A legdöntőbb foglalkozás a pedagógusé – Erdő Pétert kérdezte oktatásról-nevelésről a Gaudeamus

– Magyarországon európai léptékben is magas az egyházi iskolák száma. Mi az Ön álláspontja egy-egy intézmény átvétele esetén?

– Összetett folyamatról beszélünk, melynek egy olyan szeletében vagyunk, ahol valóban az átvétel szó a jellemző. De a rendszer egészét tekintve ez nem így volt. 1990-ben a létesítés jogát mondta ki a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény, hozzátéve, hogy az egyházi iskolák közfeladatot átvállalva az állami intézményekkel azonos normatív támogatásra jogosultak. Jellemzően felmenő rendszerrel alakultak teljes oktatási intézménnyé, ahol az egyházi fenntartó toborozta a tanári kart olyan pedagógusokból, akik szimpatizáltak a katolikus nevelés gondolatával. Ez is továbbképzési feladatot jelentett, hiszen a pedagógusoknak személyes hitükön túlmenően nem feltétlenül volt katolikus ihletésű szakmai kultúrájuk. Lassanként megnőtt a létesített iskolák száma, a finanszírozási problémák többé-kevésbé nyugvópontra jutottak. Az egyházi fenntartók elérkeztek teljesítőképességük határáig. A 2010-es változás, mely szerint át lehetett venni intézmények fenntartását akkor is, ha korábban az épület nem volt egyházi tulajdonban, sok esetben szülők és pedagógusok kérésére történt. Az államosítás előtt jól tükrözte a felekezeti arányokat, hogy melyik egyháznak hány iskolája volt. A 2000-es években ezek az arányok eltolódtak olyan felekezetek javára, melyek létszáma kisebb volt, mint az iskolákból való részesedésük. Így nagy számban kerültek katolikus diákok nem katolikus intézménybe. Kényszerhelyzet és késztetés előtt álltunk, hogy katolikus egyházi fenntartó is vegyen át iskolákat. Országosan tekintve nem volt egységes a viszonyulás. Volt, ahol szívesen átadtak iskolákat, másutt a legkevésbé sem. Fokozatosan azonban mindenütt nagyobb lett erre a készség. A kollektív átvétel révén számos olyan pedagógus került katolikus intézménybe, aki nem vallásos. Ez kényes része volt a folyamatnak, hiszen sosem jó, ha ezt fogcsikorgatva, pusztán azért teszik, hogy az állásuk megmaradjon. Erre próbált válaszolni az Egyház továbbképzések, találkozók szervezésével, hogy családdá fejlődhessen az új pedagógusi kar. A főegyházmegyében mi is évente rendezünk ilyen találkozókat, külföldi előadókat is meghívva, hogy minél jobban átérezzük, a katolikus iskola egy világra szóló szisztéma része, és sok helyről tudunk tapasztalatokat átvenni. A Hetvenkét Tanítvány Mozgalom pedagógusműhelyével is a találkozás és a párbeszéd elősegítését tűztük ki célul.

[...]

– Nyugaton sok egyházi intézményben tapasztalni, hogy a fenntartó egyházi mivoltán túl az iskola semmilyen szempontból sem állítja fókuszba a kereszténységet, értéksemlegességet hirdet, és tanúi vagyunk a vitának, mely szembeállítja nevelésünkben a stabil értékrend átadására való törekvést és az állandóan változó világ igényeire való felkészítést. Mit tart követendőnek?

– Az igazi valóság legnagyobb igénye, hogy az ember értékalapon álljon, hogy az életünk stabil legyen. Ha nem tudjuk, miért élünk, akkor hiába tudunk néhány dolgot kifinomultan, se boldogok nem leszünk, se a tudásunkat nem tudjuk megfelelően felhasználni. A világnézet a szakmai munka alapja is, egységgé alkotja életünk szeleteit. Az értékalapú nevelés így nem ellentéte, hanem segítője a szakismeretek oktatásának. A Piarista Gimnáziumban érettségiztem 1970-ben. Mégis, szinte mindenkit felvettek az egyetemre, atomfizikustól csillagászig, sok megbecsült szakember lett közülünk. 20 év múlva a mai gyerekeket normális, kiegyensúlyozott felnőttnek szeretném látni, ami talán a legnagyobb feladat. Olyanok sokan vannak, akik kiválóan értenek valamihez, de nem ez a lényeg, hanem az emberség. Ha ez stabil, abban mindezek a képességek megtalálják a helyüket.

– Az ismeretátadás mellett egyre gyakrabban hangsúlyozzák a hitélmény biztosítását a gyerekeknek. Lát-e erre jó gyakorlatokat egyházi vagy világi iskolákban a hitoktatóknál?

– Azt, hogy az iskolai hitoktatás a hitélmény átadását jelenti-e, nagy kérdés. Európa számos országában – készítettünk erről a CCEE égisze alatt egy felmérést, amit megjelentettünk egy kötetben és bemutattunk a strasbourgi Európa Tanácsnál is – más és más az iskolai hitoktatás lehetősége és jogi kerete. Sok helyen, beleértve Olaszországot is, plurális és semleges módon kell tanítani a hittant. Ott nem szabad tehát arra törekedni, hogy meggyőzzék a gyereket az átadott hitismeretek igazságáról. A hitoktatás eszerint „ismeretek a vallásról” szintre kerül. Ez is egy szemlélet. Nálunk hála Istennek ez nem így van. Mi a hívő magatartást, a hívő meggyőződést is megpróbálhatjuk közvetíteni az iskolai hitoktatás keretében is. Azonban azt látni kell, hogy ennek a hatékonysága meglehetősen kicsi. A hitoktatónak nagy a felelőssége, hogy látszódjon, ő hiszi is, amit tanít, és szereti is ezt az ügyet. De az iskolai hittantól a templomig igen hosszú az út, kevesen jutnak el oda. Van is olyan pap, aki azt mondja, hogy amíg nem volt iskolai hittan, jobban jártunk, mert addig a templomi hittanra eljött a gyerekek egy része. És aki eljött, azzal volt kapcsolat. A szülőnek most elég az iskolai óra, így még azok sem jutnak el a templomig, akik korábban igen. Ez nagy kihívás. Látnunk kell, hogy a hitoktató helyzete mennyire nem könnyű. Sok intézményben nehéz körülmények között tanítanak, ingáznak iskolák között, és tárgyuk súlya a többi között elvész. Az lenne továbbá az ideális, ha a gyerekekkel csoportosan elmenne a vasárnapi misére, tanítaná őket az énekekre, de ez plusz lelkipásztori kisegítői feladat lenne, ami külön elismerést, anyagi díjazást is érdemelne egyházi részről.

Az interjú teljes terjedelemben ITT olvasható.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír