A tanár személye a kulcs – Interjú a Küldetés – Keresztény Pedagógusok Szövetsége vezetőivel

– Mikor és miért alakult meg a szövetség?

Lakatos Máté (a továbbiakban L. M.): A szervezet már 1992 óta létezik, újraalakuló ülése 2023. május 3-án volt. Zámbó Évával, az elődszervezetünk elnökével ugyanarra a plébániára járunk. Odajött hozzám egy mise után, és azt mondta: „Máté, láttam a tanárballagást. Nem akarnátok újjáéleszteni a Keresztény Pedagógusok Szakszervezetét?” Kiderült, édesanyám is tagja a szervezetnek. Aztán úgy gondoltuk Kakucs Katalinnal és Mikesy Andrással, hogy az újraindításhoz új nevet veszünk fel, és új arculatot tervezünk. 

– Miért Küldetés lett a szervezet neve?

Mikesy András (a továbbiakban M. A.): A névben, amit egyébként Máté javasolt, benne van a cselekvésre ösztönzés. A pedagógustársadalom óriási és nagyon sokszínű, mégis van egy közös jellemzőnk: mindent túlélünk. Kibírunk bármilyen új tantervet, fenntartó- vagy éppen rendszerváltást, és közben nem gondolunk arra, hogy akár bele is szólhatnánk a sorsunk alakulásába. Sokan mondják, hogy a politika, a fenntartók vagy a szakértők dolga az oktatás alakítása. Persze, az övék is. De számukra a tanárok szempontjai gyakran láthatatlanok. Mi vagyunk azok, akik minden reggel bemegyünk a tanterembe, ezért nálunk van a valódi tudás arról, hogy mi működik, és mi nem.

A Küldetés célja, hogy megszólaltassa a pedagógusok hangját, hogy ne csak végrehajtói, hanem alakítói is legyünk az oktatásnak.

– Gyakran tapasztalható, hogy hatalmas a szakadék az oktatást irányítók és a tanárok látásmódja között. 

M. A.: Intézményvezető-helyettesként napi szinten jelen vagyok az iskolában, órákat tartok, de még így is érzem: könnyű kiszakadni az oktatás-nevelés mindennapjaiból. A döntéshozóknak is hasznukra válna, ha a saját bőrükön éreznék a tantermek valóságát. Ha pedig erre nincs mód, legalább legyen fülük a pedagógusok hangjára, mert különben csak a papírszagú ötleteiket erőltetik rá az oktatás-nevelés résztvevőire. A párbeszéd elengedhetetlen.

– Miért érezték fontosnak, hogy a keresztény szó benne maradjon az újjáalakuló szervezet nevében?   

L. M.:

A nevelés olyan terület, amelyben a munka az emberképből fakad, ez utóbbi pedig a keresztény ember estében a hitben gyökerezik.

Ezért van létjogosultsága az oktatásban egy keresztény szakmai szervezetnek. A forró 2022–2024-es években azt láttuk, hogy a különböző pedagógusszervezetek az egyházi iskolákban dolgozó tanárokat nehezebben érik el. Reméljük, hogy a Küldetéssel meg tudjuk szólítani őket. 

– Mit emelnének ki a keresztény emberképből, ami fontos a tanítás során?

L. M.: Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve. Minden embernek van méltósága, pusztán azért, mert Isten teremtménye. Ezzel a szemlélettel kell odafordulnunk mindenkihez.

Fontos, hogy boldog és a földi életben boldogulni képes embereket neveljünk, de mindezeken túl ott van a végső cél, hogy szeretnénk üdvözülni. Keresztény tanárként az ember megpróbálja a gyerekek elé élni a hitét, és a saját példájával hívni őket erre. 

M. A.: Isten a teremtéshez a férfit és a nőt hívta segítségül. De az ember nem készen érkezik a világba: időre és gondoskodásra van szüksége ahhoz, hogy felnőjön, és a képességei kibontakozzanak. Tanárként ebbe a folyamatba kapcsolódunk be. Amikor belépek a tanterembe, gyakran eszembe jut, hogy végső soron angoltanárként is az isteni teremtés kiteljesítéséhez járulok hozzá, hiszen fiatalokat formálhatok, ráadásul életük egy különösen érzékeny időszakában. Szerintem ez az egyik legcsodálatosabb dolog a tanári hivatásban.

– Ma már a mesterséges intelligenciát is ismerik a gyerekek, ott van a kezükben az okostelefon, és nem úgy néznek fel a tanáraikra, a szüleikre, mint a korábbi generációk tagjai. Mit jelenthet a tanárszerep ebben a helyzetben?

