A színeváltozás titkai az alkotásban – Epreskerti találkozás Sallai Géza szobrászművésszel

E tiszta hangra, hitvalló tanúságtételének keresetlen őszinteségére, sallangtalanságára, teológiai mélységére sokan felfigyeltek akkor. Magától értetődött, ha vállalkozik rá, beszélgetésre invitáljuk. Budapesten, az Epreskert Benczúr-műteremházában találkoztunk a Magyar Képzőművészeti Egyetem Szobrász Tanszékének docensével.

– Hogyan került a tanúságtevők sorába?

– Felkértek, mindössze tíz nappal a Kossuth téri szentmise előtt. Horváth Zoltán terézvárosi plébános káplánja, Farkas Ferenc hívott fel. Nagy megtiszteltetés volt, de kértem egy kis gondolkodási időt, aztán egy nap elteltével igent mondtam. Megerősített, hogy éppen a színeváltozás titkához kellett megfogalmaznom egy kétperces elmélkedést, ami egy nagyon szép ünnep az ikonfestészetben. Én pedig a szobrászat mellett ikonfestéssel is foglalkozom, már több évtizede.

– „Olyanok vagyunk, mint a fény, kettős természetűek: anyag és hullám is. Csak az utóbbi természetünket nem igazán érzékeljük.” Így kezdte a tanúságtételét. Azt mondta, hogy a művészet: meglátni az anyagban a formát, a tökéleteset...

– Alkotóként közelítettem meg a témát. Egy ikon képe lebegett a szemem előtt, amikor erről gondolkodtam. Persze előjött belőlem a szobrász is, aki az anyaggal foglalkozik, amelyet megpróbál felemelni, egy olyan dimenzióba vinni és olyan formává alakítani, ami által új minőséget kaphatunk. Számomra alkotói példa Krisztus színeváltozása. Tulajdonképpen ezt a titkot kellene elérnünk minden alkotással, minden cselekedetünkkel, az egész életünkkel.

– A művészi önkifejezés formái közül miért éppen a szobrászatot választotta hivatásának?

– Már gyerekként, a főiskola előtt megerősítést kaptam a tanáraimtól, hogy ebbe az irányba induljak el. Egy szobrász meglátta a rajzaimat, s azt mondta, annyira plasztikusak, hogy nekem szobrásznak kell jelentkeznem. De ahogy említettem, emellett festészettel, ikonfestészettel foglalkozom, illetve más műfajok is érdekelnek. A szobrászat és a formatervezés, a dizájn kapcsolatából írtam a doktori disszertációmat. Szeretem a határterületeket; a növendékeimet is bátorítom, lépjenek ki a megszokottból, és máshonnan is nyerjenek inspirációt. A centrum persze végig a szobrászat, a formaképzés, a téralakítás marad.

– Figuratív és nonfiguratív alkotásaiban hogyan tudja érvényre juttatni azt a művészi ideát, amit a tanúságtételében összegzett?

– Az a lényeg, hogy mit szeretnénk közölni. Egy funkcionális alkotás esetében kitűzött, meghatározott céloknak kell megfelelni. Ha valami konkrét dolgot szeretnénk kommunikálni, lehet, hogy azt figurális megfogalmazással jobban meg tudjuk tenni. A minőség persze nem attól függ, hogy valami figurális vagy nonfigurális. Van egy szobrászi nyelv, amit meg kell tanulni, el kell sajátítani, és ezután tudjuk eldönteni, mit akarunk vizuálisan elmondani, hogyan szeretnénk azt kifejezésre juttatni. Fontos, hogy ez a „beszédmód”, ez a „nyelv” tisztán jelenjen meg az alkotásban, mert ezáltal válik minőséggé.

– Ön miről „beszél” szívesen, melyek a kedves témái? Hogyan születik meg egy-egy alkotás, és miért éppen úgy?

– Ez a dolgok mélye, amire nehéz válaszolni. Az, hogy mit akarok kifejezni, nem szerencsés megközelítés, mert túlzott hangsúlyt kap benne az akarás. Márpedig

egy igazi alkotás szerintem felismerésekből, ráérzésekből, sejtésekből indul, ezekből bontakozik ki.

Én nagyon szeretek keresgélni, és inspirál az, amire közben rátalálok. Említenék egy példát. A hallgatókkal kijárok nyaranta Skóciába, a Corbenic Camphill Communitybe. Ez egy értelmi sérültekkel foglalkozó intézmény, amelynek van egy hatalmas parkja, ahová minden évben szobrokat készítünk. Egyik alkalommal egy olyan területen sétáltam, amit a vihar teljesen letarolt, aztán tarra vágtak. A földön egy csomó lehámlott fenyőkéreg hevert mindenfelé. Olyan szépek voltak, hogy elkezdtem gyűjteni őket. Összeállt egy sorozat, amelyet rendezgetve észrevettem, hogy betűkhöz, írásjelekhez hasonlítanak. Kiraktam belőlük azt a szót, hogy azaz remény. Az ottani vezetőkkel megbeszéltük, hogy ezt a kis kompozíciót afféle „ellenpontként”, „kontrasztként” elhelyezzük a viharvert terület előtt. Így aki ma arra sétál, láthatja, hogy a földről felemelt anyag bronzba öntött formában milyen írásképet mutat. Az átadón odajött egy család azzal, hogy mennyire tetszik nekik az alkotás. A házaspár kislányát Hope-nak hívták. Ilyen hihetetlen találkozások, kereszteződési pontok, érdekes együttállások születhetnek egy-egy akcióból. A szobrászatban ezt a fajta törekvést, egy adott területhez kötődő alkotást hívják. Egyébként a köztéri szobrászat is ilyen jellegű, hiszen egy jól elhelyezett, léptékében és üzenetében is megfelelő köztéri szobor is szoros kapcsolatban van a környezetével. Több „réteg” találkozásával tud igazán működni egy alkotás.

