A papír újjászületése – Czigler Zsófia műhelyében jártunk

Patinás bútorok és rengeteg tárgy mindenütt, szépen elrendezve. Zsófi tárgyrestaurátor, azon belül is papírrestaurátor. Könyveket, újságokat, okleveleket, térképeket állít helyre egy olyan korban, amelyben a digitalizáció fölénye vitathatatlan.

A Gutenberg-galaxisnak, úgy tűnik, leáldozott. Vagy mégsem? Itt minden arról árulkodik, hogy vannak még, akik érdeklődnek a papíralapú kiadványok iránt.

Sok magángyűjtő szereti a régi könyveket, s még mindig találni olyanokat, akiknek otthonában több ezer kötet sorakozik a polcokon. Könyvtáruk darabjait el is olvassák, nagy becsben és rendben tartják, egyes köteteknek pedig tokot is készíttetnek, így védik őket a pusztulástól. Megbecsülik a régiek munkáját azzal, hogy gondot viselnek a műtárgyakra.

Zsófi először felvezet minket a felső szintre, az otthonukba, ahol férjével és két lányával él. Miközben kávéval kínál, elmondja, hogyan született meg benne a vágy, hogy könyvek helyreállításával, újjáteremtésével foglalkozzon. A nagynénje, Czigler Mária az Országos Széchényi Könyvtárban a restaurátor osztály vezetőhelyettese volt; valaha könyvkötőként kezdett, majd kitanulta a szakma minden csínját-bínját. „Kiskoromban annyit tudtam a nagynénémről, hogy a Várban dolgozik. Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor egyszer nyáron a Balatonra készültünk, de a szüleimnek valami elfoglaltságuk akadt, ezért a nagynéném bevitt a munkahelyére. Bevezetett a műhelybe, ott kettétépett egy kis újságlapot, és megmutatta, hogyan kell szakszerűen megragasztani úgy, hogy ne látszódjon a nyoma. Tetszett nekem, amit csinál.

A József Attila Gimnáziumba jártam, mi voltunk az utolsó évfolyam, amelyik még a ciszter gimnázium épületében tanult. Harmadikos gimnazista koromban megkérdeztem a nagynénémtől, mit kell tennem ahhoz, hogy jó papírrestaurátor legyek. Azt mondta, először el kell mennem szakmunkásiskolába, meg kell tanulnom a könyvkötést. Érettségi után így jó másfél éven át kézi könyvkötőnek tanultam. Az osztályban négyen voltunk könyvkötők, a többiek gépmesternek készültek. Olyan távol voltam az ő feladatuktól, mint Makó Jeruzsálemtől. Minden héten két nap elmélet volt, és három nap gyakorlat, amit én a Széchényi Könyvtár kötészetén töltöttem, és megtanultam a régi kötési technikákat. Így kezdődött.”

A szakmunkásképző után a Magyar Nemzeti Múzeum restaurátorasszisztens-képzésén, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetem tárgyrestaurátor szakán tanult Zsófi. Mint mondja, a magánéletét és a képzések indulását nem mindig volt könnyű összehangolnia. Hogy ne bukjon éveket, az egyetemre előbb restaurátorasszisztensnek jelentkezett, ahol sokféle anyaggal találkozott. Még csak három hete dolgozott a Széchényi Könyvtárban, amikor a továbbtanulás érdekében inkább felmondott, hogy alaposan fel tudjon készülni a felvételire.

„A szüleim mellém álltak a döntésemben. Elkezdtem kémiát és biológiát tanulni. A gimnázium alatt nem sok energiát fektettem ezekbe a tantárgyakba, így fel kellett kötnöm a gatyát. Felkészültem az egy héten át tartó, összetett egyetemi felvételire, és bekerültem a tizenkét felvett hallgató közé, tárgyrestaurátor szakra.”

Zsófi 2005-ben végzett a Képzőművészeti Egyetemen, gyesen volt, amikor diplomázott. A szülei és a nagynénje létrehoztak egy Papirusz Kft. nevű vállalkozást. „Apukám Pannonhalmán, a bencéseknél volt gimnazista, szerettek lejárni a kötészetre, megtanult könyvet kötni. Ő a legnagyobb kritikusom. A nagynénémmel azt terveztük, hogy együtt fogunk dolgozni. Amikor végeztem az egyetemen, jött a második gyerek. Amint a kicsi elment óvodába, visszajöttem dolgozni a cégbe. A nagynéném sokáig ápolta a nagyapámat, akinek a halála után szerettünk volna újra nagy erővel belevágni a közös munkába, de a nagynénémnek váratlanul be kellett feküdnie egy kivizsgálásra. Február másodikán kórházba került, és március másodikán elment... Kiderült, hogy daganata van, az vitte el. Míg élt, mindennap bementem hozzá a kórházba. Tervezgette, hogy együtt csináljuk meg a pergamenokleveleket, amelyeknek a restaurálásával megbízták. De már nem jött ki a kórházból. Nekem kellett elkészítenem a munkát, hiszen elvállalta a cég.”

