A II. világháború idején kiirtott falu lakóira emlékeztek Kápolnapusztán

Az itt történt események örökre figyelmeztetnek minket arra, hogy a háború nem csupán csaták és hadmozdulatok sorozata, hanem emberek, családok, közösségek tragédiája – mondta Krausz János, Gánt polgármestere a temetőben, néhány száz méterre az egykori Kápolnapusztától. – Itt állunk egy seb mellett, amely több mint nyolc évtizede része közösségünk lelkének, történelmének. A második világháború utolsó szakaszában, 1945. március 16-án, amikor a front átvonult a térségen, az emberi élet értéke sokszor háttérbe szorult a háború kegyetlenségével szemben. Azon a napon Kápolnapusztán egy egyszerű sváb falut ért az értelmetlen pusztítás. Ártatlan emberek veszítették életüket, családapák, fiatalok és idősek, 15 év felett szinte minden férfi. Öten katonák voltak. Mindannyian élni, dolgozni, remélni szerettek volna. Azon a napon minden megváltozott; a település jövőjét megpecsételte az embertelenség. Az özvegyek gyermekeikkel, és a többi túlélő a fájdalmával, sebzett szívvel beköltözött Gántra vagy más környező településekre. Talán úgy gondolták, máshol könnyebb lesz elviselni az átélt borzalmakat.

Krausz János ezután arról beszélt, hogy amikor a megemlékezését írta, úgy érezte, valami még hiányzik. Aztán rájött, hogy ami hiányzik, azt nem lehet szavakkal pótolni: a családokat, a házakat, az életet.

Nekünk, gántiaknak nem csupán egy történelmi adat ez, hanem személyes emlékezet, gyász – folytatta a polgármester. – Ők a mi elődeink voltak, az ő kezük formálta ezt a vidéket, a múltunkat, és az ő emlékük él tovább bennünk. A fájdalom, ami akkor megszületett, generációkon átível, ugyanakkor erőt is ad. Erőt ahhoz, hogy emlékezzünk, és tovább tudjuk adni az emlékezés kötelességét. Mert az emlékezés nem csupán tiszteletadás, hanem felelősség is. Felelősség azért, hogy a jövő nemzedékei is tudják, mi történt itt. Hogy értsék, a béke nem magától értetődő állapot, hanem olyan közös érték, amit őrizni kell.

A világháború utolsó napjaiban Kápolnapusztán nem a mesterséges intelligencia virtuális világában mészárolták le a település férfi lakosságát – emlékeztette hallgatóságát Tessely Zoltán, a térség országgyűlési képviselőja. – Hús-vér emberek voltak a gyilkosok, és gyermekek, férjek, apák és nagyapák lettek kitörölve az élők sorából. Az elkövetők tetten érése ma is fontos, ahogyan az is, hogy soha ne hagyjuk a felejtés homályába veszni az itt történteket. Ma is fontos feltennünk a kérdést, hogy mit üzenhetnek ők, az áldozatok, mit üzenhet az ő tragédiájuk nekünk, mai magyaroknak? Hogyan nyerhet értelmet értelmetlennek tűnő haláluk?

Az áldozatokért Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök imádkozott.

A Vértes csöndjében megbújva családias közösség élte békességes napjait, mígnem a tolvaj rájuk nem tört – mondta a főpásztor. – A leleplezett tolvaj nem bűnbánatot tartott, hanem úgy gondolta, föl van hatalmazva arra, hogy kiirtsa az egész települést. Ami régen történt, arra nekünk emlékeznünk kell, fejet kell hajtani azok előtt, akik ártatlanul adták életüket egy szörnyű háborúban. A háború mindig szörnyű, mindig igazságtalan, mindig borzalmas, és legjobb lenne el sem kezdeni. De ha már elkezdődött, meg kell próbálni befejezni, keresve a békességet.

Spányi Antal szerint nem elég emlékeznünk, tennünk is kell, mert mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a világ sorsa hogyan alakul, milyen lesz az életünk ezek után. Milyen lesz a gyermekek, a felnövekvő nemzedékek élete.

Rajtunk múlik, megmaradnak-e és gazdaggá teszik-e szívünket és lelkünket azok az értékek, amelyek nekünk szentek, amelyeket a nemzedékek egymásnak hagyományoztak, vagy földönfutókká válunk. Békében kell lennünk a családi életben, békében a szomszéddal, békében azzal, aki nem akar minket megérteni egy tisztességes párbeszéd során. A meggyőzés eszközeivel felelősek vagyunk azért, hogy az, amire most itt emlékezünk, az soha többé meg ne történhessen.

Forrás: feol.hu/Székesfehérvári Egyházmegye

Fotó: Némedi István

Magyar Kurír