– A Magyar Képzőművészeti Egyetem tanáraként hogyan adja át a szobrászat lényegét, illetve a felelős „kortárs szemléletet” a növendékeinek?

– Huszonhat éve, lényegében a végzésem óta tanítok. A szobrászatot öt év osztatlan képzésben oktatjuk. A tanszékünkön specialitás, hogy az első évfolyamban összevontan minden hallgató alapozó képzésben vesz részt. Három-négy hetes etapokban mennek végig a főbb szobrászi témákon, feladatokon, amelyeket a tanári kar közösen értékel. Az első év után a hallgatók mesterosztályt választanak, ami szabad tanárválasztást jelent. Vagyis hozzám is másodévben kerülnek a növendékek, akiket az ötödik év végéig, a diplomáig kísérek. Tekintettel arra, hogy egy év kevés az alapok megszerzéséhez, a második és a harmadik év egy részét arra fordítjuk, hogy a klasszikus szobrászi tudást elsajátítsák a hallgatók. Közben látom, ki miben erősebb, gyengébb; megismerem gondolataikat, céljaikat, azt, hogyan képzelik el a szobrászatot, a leendő hivatásukat, jövőjüket. E két irányt közelítjük egymáshoz, hogy mire végeznek, az önálló művészi életbe kilépve képesek legyenek artikuláltan, átgondolva közvetíteni az alkotói elképzeléseiket. Sokat jelent, hogy számos külsős projektje, megrendelése is van az egyetemnek. Kiírt belső pályázatokra az én hallgatóim közül is többen készítettek már köztéri alkotásokat, például a Graphisoft Parkba, a Corvin negyedbe. Az előbb említett skóciai Corbenicben már tizenhét szobrunkat helyezték el a kastélyt övező parkban.

– A Képzőművészeti Egyetem éves kiállításán látható alkotások meglehetősen „realisták”, a témák, a sötét tónusok, vonalak, formák arról tanúskodnak, hogy a hallgatók igencsak borúsan látják a jelenünket. Ön mit tapasztalt a növendékei aktuális „lelkiállapotát” illetően?

– Igen, ezzel is lehet találkozni. Érzékenyek a jelen történéseire. Persze mostanában nagyon fiatalon kerülnek be a hallgatók az egyetemre. Szerencsésnek mondhatom magam, mert annak idején elsőre bejutottam, de voltak jelentkezők, akiket csak harmadik, negyedik próbálkozásra vettek fel, vagyis éveken át készültek. Így akkoriban érettebb személyiségként indultak el itt a fiatalok. A szobrászatnál például eleve jobb, ha valaki nem tizennyolc évesen kezdi el a képzést, hanem később. A mai egyetemi világ ráadásul arról szól, ha nem jön be azonnal egy szak, ha valami nem sikerül vagy nehézség adódik, a jelentkező hamar továbbáll, és máshol próbálkozik. A tizennyolc-húsz évesek még legtöbbször bizonytalanok: vajon jól választottak-e, nem kellene-e inkább mást csinálni? A lelki háttér tényleg nem a legoptimistább. De éppen ezért tartom a pedagógiai küldetésemnek azt is, hogy megpróbáljam élethosszig tartó irányba állítani a növendékeimet. A szobrászat választása ugyanis életfeladat, hivatás. Egy olyan életforma, amelyen keresztül csodálatos dolgokat valósíthatunk meg. Lehet mintázni, faragni, hegeszteni, konstruálni… – fantasztikusan sokféle a lehetőség a térbeli alkotásra. Gyakran mondom a kollégáimnak, hogy túlképezzük a hallgatókat; annyi mindent akarunk átadni nekik az öt év alatt. Az osztályomban speciális vállalásaink is vannak. Ilyen például a Vakok Állami Intézetének lakóival összefogva a kurzusom amelyet hét évvel ezelőtt kezdtünk el.

Arra próbálom buzdítani a növendékeket, hogy foglalkozzanak másokkal. Olyanokkal, akik felé különös figyelemmel, érzékenységgel, felelősséggel fordulhatnak, és akik nagy örömmel fogadják ezt a fajta törődést.

Az azonnali visszacsatolások igazolták, milyen fontos az ilyen jellegű munka. Azt hiszem, ez is megerősíti a hallgatókban a választott hivatásuk melletti döntést.

– Visszatérve ezen a ponton az elmélkedésére, amivel a beszélgetésünket indítottuk: be akarja, be tudja vinni a tanításba a spiritualitást, a művészet önmagán túlmutató jelentőségét? Vagy inkább a példaadás erejével él?

– Nagyon fontosnak tartom, viszont indirekt módon próbálom átadni. Keresztény világképű embernek tartom magam, de tekintettel arra, hogy sokféle különböző nézetű, hátterű hallgató érkezik hozzám, úgy érzem, a „prédikálás” inkább elidegenítően, taszítóan hatna. Igyekszem megtalálni a módját, hogy beszélgetés közben vagy mondjuk egy-egy könyvet ajánlva érintsem ezeket a témákat.

Fő ars poeticám, hogy a művészet szolgálat. Nemes szolgálat. Nem én vagyok fontos, hanem a feladat. Ha tanítok, az is elsősorban a hallgatókról szól. Róluk, és mindenről, ami mögöttük, velük van, illetve amit majd beérkező művészként szeretnének megvalósítani az életben.

A lényeg pedig az alkotásban az, ami túlmutat önmagán; a „megnevezhetetlen”, amiről viszont mi pontosan tudjuk, hogy honnan való.

Szerző Pallós Tamás

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.