emiatt a bulvársajtó hatására az emberek sokkal inkább érdeklődnek a színész hétköznapjai és magánélete iránt, egyáltalán nem vonzó számomra.

– Ön nem tartozik a könnyen kitárulkozó színészek közé. Milyen a civil élete?

Szerintem teljesen átlagos és tisztességes, mentes a perpatvaroktól. 

– Foglalkoztatja a politika, a közélet?

Egyáltalán nem vagyok apolitikus, csak nem tartom fontosnak, hogy úton-útfélen megnyilvánuljak bizonyos kérdésekben. Magyarországon kontraproduktív, ha valaki harsányan fogalmaz társadalmi vagy akár színházszakmai ügyekben. A párbeszédet, amelyben részt veszek, célravezetőbbnek találom. Amikor színpadra lépek, nem azon gondolkozom, hogy kinek játszom. Az emberhez szólok, aki bárki lehet. Egy emberi érzésekkel és gondolatokkal foglalkozó darab mindenkit érdekelhet, már ha kellő érzékenységgel viszik színre.

– A művészet valódi céljai közül az egyik tehát az lenne, hogy mindenkit megszólítson?

Fontos, hogy mindenki számára adott legyen a művészet dekódolásának vagy a közélet alakításának lehetősége. Az iménti témához visszakanyarodva: egy művészi produkcióban sokkal bonyolultabban tudok fogalmazni, mint a civil életben. Egy kocsmai beszélgetés során a különféle színek és árnyalatok megkülönböztetése nélkül elhamarkodott ítéletet hoznánk. Vagy napestig veszekednénk, talán értelmetlenül. 

– A Valan – Angyalok völgye számtalan társadalmi kérdést vet fel. Tartott egyházi ellenvetésektől vagy attól, hogy a film felkorbácsolhatja az indulatokat a román–magyar viszonyt illetően?

Nem, mert úgy érzem, hogy ez egy rendkívül empatikus alkotás mind a magyar–román viszony, mind a vallás tekintetében.

– Decemberben volt a romániai kommunistaellenes forradalom harmincadik évfordulója. Temesváron 1989. december 16-án, Bukarestben december 21-én lázadtak fel az emberek Nicolae Ceaușescu diktatúrája ellen. A világtörténelmi esemény megjelenik a filmben is. Ön gyermekként élte át a romániai rendszerváltást. Milyen emlékei vannak azokról a vészterhes napokról?

Hatéves voltam a rendszerváltás idején. Az első osztályt kezdtem éppen, és még kint volt a falon a Ceaușescu-kép meg a Nagy-Románia-címer. De további „relikviák” is eszembe jutnak. Egyenruhát kellett hordanunk az iskolában – én a bátyám kinőtt öltözetét kaptam –, amely tulajdonképpen a román zászlót mintázta: sötétkék öltöny, piros nyakkendő, sárga ing. Az igazán sűrű napok eseményeit a Panoráma című külpolitikai magazinműsorból ismertük meg a szüleimmel. Nem szűnő izgalommal néztük, mi történik ebben a nagy országban. A saját bőrünkön nem éreztük mindezt, bennünket nem értek atrocitások. Ettől függetlenül a szüleim életét megváltoztatta ez a korszak, és bennem is erős nyomokat hagyott. Romániában a rendszer megváltoztatása és a kapitalizálódás nem egyik pillanatról a másikra következett be. Kilencven-valahányban még mindig ugyanúgy álltunk sorban kenyérért, mintha semmi sem történt volna. Sok szempontból még évekig megmaradt a nagy a szegénység. 

– Kapott bármiféle kritikát a film a romániai közönségtől vagy a szakmai sajtótól?

Csak elismerést. Amikor Kolozsváron jártunk, a közönségtalálkozón a saját „románságomról” kezdtem beszélni, meg arról, van-e akcentusom. Odajött hozzám egy román néző, és azt mondta, ezzel nem kell foglalkoznom, mert egyáltalán nem ez a fontos a filmben. Nagyon örültem annak, hogy román anyanyelvűként is követni tudta a filmet, és nem zökkentették ki a nyelvi akadályok. Az alkotók arra törekedtek, hogy hitelesen mutassanak be emberi sorsokat és érzelmeket, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélnek a szereplők. Ebből a nézői visszajelzésből úgy éreztem, hogy ez működik.

– Milyen a kapcsolata az Egyházzal, amelyet részben érint is a szóban forgó munka?