„Tudtam, hogy a nagynéném Krisztivel dolgozott együtt az Isztambuli Antifonále restaurálásán, így megkértem, hogy segítsen, mondja el, hol vannak a buktatók, mire figyeljek. Kriszti a kezembe adta az útinaplót is, amit a nagynéném írt, azt mondta, ebben mindent meg fogok találni. Átérezte, milyen nehéz lehet, hogy itt maradtam egyedül ezzel a feladattal, és meg kell birkóznom vele. Elkészítettem hát a pergamenokleveleket. Nagyon szép feladat volt, és minden rendben ment a munkafolyamat során. Úgy éreztem, és azóta is úgy gondolom, hogy a nagynéném mindennap itt van velem. Nem történik a műhelyben semmi olyan, ami irtózatos bajt okozna, pedig bőven volna rá alkalom. Sokszor mondják, milyen jó nekem, hogy nyugis a munkám. Ha tudnák, mekkora stresszel jár! Hiszen nagy kárt okozhatunk.

A restaurálás ugyanis majdnem mindig rongálással kezdődik. Ha valami tönkrement, ahhoz, hogy helyre lehessen állítani, még jobban szét kell szedni.

Amikor egy könyvnek megrongálódik a fűzése, előbb szét kell bontani ívekre, majd újrafűzni, mégpedig ugyanazzal a technikával, amivel a régi mester dolgozott. Ha a könyv bordára fűzött volt, ugyanabból az anyagból kell elkészíteni a bordát: zsinegből, pergamenből, bőrből. A fatáblás könyveknél a bordák át vannak fűzve a fatáblán, s a borda eldolgozva a fatábla belsején. A helyreállítási folyamat tele van hibalehetőséggel.”

Régen rongyból készítették a papírt. Vörösmarty Mihály nem véletlenül kiált fel Gondolatok a könyvtárban című költeményében: „Országok rongya! könyvtár a neved”. Hiszen bárkinek a ruhájából lehet papírt készíteni, és amit a könyvek lapjaira írnak, szinte mindig ellentmond a papírlap anyagi valóságának: „Erény van írva e lapon; de egykor / Zsivány ruhája volt. S amott? / Az ártatlanság boldog napjai / Egy eltépett szűz gyönge öltönyén, / Vagy egy dühös bujának pongyoláján. / (…) Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből / S most a szabadság és a hősi kor / Beszéli benne nagy történetét. / Hűség, barátság aljas hitszegők / Gunyáiból készült lapon regél. / Irtózatos hazudság mindenütt!”

E sorok most váltak igazán érthetővé számomra, Zsófi magyarázata nyomán, aki elmondta: régen bármilyen pamuttextil összezúzásával tudtak papírt készíteni. „Addig pörgették a malomban a rongyot, míg egy tejszerű masszát kaptak. A rongyból készült könyvek lapjai nem öregszenek annyira, mint a fából készültek, és jól lapozhatók, mert nincs bennük károsító anyag. A nagyüzemi gyártás ugyan előrelépést jelentett, de a faalapú papírlap elterjedésével mégis minőségromlás következett be. A cellulózrostokkal bekerült lignin nevű anyag miatt ugyanis a lapok sárgulnak, töredeznek. Éppen ezért most már előállítanak olyan minőségi papírokat is, amelyeknél ügyelnek erre.”

Zsófi ma is dolgozik pergamennel, főként akkor, amikor okleveleket restaurál vagy pergamenkötést javít. „A pergamen kényes anyag. A lenyúzott állati bőrt meszes fürdőbe áztatják, tisztítják, lehúzzák róla a szőrt. A megtisztított bőrt azután vízben áztatják, hogy kimossák belőle a meszet. Majd feszítőrámára kerül, csiszolják és krétázzák. A pergamen mindig drága volt, mert nagy munka az előállítása. Így ha bármit elrontottak, inkább áthúzták és folytatták a szöveget, hogy ne kelljen kidobni a lapot. Előfordult, hogy meg is varrták.”

A restaurátorszakmában nagyon fontos az etika, mondja Zsófi, és több oldalról is megvilágítja, mit kell érteni ezalatt. „Olyan anyagokkal dolgozunk, amelyek reverzibilisek, vízzel vagy alkohollal visszaoldhatók. Régen enyvvel kenték le a könyvek gerincét. A műhelyben az enyv melegítésétől büdös van, mégis ezt használom én is, mert duzzasztással leoldható. 

Az etika arra is vonatkozik, hogy meddig mehetünk el egy tárgy helyreállításában.

Szöveget például nem egészítünk ki egy oklevélen, iraton. Ha tudom is, hogy oda egy N betűt kellene rajzolni, mégsem teszem meg. A modern könyvek esetében egy bizonyos szinten most már helyre lehet állítani a szöveget, de lényeges, hogy valamilyen vizsgálati módszerrel megkülönböztethető legyen az eredetitől. Régen a múzeumi restaurálásnál azt vallották, hogy a javításnak látszódnia kell, manapság azonban a magángyűjtők már nem szeretnék látni, hogy a tárgy restaurálva van. Az etika arra is vonatkozik, hogy milyen anyagot használunk kiegészítésre. Rongypapír kiegészítése esetén én papírpépet készítek, és öntöm a hiányzó részt. Japán papírt is használhatnék, de az európai papír esetében az szerintem anyagidegen.” Mivel Zsófi magángyűjtőknek restaurál, figyelnie kell arra is, hogy védje a tulajdonosokat, műtárgyaikat ne mutassa meg másnak, és ne is találkozzanak nála.

