Isten idejében – Ezüstmiséjét ünnepli Fábry Kornél püspök

– Intézetigazgatóként, bizottságok vezetőjeként, rendezvények meghívottjaként, lelkiségi mozgalom elkötelezett tagjaként találkozunk a nevével. Milyen feladatköröket lát el?

– Elő kell vennem a telefonos jegyzetemet ahhoz, hogy pontos legyek. Jelenleg az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatójaként dolgozom, vezetem a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Ifjúsági Bizottságát, én vagyok a migránsokért felelős püspök és a jubileumi év koordinátora az MKPK és a Vatikán között. Ellátom a magyar delegált feladatait a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Tanácsában, emellett az Alpha Alapítvány kuratóriumi elnöke is vagyok. Részt veszek a diaszpóra magyarságának lelkipásztori ellátásában, főként a tengerentúlon, de olykor Európában is. Tagja vagyok az Emmánuel Közösség vezetőségének, továbbá vezetem a Budapesti Karizmatikus Személyi Plébániát. Ebből adódóan tagja vagyok a Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás Nemzeti Szolgálóbizottságának. Részt veszek az egyházmegyei dispozíciós bizottságban, a papi továbbképzések, rekollekciók alakításában, valamint segédpüspökként bérmálok, és sokfelé teszek eleget meghívásoknak.

– Hogyan lehet ennyi feladat mellett megőrizni a lelkipásztori jelenlétet?

– Igyekszem mindig „megérkezni a jelenbe”. Szoktam mondani, hogy olyan vagyok, mint a kínai tányérpörgető, mindig azt a tányért pörgetem meg, amelyik éppen le akar esni. A nagy eseményeket, mint az Országos Lelkipásztori-Teológiai Napok vagy a Forráspont, jócskán előre kell szervezni. Már a 2026-os, 2027-es év is telik a naptáramban. A mindennapi imában, szentségimádásban keresem az irányokat, készülök előadásokra.

– A tervezés, szervezés nem veszi el az energiát és az időt magától a kapcsolattól, a tartalomtól?

– Nem, mert minden párhuzamosan megy. Támaszkodom a munkatársaimra, akik segítenek a logisztikai oldal megszervezésében. Nagy eseményeknél a legfontosabb a tartalom. Ez imatéma. Sok esetben szentségimádás alatt jönnek a legjobb ötletek.

Ma minden lelkipásztor megtapasztalja, hogy nagyon gyors váltásokra van szükség. Érkezik egy rászoruló, utána keresztelői megbeszélésen fogadunk egy családot, aztán temetni megyünk, és jön a hittanóra. Állandóan alkalmazkodó, empatikus hozzáállásra van szükség.

Azt hiszem, ebben is sokat edzett, formált az elmúlt huszonöt év.

– Mit mondana a szemináriumban tanuló vagy oda készülő fiataloknak? Mi a legszemélyesebb tapasztalata a papi életről?

– Az, hogy papnak lenni a legnagyobb ajándék. Feloldozhatjuk az embereket a bűneik alól, és szavunk által valóságosan jelenvalóvá lesz Krisztus az Eucharisztiában. Ebben a szentségben életet adunk, hiszen Jézus maga mondta: aki eszi az én testemet, annak örök élete van. A pap életet ad – örök életet. Ez a legnagyobb küldetés, amit ember kaphat itt a földön.

Papként a legnagyobb ajándékot kaptuk, és mi is a legnagyobb ajándékot adjuk. Aki életet akar adni, annak a papság lehet az egyik leghatékonyabb útja.

– Mi az, amivel fel kell vérteznie magát egy papnövendéknek? 

– Egy kedves pap barátom három oldalban sorolta fel, mit kellene tanítani a szemináriumban a kispapoknak. Én azt mondom, a legfontosabb az élő kapcsolat Jézussal és nyitott szív az emberek felé. Ha ez a kettő megvan, akkor működni fog minden.

– Gyakran megfordul nem egyházi közegben is. Hogyan tud papként jelen lenni ezekben a helyzetekben?

– Egy teniszverseny-sorozat utáni díszvacsorán arra kért a szervező, hogy mondjak áldást, vezessek imádságot. Profán közegben ez nem megszokott, de erre is van igény az emberekben. Örültek, hogy megáldom őket. Szeretek ilyen helyzetekben is pap lenni.

Jó érzés látni az arcokon a meglepődést, amikor például szörfösként, teniszezőként, síelőként ismernek, nem tudják, hogy pap vagyok, és aztán kiderül.

Ilyenkor csodálkoznak, és azt mondják: ahhoz képest egész normális…

Amikor Rómában tanultam, vittem a szörfömet is. Nem azért, mert a dolgozatom egyik témája Jézus vízen járása volt… Egész héten ülök: könyvtár, órák, számítógép. Ezután jó kimenni a természetbe. Fontos a megelőzés, segít elkerülni a kiégést. A szörfhöz szükség van ügyességre, erőre, egyensúlyérzékre, ismerni kell a természeti elemeket és a határaimat. A szörfklubban is rákérdeztek, amúgy mivel foglalkozom. Meg is kértek, hogy tartsak ezüstlakodalmat. Van egy tarokkos csapat, hetente játszanak, én is megyek, ha tehetem. Ott az egyik társunk feleségének a temetésére kértek meg. Örültem, hogy ebben a helyzetben is mellettük állhatok. A lelkek üdve a legfontosabb. 

– Egy papi jubileum nemcsak az ünnep ideje, hanem a visszatekintésé is. Hogyan értékeli ezt a két és fél évtizedet?