Vallásos családba születtem, de mire felnőttem, a vallás csupán eszközzé vált számomra ahhoz, hogy kapcsolatot teremthessek Istennel. Az egyházi szabályrendszer mindennapi betartásától eltávolodtam, de a neveltetésem jó alapnak bizonyult ahhoz, hogy kialakuljon és megmaradjon a kapcsolatom a transzcendens világgal, amelyről tudomást kell vennünk, és azzal a felsőbb hatalommal, aki vagy ami teremtett minket. Ennél csak azért nem szeretnék jobban belemenni ebbe a témába, mert rendkívül bonyolultnak látom. Csak egyetlen példát említenék. Nemrég érkeztünk haza Rómából. Jártunk a Szent Péter téren is, ahol Ferenc pápa nagy plénum előtt misét celebrált, majd audienciát tartott. Láthattunk a készülődés folyamatát: elképesztő pompa vett körül minket, miközben hatalmas LED-képernyőkön kivetítették, hogy a misét a világ nélkülözőiért, koldusaiért és hajléktalanjaiért ajánlja fel a Szentatya. Ezt a kettősséget nehéz összeegyeztetnem magamban, nyilván azért, mert nap mint nap az emberrel foglalkozom a munkám során: az emberi gyarlósággal és a szeretettel; ezeket próbálom megérteni. Annak az embernek a motivációját is a magamévá kell tennem, akit nem fogad el a társadalom, különben nem tudnám eljátszani, átadni a gondolatvilágát, és a néző nem értené, hogy a figura miért cselekszik úgy, ahogy. 

Ami a bűnösséget és a hitet illeti, Luzsint játszotta a Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényéből készült és Horváth Csaba által rendezett színműben, a Szkéné Színházban. És Miskin herceget alakította A félkegyelmű című regényéből készült, Hargitai Iván által jegyzett drámában a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Mit alakított Önön ez a két fontos szerep?

Miskin például igen összetett figura, egyfajta jézusi alkat, abban az értelemben, hogy befogadja az emberek gyarlóságait, fájdalmait. Tulajdonképpen magára veszi ezeket, mint egy keresztet, de mivel ő nem Isten fia, belerokkan a fájdalomba. Ezen a szerepen keresztül azt kerestem, hogyan lehet empátiával átvállalni az emberi rosszat, és mit kezdhetünk azzal a nem éppen elhanyagolható következménnyel, hogy ebből akár rosszul jöhetünk ki. Érdekes fizikai tapasztalatok értek a színpadon, játék közben. Időnként nem éreztem, hogy állok. Az előadáson elgyengültek a lábaim.

– Idén mintegy hét-nyolc előadásban játszik Székesfehérváron és a Szkéné Színházban. Mit emelne ki a 2020-as év bemutatói közül?

Horváth Csaba megrendezi a Mágnás Miskát Fehérváron. Én leszek Miska; régóta vágytam egy ilyen szerepre.

– Könnyű dolga lesz: vitathatatlan színészi képességei vannak, s emellett kiválóan táncol. 

Nem az én tisztem, hogy ilyesmit állítsak magamról, de annyi biztos, hogy nem ijedek meg, ha táncolni kell. A darab zenés vígjátéknak készül, szeretném nagyon jól játszani ezt a szerepet. 

– Részben átpolitizált lesz az előadás, mint Eszenyi Enikő Mágnás Miskája a Vígszínházban?

A kérdés megválaszolásához tisztáznunk kellene, hogy mit értünk átpolitizálás alatt. A ma emberét érintő kérdéseket nekünk is érdemes felvetnünk a darabban. Ha ezek egyike-másika a politika mezsgyéjét is érinti, a rendező ezektől sem fog elzárkózni. Aktuálpolitikával viszont biztosan nem foglalkozunk, csak olyan felvetésekkel, amelyek az embert állítják fókuszba. Horváth Csaba számára is az ember a fontos, a legegyetemesebb értelemben.

– Tavasztól szinte Székesfehérváron éli a mindennapjait. Hogyan tud majd így helytállni apaként?

Számomra nincs más megoldás ezen a téren, mint a kompenzálás. Decemberben sok időt tudtam együtt tölteni a családommal, és még januárban is lehetőségem van erre. Próbálom felkészíteni a gyerekeimet arra, hogy később sokszor nem leszek majd otthon esténként.  Reggelente én viszem óvodába a négy és fél éves Sárát,  de ha előadásom van, aznap csak késő este érek haza. Azokon a napokon, amikor nem játszom, már délutántól otthon vagyok. Viszont ha esti próbát tesznek be, akkor csak tizenegy óra körül érek haza. A nagyobbik gyermekem kezdi elfogadni, hogy ilyen a munkám. A kisebbik lányom, Liza még csak másfél éves, neki még időre van szüksége ahhoz, hogy megértse ezt.  

Fotó: Mozinet; Hamarits Zsolt; Éder Veronika

Mészáros Márton

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. január 19-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria