A tökéletesség iránti vágy – Dokumentumfilm készült Lechner Ödön örökségéről

Az utóbbi időben rengeteget lehet hallani a sajtóhírekben az Iparművészeti Múzeum rendkívül leromlott állapotáról. A félbehagyott renoválás óta az elmúlt években kívül és belül egyaránt csak tovább romlott e csodálatosan szép, magyaros-keleties-szecessziós hangulatú épület állaga. A műtárgyakat nyilván elvitték, de mint tudjuk, általában sem a szállítás, sem a túl hosszú ideig való tárolás nem tesz jót a sérülékeny, sokszor több száz éves kerámiáknak, üvegeknek, bútoroknak, falikárpitoknak. Úgy tudni, ez a helyzet a közeljövőben talán változni fog, a felújítást folytatják, és rendbe hozzák ezt a mesés épületet. 

Most azonban korántsem csak az épületről lesz szó, hanem a tervezőjéről, Lechner Ödönről, életéről, családi múltjáról és persze egyedülálló építészeti munkásságáról. A Lechner-örökség címmel tavaly mutatták be azt a róla készült dokumentumfilmet, amelyet Szabó Szonja írt és rendezett. Mindenképpen érdemes beszélnünk erről az alkotásról.

Külföldön jó néhány remek dokumentumfilm készült már különféle művészeti ágak kiemelkedő képviselőiről, festőkről, szobrászokról, építészekről. Ezek közül többet itthon is láthattunk, a David Bickerstaff rendező és Phil Grabsky producer közreműködésével készült életrajzi jellegű dokumentumfilmsorozat (Exhibition on screen – A művészet templomai) egyes darabjait Budapesten például az Uránia moziban vetítették az utóbbi években. Ezek a filmek mind remek képminőségű, 4 K vagy más néven Ultra HD felbontással fényképezett alkotások. Kiválóan alkalmasak festmények és egyéb műtárgyak bemutatására, általuk egészen közelről csodálhatjuk meg a festett vásznakat, az ecsetvonásokat, a képek eredeti színeit, a műalkotások anyagszerűségét. A filmekben megszólaló műtörténészek, múzeumigazgatók, restaurátorok remek elemzéseket nyújtanak a látottakról, s mindennek köszönhetően a dokumentumfilmek azok számára is élményt jelenthetnek, akik nem annyira járatosak a képzőművészet vagy az építészet világában. E filmekről, legutóbb például a Caravaggióról és a Van Gogh-ról szóló alkotásokról, írtunk is a Mértékadó hasábjain.

A Lechner-örökség című magyar film hasonlóan magas színvonalú, mint az előbb említettek; készítői ügyeltek arra, hogy mindenki számára érthetően mutassák be ennek a nagyszerű építésznek a munkásságát, belső világát, motivációit. Szabó Szonja, aki nemcsak rendezte a filmet, hanem a forgatókönyvet is írta, munkatársaival ugyanolyan remek munkát végzett, mint az említett angol filmek alkotói. A mintegy másfél órás dramatizált magyar dokumentumfilm bemutatója 2025 októberében volt az Uránia Nemzeti Filmszínházban, és azóta a tévében is vetítették már. Azok, akik még nem látták, a mozik műsorán is megtalálhatják olykor, ha kicsit „vadásznak” rá.

A filmben az életszerűség kedvéért színészek is feltűnnek, és eljátszanak bizonyos fontos jeleneteket Lechner Ödön életéből. E szerepjátéknak köszönhetően még sokszínűbb és életszerűbb az alkotás. Ezzel a megoldással A művészet templomai sorozatban is találkozhattunk már. A Firenze és az Uffizi Képtár című filmben például Lorenzo de’ Medici tűnik fel, aki minden egyes műről beszámol, és fontos eseményekről tudósítja a nézőt.

„Hogyan beszéljek Önöknek az építészet magyar stíljéről, amelyről Önök bizonyára sokszor hallották, hogy nincs. Lehet e beszélni valamiről, ami nincs? Ha az idegen végigmegy Budapest utcáin, a világ minden nemzetének stílusát megtalálja, csak a magyar nemzeti vonást nem látja építészetünkben. Mivel bizonyítjuk az idegennek, aki nyelvünket nem érti, mivel bizonyítjuk önálló nemzeti mivoltunkat? Erre csak a művészet és elsősorban az építőművészet kínálkozik alkalmas eszköznek, de hát nincs építőművészetünk. Nem jött létre az idők során. A magyar história menete, fájdalom, nem kedvezett a nemzeti művészet fejlődésének. Itt az ideje, most vagy soha, hogy megteremtsük a magyar stílt az építészetben” – ezeket a magától Lechnertől származó fontos gondolatokat hallhatjuk a film elején.