Különleges mindaz, amiről Zsófi mesél, pedig ekkor még nem is sejtjük, mi vár ránk a műhelyben. Mintha egy másik világba csöppennénk, vagy időutazáson vennénk részt. Szinte kizárólag múzeumokban látható gépek és szerszámok állnak a sarokban, egymás mögött. A kerekes vágógépbe Zsófi betesz egy jó köteg papírt, rászorítja a prést, aztán megtekeri a kereket, ami hangos csattogással elindítja a pengét. „Régen arra is gondoltak, hogy ne érje baleset azt, aki a gépet használja. Olyan messze van a kerék, hogy még véletlenül sem lehet a penge alá nyúlni. Ezt a gépet egy bőrdíszművesüzletből szereztük egy barátommal, ott kiállítási darab volt” – mondja. Arrébb fűzőállványok állnak, az egyik Párizsból származik, a másikat a nagypapa készítette Zsófi nagynénjének. Profi munka. 

Aranyozószerszámok sorjáznak a polcokon, méret és kor szerint gondosan csoportosítva. Az aranyozáshoz Zsófi bekapcsolja az egyplatnis villanyrezsót, és nekitámasztja a lapjának az aranyozómintákat: szecesszióst, virágosat.

Közben elmondja, hogy a könyvek szempontjából is a nap az egyik legkárosítóbb dolog a világon, felgyorsítja az öregedést. A munkaasztalon egy konyhai botmixer hever, hiszen a hiányzó részek kiegészítéséhez használt színezett papírrostokat azzal kell összezúzni. A konyhából kiszuperált kisgépek új feladatot kapnak a műhelyben. Lapok áznak a kétaknás mosogatóban, a fából készültek vizén látszik, hogy sárgább a savtól. A másik aknában ázó, az 1800-as évekből származó rongypapírt megfoghatjuk: valóban nem törik, rugalmas, és sokkal kevésbé sárga.

A mosogatóban ázik egy 1956. október 23-ai újság is, vezércikke: Gerő Ernő elvtárs este rádióbeszédet mond. A lap egy, a Velencei-tavat még eredeti formájában ábrázoló térkép alatt ereszti ki magából a szennyeződést. Időközben átforrósodnak az aranyozóminták. Zsófi rányomja őket az aranyozófóliára, majd erősen belenyomja egy előkészített bőrdarabba, hasonlóan ahhoz, ahogyan gyerekkorunkban az állatnyomdával játszottunk. A meleg hatására kialakulnak a szép aranyrajzolatok.

A boszorkánykonyhában vannak még bőrfestékek, különféle enyvek, keményítő, pataolaj és olyan anyagok is, melyek a bőrápoló, tisztító likkerkeverékhez szükségesek, visszaadják a kiszáradt bőr rugalmasságát. Az ecsetek mellett fésűk sorakoznak a polcon, hiszen amikor márványos papírokat fest Zsófi, ezekkel húzza össze a festékpöttyöket. A márványos papírok csodálatosan szépek, nem is lehet megkülönböztetni az eredetiket az újaktól. A tihanyi apátság vendégkönyvének előzéke is köztük van. Mindenféle árnyalatban és stílusban sorjáznak itt papírok, amelyek a táblák borítására szolgálnak.

A másik helyiséget egy hatalmas asztal tölti be – meg kellett toldani az eredeti munkalapot, amikor Zsófi egy óriási térképet kasírozott rajta. Egy brosúrából mutatja az oklevelek helyreállításának folyamatát, és egy Pannonhalmáról érkezett könyv felújításának menetét is elmagyarázza. „Sok könyv megfordult már a kezemben, és tanúsíthatom, bizony régen is beléjük írtak, rajzoltak az olvasók. A könyveket néha fertőtleníteni kell, mert szeretik őket a bogarak és a penész – teszi hozzá. – Ahhoz, hogy címkét tudjak készíteni a könyveknek, különböző típusú, stílusú és méretű betűkre van szükség, melyeket a betűszekrény őriz.” Megszámlálhatatlan mennyiségű apró betű van bekészítve ebben a tárolóban. Belegondolni is nehéz, milyen összehangolt finommotorika szükséges ahhoz, hogy akár csak egyetlen szót kirakjon belőlük.

Családi képek a műhely falán: a nagynéni, a szülők, a nagyszülők néznek le ránk. Dante Isteni színjátékának egy példánya a polcon, becses helyen. Zsófi számára különleges emlék: a nagynénje könyvkötő vizsgamunkaként kötötte, a borítón elődomborodó plasztikát pedig a nagypapa készítette.

A múlt és a jelen kézzel foghatóan együtt él itt a műhelyben,

ahol a régi tárgyak visszanyerik eredeti pompájukat, és „feltámadnak” Zsófi keze munkája nyomán.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.