A legnagyobb ajándék, hogy Isten adja magát nekem – Bemutatjuk az Egri Főegyházmegye újmisés papjait

„Tudom, nem érdemeltem meg másoknál jobban ezt a hivatást, és azt, hogy keresztényként láthassam életem eseményeit. Valamiért megengedte ezt Isten, meghívott erre a szolgálatra, és vezet engem. Megadatott nekem ez a különleges kapcsolat vele, és most az a feladatom, hogy ezt hirdessem az embereknek” – vallja Czárán Bálint, aki kilenc éve készül a pappá szentelésére. Hat évig tanult a szemináriumban, és három évet töltött missziós gyakorlaton Koszovóban, Albániában és Kenyában, majd Budapesten és Miskolcon.

Családja révén került a Neokatekumenális Út közösségébe. Történetüket így írta le: „Édesapám katolikus nevelést kapott, édesanyám nem. Mindketten a Neokatekumenális Útnak köszönhetően kerültek az Egyházba. Szüleimet a rokonok többször hívták a közösségbe, de ők sokáig elzárkóztak. Aztán volt egy súlyos autóbalesetünk, amikor ötéves voltam. Bajunk nem történt, de a szüleimben felmerült a kérdés, hogy mi az életünk értelme, ha bármikor meghalhatunk. Elmentek a közösségbe, és egyre jobban meg tudták élni a keresztény hitet, s ahogy egyre több tapasztalatot szereztek Istenről, megpróbálták nekünk is átadni azokat.”

A gyerekek közül Bálint a legidősebb, hatan vannak testvérek. Úgy nőttek fel, hogy látták, a szüleik életében van valaki, aki fontosabb mindenki másnál: Isten. Tizenkét éves korától Bálint is járt katekézisre, és tagja lett a Neokatekumenális Út közösségének. „Mások furcsának találták, nem értették, miért járunk annyit templomba, miért élünk máshogyan, mint a világ.  Akkor még nem volt egyszerű tanúságot tenni, de Isten ebben is segített” – emlékszik vissza az iskolás éveire.

Hivatása történetére visszatekintve elmondja, édesapja betegsége döntő hatással volt rá. „Gimnazista voltam, amikor édesapám súlyos állapotba került. Egy hónapon át bizonytalan volt, életben marad-e. A legkisebb testvérem féléves volt akkor. Miért engedi ezt Isten? – zúgolódtam magamban. Nagyon mérges voltam, és egyedül éreztem magam, mély magányt éltem meg. Szembe kellett néznem a halállal. Éppen érettségiztem. Felvettek az orvosi egyetemre. Nagycsaládról álmodtam. Ekkor felmerült bennem: rendben, hogy ez a tervem, de mi lesz, ha már előtte meghalok? Miért élek? Sokat imádkoztunk. Én imában elmondtam, hogy mérges vagyok, s azután olyan béke töltött el, amit nehéz leírni. Az ürességet, ami bennem volt, betöltötte Isten. Azt tapasztaltam meg, hogy ő boldoggá tud tenni. Addig abban kértem Isten segítségét, amire vágytam, most megkérdeztem tőle, ő mit akar. Korábban, lelkigyakorlatok alatt felmerült bennem, hogy Isten a papságra hív. Lázadtam ez ellen. Éltem az életem, udvaroltam, de a hívás ott volt a szívemben. Passziváltam az egyetem első évét, és ferences közvetítéssel kimentem Ausztriába, egy amerikai egyetemre. Ott érlelődni tudott bennem a hivatás kérdése.” Végül egy, a Neokatekumenális Út közösségével végigjárt varsói zarándoklat és egy lelkigyakorlat során vált bizonyossággá, hogy Bálint igent tud mondani a papságra. Misszióba vágyott, a közösség sorsolásán azonban azt kérték tőle, hogy Magyarországon végezze a szemináriumot.

Bálint többször megélte, hogy vannak tervei az életével kapcsolatban, de Isten szándéka nem mindig esik egybe ezekkel, s ha engedelmeskedik, az jó, ha nem, az fáj neki. „Így megerősödött bennem, hogy jó Istennel lenni, boldoggá tud tenni egy emberileg nem érthető hivatásban is.” Végül húszévesen elkezdte Egerben a szemináriumot, holott misszióra vágyott. A Neokatekumenális  Út révén oda is eljutott. Másfél évet töltött Kenyában, Koszovóban és Albániában pedig hónapokat muszlim környezetben. „Annyi pénzzel érkeztem, amennyivel segítettek. Istenre kellett hagyatkoznom, aki minden szempontból gondoskodott rólam. Megértettem: a misszió nem arról szól, hogy én adjak valamit, amit nekem kell előteremtenem, hanem Isten adja magát nekem, és arra hív, hogy vigyem el őt másoknak” – írja le tapasztalatát.  Három, térben és kulturálisan is távoli országban élt, más világban, mégis sok hasonlóságot látott. „Mindenütt jobban akarnak élni az emberek, mindig több kell, soha nem elég, ami van, és végeredményben nem tudják, miért élnek. Miért vagyunk? Mi értelme a szenvedésnek? Ugyanezekkel a kérdésekkel küszködnek Kenyában, Koszovóban és itthon, Magyarországon. Azt is érdekes volt megélni, hogy Isten ugyanúgy keres mindannyiunkat: a magyarokat, a koszovóiakat, a kenyaiakat. Meghívása az Egyházba teljesen egyetemes.”

