A kereszt a szurdokon átívelő híd – Beszélgetés Iancu Laura költővel

– Moldvai magyarként született a Kárpátok legkeletibb részében, Magyarfaluban, ahol az emberek számára természetes volt a katolikus hit. Hogyan emlékszik vissza gyermekkora nagyböjtjeire, húsvétjaira?

– A hatalmas hóhegyeken való szánkózás miatt a karácsonyi ünnepek játékosabban teltek, de a vallási események, amelyek a hitemet megalapozták, a húsvéthoz vagy még inkább a nagyböjthöz kapcsolódnak. Ilyenkor megkezdődtek a tavaszi munkák, a falu a mezőn élt. A hideg szél kiszárította, felszántotta a bőrünket. Az ember teste olyan lett, mint a föld, amit megmunkál. Láttuk, ahogyan a természetből kibuggyan az élet. Napjában százszor megnéztem, mennyit nőtt a tulipán, lestem a rügyek dagadását, látni akartam, mikor ugrik ki belőle a virág…

Megéltük azt a csodát, hogy a teremtésben el van rejtve az élet. A működéséhez nem kell az ember. Ez alázatra intett.

A parasztember úgy műveli a földet, úgy bánik a természettel, ahogyan a pap teszi a dolgát az oltáron… Megszülettek az első báránykák. Ha tarka is volt köztük, olyan boldogok voltunk, hogy az ágyunkba vittük, vele aludtunk.

– Voltak-e a falujukban sajátos szokások, hagyományok?

– A nagyböjti időszak egésze egy nagybeteg melletti virrasztásként telt. Fekete, de legalábbis sötét ruhában jártunk. A férfiak nem borotválkoztak, az asszonyok kendőt hordtak. Kifestettük a szobákat, amelyeket a tüzelő füstje megszürkített, és a sírokról is eltakarítottuk a tél nyomait, elültettük a virághagymákat. Ha valamelyik házból muzsika hallatszott ki az utcára, az emberek nem várták meg, míg az illetőt kiprédikálja a pap. Egy bottal megverték a kapuját, esetleg bekiabáltak: Érted is szenvedett Krisztus Jézus! További megszégyenítésre nem volt szükség. Pénteken böjtöt tartottunk, három estén keresztutat jártunk.

Ezekre a misékre az is eljött, aki különösebben nem volt „istenes”. Így hívjuk azokat, akiknek az életében több a hit, mint a vallásosság, s a templom miatt nem hagyják el a dolgukat...

Tévedés, persze, hogy az ilyen ember nem „istenes”. De faluhelyen, főként egykor, nemigen tettek különbséget hit és vallásosság között. Nem túlzok, ha azt mondom: a magyarfalusiak a nagyböjti eseményekben érzik magukhoz a legközelebb Istent.

– Több helyen írja, hogy a szenvedés, a megpróbáltatás végigkíséri a moldvai magyarok életét, egyénileg és közösségileg is. Hogyan viszonyulnak a gyakori csapásokhoz?

– Itt mindenekelőtt azt kell világossá tenni, hogy a hagyományos paraszti világban nem úgy élték meg a szenvedést, ahogyan a 21. században gondolkodunk erről. Ma már magától a szótól is irtózni szokás, s a szenvedést legfeljebb az Isten léte ellen felhozható érvnek, jogerős ítéletnek tartják. A moldvai magyarság viszonya az élethez reális. Nem az Egyház, nem a tudomány, hanem a természet és az élet tanította meg őket arra, hogy a helytelen tetteknek következményeik vannak: fájdalom, szenvedés. A szenvedés azonban nem fordítja őket Isten ellen, bár igaz, megesik, hogy egy kárvallott ember, akinek a termését elverte a jég, dühében káromolja Istent. De ő is pontosan tudja, hol van a helye Istennel szemben, s még aznap térdre rogy, és rendezi vele a dolgát. Tisztában van azzal, hogyha ezt elmulasztja, az neki fog fájni, nem Istennek. Sőt, tudja azt is, hogy számíthat Istenre, még abban is, hogy segíti cipelni a fájdalmát. A szenvedés arra való, hogy ha igen-igen elmesszültünk Istentől, visszataláljunk hozzá – ezt mondják. Azt is feljegyeztem:

a keresztet arra kaptuk, hogy a szurdokokon legyen hidunk. 

– A magyarfalusiak hitéről írt monográfiájából az derül ki, hogy a hitükben sokkal erősebben van jelen az ószövetségi, többnyire büntető, haragvó Isten képe, mint a Szeretet-Istené, a megváltó Jézus Krisztusé. Mi lehet ennek a mélyebb oka?

– Úgy érzem, van valami rejtély ebben az istenképben. Látok egyfajta „aránytalanságot”, aminek a megfejtésével küzdök. Újabban arra gyanakszom, hogy a kérdés kulcsa az önkép, a porszemtudat, a bűnösségtudat. Mintha arról lenne szó, hogy nem tudják megbocsátani maguknak azt, amire Pál apostol is panaszkodott: a jót akarom, de a rosszat cselekszem.

Szűnni nem akaró bűntudatban élnek, amely nem csap át bűnbánatba. Ennek mintájára élik meg Isten megbocsátását is, és biztos, ami biztos alapon inkább óvatosak.

Mindig megmarad bennük a bizonytalanság, a kínzó félelem az elkárhozástól. Gyónás után nem tiszta lappal indulnak, hanem egy újabb toldozáson-foltozáson átesett, az elkárhozás veszélyének még inkább kitett éntudattal, énképpel élnek tovább. Ez a magatartás – kutatásaim szerint – külső hatás a helyiek hitében. Az egykori lelkipásztori módszertan és a papság keze nyoma. A hitéletben túlságosan kipreparálták a bűnt.

– Mégis: mennyire hisznek az irgalmas, megbocsátó Krisztusban, és elfogadják-e a világ Megváltójának? Hogyan ünneplik a húsvétot, a feltámadást?

– Krisztus kereszthalála számukra a legmeggyőzőbb érv a hit értelme és jelentősége szempontjából. Úgy olvassák és hallgatják a keresztúti ájtatosságot, hogy közben nagyokat sírnak. Az út menti feszületeket úgy ápolják, mintha valóságos testében függene rajtuk Krisztus. A húsvéti szokásokban aztán már több az öröm. És a régi pogány szokásokat mind-mind „megkeresztelték”, összekapcsolták valamilyen evangéliumi motívummal. A húsvétra készített sok finomság: a pászka, a bárány és a többi, meg a tiltások alóli felszabadulás miatt nem is a lelki üzenetekre esik ilyenkor a figyelem. Énekeltük, persze, hogy Föltámadt Krisztus!, a mennybemenetelig így is köszöntünk egymásnak, de ez a mondás olyan volt, mint egy ősi varázsszó, nem lehetett lerántani a sárba…

A húsvét megmaradt titokzatosságnak.  

– Mondhatjuk, hogy a szentháromságos egy Isten a moldvai magyarok tudatában elválik a büntető Atyaistenre és a szerető Fiúistenre? S hogyan viszonyulnak a Szentlélekhez?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem elválnak egymástól ezek az arcok, hanem külön-külön is nagyon karakteresnek mutatkoznak. Ma is tartom, amit egykor mondtam: a moldvaiak Istent a természetből „olvassák”, Jézus Krisztust a lelkiélet, a hit mélységeiben és küzdelmeiben látják viszont. A Szentlélek az az isteni személy, akiről két bibliai esemény kapcsán tudnak, Jézus megkeresztelkedése és a pünkösdi történések nyomán. Érdekes, hogy bár a pünkösd ma is nagy, kétnapos ünnep, a Szentléleknek nincs sajátos (népi) kultusza.

– Tizenkét éves korában elhagyta a szülőfaluját, azóta városokban él, Csíkszeredán, Budapesten, Velencén. Családi kötődései miatt és néprajzkutatói munkájából adódóan azonban rendszeresen visszajár Magyarfaluba. Mi az, amit megőrzött gyermekkora hitéből, és mennyire változott a húsvéthoz való viszonya?

– A nagyböjtöt szeretem igazán ma is. A gyermekkori hitem sok „műtéten” esett át, de az örökségnek van olyan része is, amivel meg kellett tanulnom együtt élni. A húsvéti ünnepkörben a nagypénteket és a húsvéthétfőt szeretem a legjobban. Ami köztük történt, az a világ legszomorúbb története. Szinte érthetetlen, hogy mer ezek után Isten „szemébe nézni” az emberiség. De ő ezúttal is elveszi az ember szégyenét, ahogy Zakariás esetében tette. Őt elnémította. Az emmauszi tanítványok szemét eltakarja, hogy aztán fokozatosan maga fedje fel magát.

Akkor is Isten közeledik hozzánk, amikor azt hisszük, hogy a hitben úgy igyekszünk, majd összetörjük magunkat…

– Isten léte az Ön számára evidens, de mintha nem felszabadult volna ez hit, hanem sokkal inkább szorongó, félelemmel teli. Gyermekkori tapasztalatokból fakad ez, vagy alkatilag ilyen?

– Is-is. És vannak helyzetek, amelyek felnagyítják a szorongást, illetve elnyomják a hitet, a reményt, a bizalmat.

– Azért is kérdeztem ezt, mert a hit mellett bennem is sok a szorongás. János apostol ugyanakkor azt mondja: aki szeret, abban nincs félelem.

– Szerintem a félelem nem választható el az emberi létezéstől, és nem is minden típusa „hitellenes”. Sőt. A Bibliában gyakran olvassuk a felszólítást, hogy ne féljünk, s ez éppen arról tanúskodik, Isten nagyon is tisztában van azzal, hogy a létezés elemi velejárója a félelem. Ezt nem tagadja a Biblia, hanem azt ajánlja, hogy ennek ellenére ne (csak) féljünk, hanem bízzunk is. Ha nincs félelem, mi indokolja a bizalmat?