L. M.: A tíz évvel ezelőtti és a mai kamaszok nagyjából ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, de a mostaniak életében van egy plusz kihívás, a metavilág. Ha kisebb koruktól kezdve ebben élnek, és nincs bennük vonzó emlék arról, milyen személyesen találkozni, beszélgetni a többiekkel, milyenek a barátságok, a szerelmek, milyen focizni, együtt játszani, akkor nem lesz, ami megtartsa őket a valódi világban. Éppen ezért van szükség az iskolára, a valódi emberi kapcsolatokra, mert belénk van kódolva, hogy társas lények vagyunk, és egymás hatására formálódunk. Egy tanárnak fontos feladata, hogy olyan helyzeteket teremtsen, amelyekben a gyerekek találkozhatnak egymással és valódi önmagukkal. Mennyivel értékesebbek ezek a találkozások, mint bármi a metavilágban!

M. A.: Tizenkét évfolyamos iskolában tanítok, ahol nagyon is aktuális téma, hogy hol van a technológia helye az oktatásban. Úgy gondoljuk, a fiataloknak minél tovább az offline térben kell fejlődniük. Bár a felsőbb évfolyamokon a tudás átadásában már a mesterséges intelligencia is segít, a készségek fejlesztéséhez és a belső motiváció formálásához elengedhetetlen a pedagógus személye és a közösség.

Tanárként nem az a célom, hogy mindenki ötös legyen, hanem az, hogy amikor a diákok elhagyják az iskolát, a közepes tanuló is úgy érezze, maradt benne kíváncsiság.

A tanterem ereje abban áll, hogy a fejlődéshez kedvet csinál, ami az iskola után is kitart.

– A tanárok jelentős része ma motiválatlan, kiégett. Hogyan tudják így felkelteni a fiatalok érdeklődését a világ iránt?  

M. A.: Ez kulcskérdés. A probléma jelen van, és a magunk eszközeivel próbálunk tenni ellene. Azt szeretnénk, hogy Magyarországon tényleg jó legyen tanárnak lenni. Ha ezt sokan megélik, a motiváció is visszatér. A Tanárnak lenni jó! kampányunkban a pedagógusok történeteken keresztül mutatták be, mit ad nekik a tanítás. A félév végén pedig Levegővétel címmel rendezvényt szerveztünk, olyan műhelymunkákkal és előadásokkal, amelyek felüdíthették a tanárokat.  

L. M.: Limpár Imre pszichológus előadást tartott a belső erőforrásainkról, arról, hogyan tudjuk a hajunknál fogva kihúzni magunkat nehéz helyzetekből. Volt művészetterápia, mindfulness, Dobszay Benedek OFM pedig lelkiségi programmal készült. A rendezvényeink nyitottak minden pedagógus számára, hiszen fontosnak tartjuk, hogy a tanári munkával járó lelki terheket mindenki le tudja tenni. Ezen a pályán ugyanis sok konfliktussal, nemegyszer nagy családi drámákkal találkozhatunk. Nem a mi feladatunk, hogy mindent megoldjunk, de a teher egy részében osztozunk. Ahogyan a pszichológus jár szupervízióra, úgy nekünk, tanároknak is szükségünk lehet erre. 

M. A.: Éppen a Levegővétel rendezvényünk alatt történt, hogy egy kolléganőnknek megcsörrent a telefonja: egy kilátástalan helyzetbe került diákja végső elkeseredésében őt hívta fel. Az ilyen pillanatok mutatják meg, miért kell a tanárnak mentálisan felvértezettnek lennie. De a belső erő nem minden. A körülmények ma messze vannak a tökéletestől. A leterheltség végletekig feszíti a rendszert és a kollégák idegeit. Ráadásul gyakran azt éljük meg, hogy egy behemót rendszer végrehajtói vagyunk, nem pedig partnerek, az oktatás alakítói. Pedig ez is sokat hozzátehetne a pedagógusok önbecsüléséhez.

– Az imént említett eset is azt mutatja, hogy a tanárok és a diákok között ma is szoros bizalmi kapcsolat tud kialakulni. Erről ritkán esik szó a közbeszédben.  

L. M.: Nagyon megtisztelő, hogy a szülők a legdrágább kincsüket bízzák ránk.

A kamasz lázad minden ellen, ami felülről jön. Ha mégis belém helyezi a bizalmát, és a legnehezebb problémáit megosztja velem, az lehet megterhelő, de mindenképpen felemelő is.