Bálint mély vízbe került. Megtapasztalta azt az ajándékot, hogy Isten cselekszik. „Rajtam keresztül is.” Szorongó természetűnek mondja magát, mindenért aggódik. Megélt nehézségeket, erős váltásokat. „Azt éreztem, hogy Isten velem volt ezen az úton, a nehézségekben is. Bizalom van bennem, mert láttam, hogy Isten eddig is gondoskodott rólam, vezetett előre. Nem azért, mert megérdemlem.

Nem tudom, miért engem választott, de látom, hogy ha kiválaszt valakit, akkor megadja a szolgálathoz a kegyelmet is.

Ajándék nekem, hogy eszköz lehetek számára, s még nagyobb ajándék, hogy ő adja magát nekem.”

*

Pietro Trevisan az egri Redemptoris Mater Egyházmegyei Missziós Szeminárium növendéke. Az olasz származású fiatalember már tizenkét éve a Neokatekumenális Út szemináriumában tanul. A Porto San Giorgióban rendezett sorsoláson Londont húzta, így ott kezdte meg tanulmányait. 2019-ben Budapestre küldték missziós gyakorlatra. Egy olyan közösségbe került, ahol négy család – két magyar és két olasz – élt együtt. Ekkor kezdett magyarul tanulni. Az Egyesült Királyságban közben változtak a körülmények, Pietro nem tudott visszatérni Londonba, ezért Egerben folytatta a szemináriumi tanulmányait. Negyedéves volt, amikor ideérkezett. „Szerettem nagyon Londonban, nyolc évet töltöttem ott, de ha már nem mehettem vissza, örültem, hogy idekerültem, mert a két missziós év nagyon szép volt. Kiléphettem a szeminárium zárt világából, családokkal voltam együtt, láttam a nehézségeiket. A két olasz család mindent otthagyott Olaszországban. Megéreztem, hogy a hit életet irányító valóság.  Én egyedülálló vagyok, de gyerekkel mindent elhagyni, az egészen más” – írja le a számára meghatározó élményt.

Pietro a szülei révén került a Neokatekumenális Út közösségéhez. Ők két különböző városban nőttek fel, és a közösség egy programján ismerkedtek meg. „A Neokatekumenális Út nélkül a négy testvérem és én nem lennénk” – mondja.  

A papi hivatás gondolata már gyermekkorában megfogalmazódott benne, de amikor tizenöt évesen egy ismeretlen pap egy lelkigyakorlaton felvetette, hogy Isten talán a papságra hívja, megijedt. „Féltem, eltitkoltam ezt mások elől, de a gondolat bennem maradt, és folyamatosan nyugtalanság élt bennem.” Pietro szeretett tanulni. Ezt részben azzal magyarázza, hogy születésekor meg kellett műteni a szívét, ezért iskolás korában nem sportolhatott, mint a többi gyerek. Idejét és energiáját a tanulásra fordította. „A tanulásban akartam a legjobb lenni. Isten látta és megáldotta ezt a törekvésemet. Az eredményeimet az ő ajándékának tekintettem, mégsem voltam elégedett. A fő érdeklődési területem a filozófia lett, az egyetemen is filozófiát tanultam.  Nagyon tetszett. Gondoltam, professzor leszek. Így képzeltem el a jövőmet. De belül ürességet éreztem, s a hang, ami a papságra hívott, nem tűnt el a szívemből, hanem egyre hangosabb lett. Már aludni sem tudtam, annyira nyugtalan voltam. Beszéltem az akkori plébánosommal és az Út közösségének katekétáival. Akkoriban nagyon megérintett az Efezusiaknak írt levél egyik gondolata: »Ti Isten alkotása vagytok. Isten már készített egy utat nektek.« Nem kell tehát okoskodnom, hogy mi lesz, ha – gondoltam.  Ki tudtam mondani az igent Istennek. S egyszerre béke lett bennem” – írja le hivatása történetét.

A filozófiai iránti érdeklődése megmaradt, és kiegészült a történelemmel. „Szeretem, ha valamin lehet értelmesen gondolkodni. Sajnos többet olvasnék, mint amennyi időm van. Különösen érdekel a bioetika. A szakdolgozatomat is ebben a témában írtam, a családtervezésről. Ötven év távlatából néztem rá Szent VI. Pál pápa Humana vitae enciklikájára. Nagyon tömör megfogalmazásokat, morális szabályokat tartalmaz, és nem ad sok magyarázatot. Érdekes volt látni, ahogyan azóta a keresztény filozófia és teológia azon munkálkodott, hogy magyarázatot adjon a pápa döntéseire.”

Amikor Pietrót a jövőről kérdezem, így válaszol: „Valójában Isten dönt. Hosszú ideig voltam Londonban, nagyon tetszett, ott akartam maradni. De Isten mást akart, és készített egy utat, amely idevezetett.  Ő tudja, mi a jó nekem, az ő kezében van a jövőm. Amikor magam próbáltam kézbe venni a dolgokat, nem találtam semmit. Ahogy papi jelmondatom is kifejezi:

Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk. Ebben bízom.”

Szerző: Trauttwein Éva 

Fotó: Merényi Zita

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 25-i számában jelenik meg.