A puszta jelenlét reményt adhat – Egy New York-i pap megrendítő visszaemlékezése 9/11 után 25 évvel

– Püspök atya, van olyan emlék arról a napról, amely azóta is elkíséri?

– Emlékszem, hogy a Manhattan déli részéből menekülő emberek áradatával szemben gyalogolok, szinte minden porral volt borítva. Azok között az emlékek között, amelyek megmaradtak bennem, ott van egy hajléktalané is, szintén porral borított, és egy táblát tartott a kezében, amir kézzel volt ráírva: „Térjetek meg és higgyetek, mert közel van az Isten országa”. Azok a szavak, abban a kontextusban olvasva, mély benyomást tettek rám, és biztos vagyok benne, hogy sok más emberre is. Arra szólítottak fel minket, hogy

bízzunk az Úrban, ismerjük fel, hogy ő velünk volt még abban a borzalomban is, és nézzünk előre a változás és a gyógyulás reményében.

– Másnap ön elment a Ground Zeróhoz. Mit tud nyújtani egy pap, amikor már semmit sem lehet helyrehozni?

– Egy paptársammal együtt kora reggel elindultunk. Miután áthaladtunk több ellenőrzőponton és megkaptuk a védőmaszkokat, megérkeztünk a helyszínre. Ott vártuk, hogy az önkéntesek, a tűzoltók, a mentők és a rendőrök kihozzák az áldozatok maradványait. Két mentőmunkás mellett találtam magam. Kimerültek, felkavartak és megrendültek voltak, porréteg fedte őket. Az arcukra leírhatatlan szorongás  ült ki. Egyikük megkérdezte, hogy kérünk-e valamit reggelire. Azt válaszoltam, hogy nem, de ő kitartóan kérdezte: „Milyen lenne önnek egy tökéletes reggeli?” Szinte viccből, azt válaszoltam: „Két tükörtojás, aranybarnára sült burgonyával és egy bagellel.”

Egy idő után mindketten eltűntek. Nemsokára visszajöttek egy reggelivel, amit a területen kívül egy gyorsétteremben vettek: a csomagban pontosan az volt, amit leírtam. Megkérdeztem tőlük, miért fáradoztak ennyit. Egyikük azt válaszolta:

Már az ön puszta jelenléte itt, Isten embereként, reményt ad nekünk.”

Tehát ez az, amit egy pap ilyenkor nyújtani tud: a jelenlétét. Az, hogy Isten kegyelmének eszközeiként jelen vagyunk, bármilyen helyzetben meghatározó lehet.

– New Yorkban akkoriban egészen rendkívüli kedvesség és testvériség bontakozott ki. Mi maradt meg abból a szolidaritásból?

– A következő napokban a New York-iak, akik távolságtartásukról híresek, sokféleképpen közeledtek egymáshoz. A templomok, a zsinagógák, a mecsetek megteltek: az emberek egyszerűen azért gyűltek össze, hogy egymást támogassák. Üdvözöltük egymást, nagyobb türelmet tanúsítottunk a forgalomban és a metróban. Hirtelen

a mellettünk álló ember már nem névtelen és távoli alak volt, hanem olyan emberi lény, mint mi magunk, Isten képmására és hasonlatosságára teremtve.

Az idő múlásával ez a testvériség érzése elhalványult. Huszonöt évvel később alázattal kell elfogadnunk a felhívást, hogy újraélesszük ezt az érzést.

– Hogyan lehet megőrizni az áldozatok emlékét anélkül, hogy azt felhasználnák egész népek és vallások iránti félelmek vagy előítéletek igazolására?

– Ha visszatekintünk a borzalmakra és az azokat követő kegyelem pillanataira, emlékeznünk kell arra, hogy minden, Isten képmására és hasonlatosságára teremtett ember, tiszteletre és szeretetre méltó. A mai világ, részben a technológia hatására is egyre individualistábbá vált. Az úgynevezett barátok a közösségi médiában és az algoritmusok – amelyek táplálják előítéleteinket, szimpátiáinkat és antipátiáinkat –, olyan társadalmat hoztak létre, amelyet a magány, az elszigeteltség és az erős polarizáció jellemez, és amelyben néha már nem tudjuk felismerni a mellettünk álló embert mint felebarátunkat és lehetséges barátunkat.

Tűzoltók róják le kegyeletüket a 9/11 25. évfordulóján

– Ma az Egyháznak és a vallási vezetőknek milyen felelősségük van annak érdekében, hogy a félelem ne változtassa a másikat ellenséggé?

– Meggyőződésem, hogy a vallási és nem vallási vezetőknek ezen az ünnepélyes évfordulón felelősségük és lehetőségük van arra, hogy magukban, a rájuk bízott emberekben és az egész közösségben felébresszék azt a tudatosságot, hogy meg kell állnunk, el kell gondolkodnunk, és újra kell felfedeznünk Isten képmását minden emberben, akivel találkozunk. Ha az Isten és a felebarát iránti szeretetünket mindennapi cselekedeteinkben is kifejezzük, valóban megváltoztathatjuk azt a ma tapasztalható, nehéz légkört, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon, és jobbá tehetjük. Egyszerre csak egy ember, egyszerre csak egy szeretet-cselekedet.

Ez a szomorú és ünnepélyes évforduló egyben felhívás arra is, hogy újra felfedezzük és teljes erővel megéljük Isten szeretetét, és azt kézzelfoghatóvá tegyük kapcsolatainkban.

Forrás: AgenSIR

Fotó: Spencer Platt, Pool/Getty Images/AFP

Hollósi Judit/Magyar Kurír