Nálam a félelem az éberség eszköze. Nem azért félek, mert nem bízom, hanem azért bízom, mert félek.

A hívő ember félelme nem azonos a hitetlen ember félelmével. Lehet, hogy szerencsésebb volna fogalmilag is elkülöníteni egymástól a kettőt.

– Miért van az, hogy a szeretetből fakadó megváltás kétezer évvel ezelőtt megtörtént, mégis változatlanul nehéz hinnünk Isten határtalan jóságában, gondviselésében?

– Ez nagy kérdés… Én is úgy érzem, hogy megfáradt az emberiség a hitben, és mérhetetlenül eltávolodott Istentől. A világtörténelem végtelennek tűnő hosszúsága miatt az ember elhitte, hogy rajta kívül és fölötte nincs is senki. Már nem vár Istenre, akinek a malmai ugye lassan őrölnek.

Az ember magát tette meg az élet és a halál urának.

Elkeseredésemben egy gyermeteg gondolat is megfogant bennem: szegény Isten kizavart minket a paradicsomból, hogy ne együnk az élet fájáról, de a sátán ellopta az ötletet, elültette a maga életfáját, s legvégül annak gyümölcsével – mérgével – etet minket. Ettől a gonoszsággyümölcstől az ember, és majd a gép, mindenre képes lesz. A lényeg, hogy Istent iktassuk ki a létezésből. Ez a legvilágosabb bizonyíték arra, hogy a harc valójában Isten ellen zajlik, és a magára istenként tekintő ember nem más, mint a sátán eszköze, fegyvere. A folytatást és a végkifejletet illetően én a kinyilatkoztatásnak hiszek. A gonosz legyőzetett, és akik az Úrhoz kiáltanak, megmenekülnek.

– Fontos Önnek Dsida Jenő Nagycsütörtök című verse, utal is erre legutóbbi kötetében, a Kislány a pályaudvaron című versben: „(...) egy csütörtökön végül utat kértem / elnézést kérek én a / híres vacsorára jöttem”.  Azt is írja egy helyütt: „Dsida verse nem szöveg. Esemény. Történés, és valamely szereplője biztosan én vagyok.”

– Igen, ez a Dsida-vers nagyon üt. A nagycsütörtöki bibliai események is olyan, a létezéshez szorosan kapcsolódó momentumokat jelenítenek meg, mint amilyenekről a félelem kapcsán már beszéltünk. Tagadhatatlan, hogy az ember életében van egy vagy több olyan, ahogyan a vers fogalmaz, „titkos út”, amit egyedül kell végigjárnia, „állati félelem”-ben. Ez az egyedül nem csak egyedüllétet jelenthet, hanem lelki szárazságot is. Megjelenhet az istenhiány tudatállapotban. A nem értésben. És itt dobja be Isten Jób esetét mentőövül. Jóbot nem izgatták a körülmények. Sem a gazdagság, sem a nyomor. Sem a szeretet, sem az igazság. Istent akarta. És amikor a legnyomasztóbb istenhiányt, isten hallgatását élte meg, akkor mondta ki a Biblia legfontosabb mondatát: „Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” Biztosan volt Isten tarsolyában más mód is arra, hogy ezt a hitet, tudást eljuttassa a teremtményéhez. Mégis a szenvedés nyelvét választotta.

– A közelmúltban elhunyt piarista pap tanárhoz, Lukács Lászlóhoz, lelkiatyjához írta Vasárnapból van az ember című versét: „Éltünk mától holnapig, / szakadékból kapaszkodásig, / s akárhogyan görnyedtek a számok, / egy vasárnap sem volt hamis, / minden reggel: születésnap volt, / születésnap a mai is." A vasárnap Jézus Krisztus feltámadásának napja. Így az őstisztaság, a reménység mintájának is tekinthetjük?

– A vers Lukács László születésnapi köszöntésére íródott. Atya nagyon sokat és türelmesen fáradozott a hitem gyógyításán. Csak azért nem beszélek róla a gyász hangján, mert tudom, mennyire várta a színről színre látást. Kicsi gyermeknek láttam, aki másra sem tudott gondolni, mint arra, mikor érkezik már haza az Édesapa, hogy végre-végre megölelhesse. A hetedik nap, a vasárnap, és úgy általában az ünnep, amit Istentől kaptunk, sokkal értékesebb ajándék, mint amennyire élünk vele.

A katolikus vallás legcsodálatosabb eseménye a szentmise,

amire általában ugye vasárnap jut el az ember. Istenem… Csak a miseszöveg csendes hallgatásától is megborzong az ember. Megrendül attól, hogy milyen nagy az Isten, és milyen fontos neki az ember. Tulajdon Fiát sem kímélte értünk. Nem lehet ezt felfogni, csak megköszönni.   

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában jelent meg.