A pécsi reneszánsz nem egyszereplős történet – beszélgetés Jankovits Lászlóval

Csontváry Kosztka Tivadar: Mandulavirágzás

Pécs történetében kiemelkedően fontos a város keresztény humanista öröksége, amelynek ápolásában és bemutatásában a pécsi püspökség is részt kíván venni. A püspökség nemrég vásárolta meg a Roberto Caracciolo szentbeszédeit tartalmazó 15. századi, pécsi vonatkozású ősnyomtatványt. A kanonoki palota (egykori Martyn-ház) földszintjén hamarosan megnyíló kávézóban is szeretné felidézni a reneszánsz kori város emlékét, szellemiségét. Ennek kapcsán beszélgettünk a pécsi humanizmusról és a leghíresebb humanista költőről, egykori pécsi püspökről, Janus Pannoniusról a korszak ismert kutatójával, Jankovits Lászlóval.

– Milyen várost képzeljünk el humanizmus kori Pécsként az épített és a szellemi környezetet egyaránt tekintve?

– Környezetében majdnem olyan gyönyörű lehetett a város, mint most. Persze több volt a Mecsekben az erdő – jellemzően tölgyerdő –, és a városfallal övezett Pécs jóval kisebb volt a mostaninál. Ami most nagyon hiányzik: a hegyi források vize a felszín felett érte el a völgyet, mindenütt patakokkal, az utak szélén csatornákkal találkozhatott az ember. Ma ez a víz a föld alá vezetve halad, néha nagy gondokat okozva. A mai városközpont az akkori szerkezetet őrzi, s a török korszak dacára megmaradtak olyan emlékek, amelyeket tudós régész és művészettörténész kollégáink jóvoltából ma is láthatunk. Ha valaki elmegy a Dóm-kőtárba, el tudja képzelni azt a székesegyházat, amelyben a püspök is misézett. A pécsi egyetem már nemzedékek óta nem működött, de a magas színvonalú káptalani iskola igen. Emellett négy, az iskoláztatásban jeleskedő kolduló rendnek, a ferences, a domonkos, a kármelita és az ágostonos rendnek volt kolostora a városban. A Janus Pannonius birtokában levő humanista műveltséggel persze sem a világi papok, sem a szerzetesrendek tagjai nem rendelkeztek, de így volt ez akkor szinte az egész országban.

– Ha Pécs és reneszánsz, akkor Janus Pannonius. Saját korában is ennyire emblematikus alak volt?

– Attól függ, honnan nézzük. Itáliában az elismert költők közé emelkedett igen korán. Hazájába visszatérve a kormányzat fontos szereplőjeként ismerték inkább. Életében mint költő meglehetősen társtalanul élt mind egyházmegyéjében, mind hazájában. Nagybátyján és néhány vendég humanistán kívül nem sokan olvashatták értő módon a verseit. Jellemző az az epigrammája, amelyet segédpüspökének címez. A versbeli kérdés, amelyet tőle kap: nincs se olvasó, se hallgató, minek írsz? A válasz: a Múzsáknak és magamnak dalolok. Itthoni kultusza halála után kezdődött, amikor kéziratban maradt hagyatéka előkerült.

– Hogyan férhetett össze személyében a költő – különös tekintettel például a Pajzán epigrammákra – és a püspök? Lehet-e még hasonló együttállásra példát találni a korban?

– Az imént arról esett szó, hogy Janus verseinek túlnyomó része saját kéziratos hagyatékában maradt fenn. Lehet, hogy ha maga rendezte volna el őket, s életében kiadásra kerültek volna, ezek a malac versikék elvesztek volna. A rendezetlen hagyatékban viszont számos ifjúkori zsengével együtt megmaradtak. Hogy miért írt ilyesmit? A korabeli humanista kultúra az újra felfedezett ókori nagyságok bűvöletében élt. Olvashatták, hogy Vergilius, a legnagyobb latin költő is alkotott ilyen vicces haszontalanságokat, mielőtt elérte a harmincadik életévét. Antik módra bodorított szőrű malacságok, csiszolt alkotások ezek a versek. A csiszoltság sok esetben fontosabb lehetett, mint maga a téma.

Ami az életút és az ifjúkori pajkosságok kapcsolatát illeti, érdemes egy Janusnál idősebb és magasabbra jutott kortársat szemügyre venni: az ifjú Aeneas Sylvius Piccolominit. Ő szerelmes históriát alkotott még harminc éves kora előtt. Ifjúsága múltán egészen más irányba indult el: sienai püspök, majd II. Pius néven pápa lett. „Vessétek el Aeneast, és tartsátok meg Piust” – írta egyik első pápai levelében. Janus is tizenéves korában, az iskolai gyakorlatok vadhajtásaként alkotta ezeket a huncutságokat. Emellett, amint ókori példaképei, ő is hangoztatta: a versekből nem lehet következtetni a költő életére. Lehet, hogy ez nem puszta frázis volt: kortársai arról számolnak be, hogy egész életében megőrizte szüzességét. Sok egyházi kortársa volt, aki nem büszkélkedhetett ezzel az erénnyel.

– Hogyan viszonyultak Janus alakjához és a humanista örökséghez az utókor különböző nemzedékei?

– A halála utáni három évszázad az első északi humanista költőként tisztelte és utánozta. Sorra születtek kiadásai Európában és Magyarországon. A nemzeti nyelv kultuszának korában érthetően háttérbe szorult, hiszen mindent latinul írt. A 19. századi irodalomtörténetek olyan műveit méltatták, amelyek magyar tárgyúak: magyar nyelvtanát és Hunyadi Jánosról szóló eposzát. Mind a két mű mítosz, a tisztelő utókor képzeletének szüleménye. A 20. századtól máig itthon elsősorban a szaktudomány foglalkozik az egész életművel. Az elmúlt évtizedben megjelent epigrammái és elégiái korszerű kiadása, és a következő évek során várható a többi mű szövegének közlése és értelmezése is. Néhány verse, például a mandulafáról szóló epigrammája máig él a köztudatban. Az európai reneszánsz kutatásában megkerülhetetlen szereplője a kor költészetének. A Janus-tisztelet különösen Pécsett él folytonosan a 18. század óta. Érthető, hiszen melyik város ne tisztelne egy világhírű költőt?

– Az egyházmegye hamarosan megnyitja a reneszánsz kori Pécset felidéző kávézóját. Mit lehet tudni az ott bemutatandó anyagról?

– Jóllehet a legnagyobb pécsi humanista Janus Pannonius, a pécsi reneszánsz mégsem egyszereplős történet. A 16. század első évtizedeiben, elsősorban Szatmári György püspöksége alatt számos kiválóság kötődött a városhoz, költők, prózaírók. A reneszánsz örökség sem csupán szövegekben hagyományozódik. A kiállítás egy olvasható, tapintható, okulásra és szellemi élvezetre csábító környezetben próbálja majd a pécsi reneszánsz, tágabban a reneszánsz Pannónia világát közelebb hozni a vendégekhez.

Fotó: Pécsi Egyházmegye; Deske.hu

Magyar Kurír