A test útján nyitja meg a lelket – Pécsi Rita a sport szerepéről az életünkben

Európa-bajnokság idején, mozgáshiányos nemzedékek felnövekedése kapcsán, egy digitális tanév után, a nyár lehetőségeit mérlegelve, majd a következő tanév elfoglaltságait tervezgetve érdemes elgondolkoznunk arról, vajon mire való a sport. És mire nem.

Szent-Györgyi Albert szerint a sport – ha eszközként használjuk –

a test útján nyitja meg a lelket. (…)  nemcsak a testnevelésnek, de a lélek nevelésének is leghatásosabb eszköze. (…)

A játék alatt tanítja meg a sport az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: az összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre és mindenekelőtt a »fair play«, a nemes küzdelem szabályaira”.

Valóban.

Kevés olyan sokoldalúan fejlesztő és egyúttal örömös tevékenységet tudunk mondani, mint a sport. Talán még a művészet ilyen.

A mozgás örömforrás és egyben az idegrendszer harmonikus fejlődésének feltétele. Aki rendszeresen mozog, annak az agya „szebb” világban él.

Az erőfeszítés forrása az önbecsülésnek, az önfegyelemnek, önmagunk felülmúlásának és kézben tartásának, a kompetenciaérzésnek. Aki nem tanulja meg az önfegyelmet, nem lesz képes élni a szabadságával.

A csapatsport igazi kapcsolati erőforrás, az összetartozás megerősítése. Az ember legfőbb biológiai motivációja ugyanis nem a versenyből, hanem az együttműködésből származik. Az egység részesévé válni még nézőként, szurkolóként is felemelő érzés, mert a csoportszinkron óriási erővel bír, valósággal felszorozza az egyéni élményt. Ilyenkor alapvetően nem az eredmény számít, hanem az összetartozás intenzív átélése. Jól megfigyelhető ez a sportesemények lelátóin.

A nemes versengés pedig az alázat iskolája. A sport az élet végső céljáért folyó küzdelem példája. Bátorság, sportszerűség, önuralom, segítőkészség, kitartás. A sport tehát testgyakorlás, jellemiskola és játék.

A testkultúra az egyetemes kultúra része. Hiszünk a test feltámadásában.

A testnek fontos helye és szerepe van, de ne felejtsük: lelkünket „törékeny cserépedényben” hordozzuk, ahogy Szent Pál írja.

A sportban megnyilvánul az ember vágya a tökéletesebb test birtoklására. Ha nem válik a kultúra kultusszá, ha a test és a lélek egyensúlyban marad, akkor képes a testet egészségesen, erősen és tisztán tartani. Jó tükör, ami megmutatja, ki az úr a háznál.

Érdekes belegondolni abba is, hogy dédapáink életében vajon miért nem játszott olyan nagy szerepet a sport, mint napjainkban. Az egyik magyarázata ennek bizonyára az, hogy a mozgásszükségletet, az erőnlétet a munka és a hétköznapi élet bőven kielégítette. Gyalog jártak, kemény fizikai munkát végeztek, és rendszeresen táncoltak is. Mindebben erejükhöz mérten a serdülő gyerekek is részt vettek, a kisebbek pedig a szabadban játszottak. Nem volt szükség konditeremre, súlyzókra és futópadra. A játék mindig közösségi volt. Kedvtelésből, határaik megismeréséért, a kapcsolódás öröméért játszottak. A magyar népi játékok nem is ismerik a másikat ledöngölő versengést. Még a sportszerű métában is forgó csapatok játszanak, és más ügyességi játékokban is lehet például egymás helyett futni.

De minden, ami nincs a helyén, árt, mert nem tölti be a rendeltetését. „Ha a Mérték tönkrement, / Senki, semmi meg nem ment” (Mécs László). Ma sok tekintetben a mértéktelenség kultúráját éljük. Korunk embere szinte mindenben a túlhajszolt, mértéktelen lehetőséget keresi. A „giga-” teljesítmény, élvezet, gyönyör, juttatások, sebesség, testkultusz a cél, és mindenből lehet zsíros üzlet, jó pénz is.

Ebből aztán rendkívül káros aránytalanság keletkezik, egy olyan egészségtelen specializáció, ami az átlagos, a mértéktartó, az úgymond normális megvalósulást kiszorítja. A sportban is. Alig találunk gyermekeink számára olyan sportolási lehetőséget, ami „csak” a játékot, a mozgást és a közösséget, nem pedig a pontszerzést szolgálja.

Az együttműködés helyébe mások legázolása lép, a játék öröme helyébe a vetélkedésben való minden áron győzni akarás, a fair play helyébe a nemtelen eszközök ügyes alkalmazása, a közös öröm helyébe az egyéni sztárkultusz térnyerése, a kedvtelés célú közösségi lét és az öröm-mozgás helyébe pedig aránytalan jutalmazást ígérő megélhetési forrás és a teljesítményösztönző rendszer legalizálása lép.

A mindent leuraló versenyszellem együttműködési problémákat eredményez, amelyek nyomán szorongás, önértékelési zavarok keletkeznek. Carl Diem sportpszichológus professzor szerint a sport életünk kísérőzenéje legyen, és ne a célja. Fontos a küzdelem, az erőfeszítés, de egyetlen sport sem ér meg egyetlen óra betegséget sem – hangsúlyozza.

A versengést is meg kell tanulni – érvelnek sokszor. Ez igaz is. De mikor? Csakis azután, amikor már megtanultuk az összetartozást, a szolidaritást, az együttműködést.

A versenyképes személyiség legnagyobb támasza a belső érzelmi biztonság. Ez pedig az együttműködésből fakad.

Benedek Tibor vízilabdázó a 2004-es olimpiai aranyérmet hozó szerb–magyar mérkőzés után ezt az értéket ragyogtatta föl egy beszélgetésben. Közvetlenül a győzelem után Kemény Dénes szövetségi kapitány azt kérdezte tőle, a csapatkapitánytól: „Inkább a szerbek vesztették el, vagy mi nyertük meg?” És ő így felelt: „Biztos, hogy mi nyertük meg, mert mi nagyon szeretjük egymást.”

Szerző: Uzsalyné Pécsi Rita 

Fotó (archív): Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 27-i számában jelent meg.