– Annyira gyorsan eltelt ez a huszonöt év, és olyan változatos volt! Mindig adódott új feladat, új közeg. Ötször helyeztek át, átlagosan öt évet töltöttem egy helyen. A leghosszabban – nyolc éven át – Kaposfüreden szolgáltam, valamint most Budapesten, ahová 2016 őszén kerültem, de az azóta eltelt kilenc évben más-más feladatkörökben dolgoztam. Ezek közül meghatározó volt az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) főtitkári szolgálata, amit hat éven át láttam el.

– Volt-e olyan pillanat, amikor újra igent kellett mondania a papi hivatására?

– Sohasem volt kétség bennem a hivatásomat illetően. Azzal a bizonyossággal kezdtem el a szemináriumot, hogy pap szeretnék lenni. Jézus hívott meg, és ez a hívás mindmáig érvényes. Jézus mindenütt ott van, mellette elköteleződni a legjobb döntés. Ő tudja, mire számíthat tőlem. Én pedig igyekszem, hogy ne okozzak csalódást neki.

– Erőforrásként említette az imádságot, a sportot, a természetet. Hogyan építi fel egy-egy napját, hogy mindenre jusson idő?

– A sok találkozó, megbeszélés és az e-mailekre szánt idő mellett beírom a naptáramba a teniszt vagy éppen a tarokkozást is. Versegi Beátának a kiégésről szóló könyvét nem volt időm elolvasni, de kaptam tőle egy listát a kiégés jeleiről és a megelőzésről. Örömmel láttam, hogy én ötvenkét évesen sem mutatom a kiégés tüneteit. Szabadnapom nincs, de szabad óráim vannak. Az életemnek része mindaz, ami a megelőzéshez szükséges: a pihenés, a mozgás, a sport, olykor néhány nap szabadság. 

Fontosak a barátságok is, azok a kapcsolatok, amelyekben minden titulus nélkül egyszerűen csak Kornél vagyok, egy közülük.

Ez nagyon jó. Kell a kikapcsolódás, a nevetés, a játék is. És a művészet, ami nálam leginkább a zenélés… 

– Ennyi elfoglaltság mellett nem nehéz a kötődés? Nem fenyegeti a magány?

– Ellenkezőleg, örülök a magányos perceknek, mert az egyedül töltött idő: Isten ideje. Amúgy nagycsaládban születtem, öten vagyunk testvérek. Tizennégy unokaöcsém, unokahúgom van és huszonöt unokatestvérem. Van hová, kikhez kötődnöm. Sokat ad az Emmánuel Közösség is, emberileg és lelkiségben egyaránt. A heti találkozóknak része a dicsőítés, a megosztás, elmondjuk egymásnak, hogy kivel mit tett a Jóisten. Havonta van egy lelkinap, arra is igyekszem elmenni. Előre beírom a naptáramba, bár előfordul, hogy az élet felülírja a terveimet, és nem tudok ott lenni.

– Volt olyan helyzet, amikor Isten más irányba vezette, mint amit Ön elképzelt?

– Amikor a plébánosi, egyetemi oktatói, gimnáziumi hitoktatói szolgálatból váltani kellett a NEK-főtitkári feladatokra, az derült égből villámcsapásként ért.

Azt gondolom, az ilyen helyzetekben, amikor valami teljesen új kihívás elé állítják az embert, nem ártana segíteni a papoknak. Egy paptárs, egy lelkivezető támogatása, vagy akár a coaching, a szupervízió is szükséges lenne a váltás megkönnyítésére.

A főtitkárság egészen új feladat volt számomra. Élveztem, a nehézségek ellenére is. Ilyenek mindenütt jelentkezhetnek, például bizalmi dolgok, illetékességi határok kérdése vagy bármi egyéb. Sokat segítenek az alázatban való növekedésben… Ezzel együtt, ha valamivel megbíznak, azt igyekszem a legjobb tudásom szerint ellátni.

– Milyen szentírási mondat, imádság „nőtt össze” leginkább az életével az elmúlt huszonöt évben?

– A papi jelmondatom: „Legyetek tehát irgalmasok!” Azután nagyon szeretem Pál apostolnak azt a gondolatát, hogy hagyom, „ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van”. Nem szabad beleragadni a múltba. Követünk el hibákat, mindannyian. De ahogy egy amerikai püspöktől hallottam: Minden szentnek van múltja, és minden bűnösnek van jövője. Nekem ez segít. Ezenkívül életelvem lett Pál apostol felszólítása: „Adjatok hálát mindenkor mindenért!”

A hálás lelkület a boldog élet titka. Sok minden a hozzáállásomon múlik.  

– Ha most, huszonöt év után Isten újra megkérdezné: „Kornél, szeretsz engem?”, mit válaszolna?

– Péterrel válaszolnék: „Uram, tudod, hogy szeretlek.” Nyilván amennyire tőlem telik. Őt akarom az életem középpontjává tenni.

– Milyen lelkülettel néz a jövőbe?

– Bizalommal és reménnyel. Eddig még nem lankadt a lendületem. Püspöki életem lassan két éve tart már, de még mindig olyan érzésem van, hogy a „mézeshetek” zajlanak. Mindig adódik megoldandó feladat, kihívás, ami visz előre, és ez így jó. Köszönettel tartozom sokaknak, akik szeretetükkel, imáikkal támogatnak. Azt szoktam mondani, jó befektetés imádkozni értem, mert azt kértem a Jóistentől, hogy aki értem vagy a papokért imádkozik, az a sokszorosát kapja vissza. Ezúton is köszönöm mindenkinek!

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 22-ei számában jelenik meg.