Feladatom formálni a gyerekeket, hogy beilleszkedjenek a társadalomba, átadni nekik a közös kulturális kódot, a tudást, motiválni őket, fejleszteni a képességeiket. De számomra fontosabb, hogy legyen egy emberi, bizalmi kapcsolódás közöttünk, ami még a tanári munkát is segítheti. Lehet, hogy a tantárgy iránti érdeklődés vagy valamilyen iskolán kívüli téma az, ami mentén el tudunk kezdeni beszélgetni a szünetekben. A diákok odajönnek, megkérdezik, mi van a tanár úrral, miért ez a kedvenc témája, látta-e a meccset. Az ilyen kis beszélgetésekből alakulhat ki aztán bizalmi kapcsolat a gyerekekkel és az osztállyal. Azt tapasztaltam, hogy amikor fáradtan mentem be egy ilyen osztályba, és unalmasabb órát tartottam, azt is szeretettel fogadták. Náluk ilyen helyzetben is hatékony tudtam lenni.

–  Igaz tehát a mondás, hogy a tanárnak egy személyben tudósnak, oktatónak, színésznek, pszichológusnak kell lennie, és ki tudja, mi mindennek még…

M. A.: Nem kell polihisztornak lennünk, sokféle tanárkarakter létezik. Van, aki tudós alkat, más inkább mentor vagy éppen előadóművész. A lényeg, hogy találja meg az utat a diákjaihoz. Ez viszont elengedhetetlen! Gondoljunk csak bele, mi milyen órán vennénk részt szívesebben: egy olyanon, ahol a lepukkant tanteremben, egy borzalmas tankönyvből dolgozva is elvarázsol bennünket a tanár, vagy egy olyanon, amit csilli-villi iskolában tartanak színes-szagos projektmódszerrel, de valamiért nem kelti fel az érdeklődésünket? A tanár személye a kulcs, nem a körítés. Az a küldetésünk, hogy a hivatástudat ne vesszen el a rendszerben: a tanárnak legyen perspektívája elindulni és megmaradni a pályán, motivált, kiegyensúlyozott emberként, aki örömét leli a hivatásában.

– Milyen lépéseket érdemes tenni ennek érdekében?

L. M.: A legfontosabb a párbeszéd, amit alul kell kezdeni. Vonjuk be a szülőket az iskola életének alakításába. Milyennek látják az iskolát? Mit várnak tőle? Hogyan tudják segíteni? Elengedhetetlen volna, hogy a szülők és a tanárok megtanuljanak visszajelezni egymásnak és visszajelzéseket fogadni. Egy szinttel feljebb az a kérdés, beszélget-e a fenntartó és a tankerületi vezető az iskolák tanári karával őszintén, tabuk nélkül. Még feljebb pedig az, hogy az oktatáspolitika felelősei mennyire kommunikálnak nyíltan arról, mi működik jól a rendszerben, és mi nem, a problémákra milyen megoldást látnak, és mikor, hogyan fogják azt elérni. 

Egyáltalán nem mindegy, milyen stílusban és milyen tartalommal fogalmaz meg kritikát a szülő, a tanár, a fenntartó. Ugyanilyen lényeges az is, hogyan reagál, aki a véleménnyel szembesül: hátsó szándékot, pártpolitikai érdeket sejt mögötte, vagy hajlandó érdemben foglalkozni vele? Azt tapasztaltuk, hogy ritkán van fogadókészség az építő kritikára, sokszor hátsó vagy rossz szándékot feltételeznek mögötte. Pedig

az előrelépés alapfeltétele a nyílt és őszinte beszélgetés arról, hogy az évek során mi történik az óvodában és az iskolában a gyermekeinkkel, akikkel együtt alakítjuk majd a jövő társadalmát.

Szükséges lenne közösen végiggondolni, hol tartunk, hová szeretnénk eljutni, és mi lesz az egyértelmű jele annak, hogy megérkeztünk a célba. Tisztázni kellene azt is, hogy ezen az úton kinek mi a feladata, mit kellene abbahagyni, és mivel volna fontos többet foglalkozni. Ha jól emlékszem, Gloviczki Zoltán azzal zárta az egyik előadását:

beszélgessünk akkor is, ha nem értünk mindenben egyet!

A Küldetésben mi ennek szeretnénk teret adni, és ezért hívjuk tagjaink közé a pedagógusokat, hogy minél többek véleményét tudjuk hitelesen képviselni. 

M. A.: Így van. Alakítsuk együtt az oktatást! Hisszük, hogy ez lehetséges. De pedagógusok nélkül nem fog menni.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában jelent meg.