A Lechner család története a 17. század közepére nyúlik vissza. Lechner Mihály a Fertő környéki Kismartonban született 1665-ben. Az 1690-es évek elején tragédia érte, pestisjárvány következtében elvesztette a szeretteit. 1691-ben Pesten telepedett le mint új életet kezdő kereskedő és vendéglős. Akkoriban, a török idők után, harminc család lakta Pestet. Ezek közül az egyik Lechner Mihályé volt, aki újra megnősült, és pesti polgárrá vált. 1697-ben a város hetedik főbírája lett egy évre, és utána is a városi tanács tagja maradt, kamarás volt, adó- és pénzügyeket kezelt. Ez jelentette az első lépést a Lechner család felemelkedése felé, amint a filmből megtudhatjuk.

Mihály fia, Simon építőmester lett, vele kezdődik a család építész ága. Fia, Lechner János benősült a téglagyáros Zitterbarth családba. Így jött létre a Lechner-féle téglaégető, amely idővel Pest városának legismertebb és legnagyobb téglagyárává vált. A családi vagyont ez a Lechner János alapozta meg a 18. század végén, részben azzal, hogy koncessziót szerzett a kőbányászatra. Kőbánya ugyanis akkoriban még mészkőkitermelés alatt állt, a Fehér út neve is onnan származik, hogy a kőpor beterítette az egész utat. A Lechner-féle téglaégető hosszú időre megalapozta a család jólétét – idézi fel a kezdeteket a filmben Kismarty-Lechner Csaba építész.

Lechner Ödönről (1845–1914) a dokumentumfilmből megtudhatjuk, hogy az anekdoták szerint már kisgyerekkorában szeretett téglákkal játszani. Első épületeit 1853 körül a kőbányai gyár udvarán talált téglákból építgette. De nemcsak az építészet vonzotta, hanem a képzőművészet is. Gyerekként aprólékos részletességgel örökítette meg a körülötte lévő tájat. Munkái már ekkor precizitásról és kifinomultságról árulkodtak.

1866-ban három magyar építészjelölt indult útnak Berlin felé, hogy megkezdjék tanulmányaikat az akkori Európa legnívósabb építészeti akadémiáján. Lechner Ödön, Pártos Gyula és Hauszmann Alajos nagy reményekkel és tervekkel vágtak neki az útnak. A helybeli németek pedig csak a három „vad” magyarként emlegették őket. Ezekről a részletekről Seidl Krisztián építész, Lechner Ödön szépunokája beszél a filmben.

Tanulmányai végeztével Lechner Ödön megnősült, és 1868-ban, ifjú házasként feleségével egy éven át beutazta Olaszországot. Hazatérve Pártos Gyulával közösen építészirodát alapított. Az ez idő tájt tervezett épületeik még a németes historizmus stílusát képviselték. Lechner azonban egyre inkább el akart szakadni ettől a hagyománytól, és a magyar építészet önálló útját kereste. Ez a radikális irányváltás nemcsak szellemileg, hanem anyagilag is kockázatosnak bizonyult, mivel a megbízók és az építészszakmai közösség jelentős része továbbra is a német és az olasz historizmushoz ragaszkodott.

Lechner 1875-ben tervezte a keleties hangulatú, neoreneszánsz stílusú Városligeti Korcsolyacsarnokot. Szép boltívekkel és harmonikus boltozattagolással tette impozánssá az épületet. Ezt a stílust berlini tanulmányai és itáliai útja során ismerte meg. Ez volt az első olyan munkája, amely eltért az akkoriban megszokott építészeti hagyománytól.

A filmben többször láthatjuk az eredeti rajzokat, Lechner építészeti terveit. Megtudhatjuk azt is, hogy Pártos Gyulával közös vállalkozásukban ő a művészi oldalt részesítette előnyben, míg társa inkább a racionális tervezés híve volt. Ez olykor ellentéteket is szült közöttük. Kortársak véleménye szerint ugyanis Lechner a már elfogadott terveket is előszeretettel dolgozta át újra és újra, és ezt nem mindig vették jó néven a megbízóik.

Lechner Ödön és Zsolnay Vilmos szakmai kapcsolatával is foglalkozik a dokumentumfilm. Ismeretségük kezdeteit homály fedi, de az bizonyos, hogy az 1878-as párizsi világkiállításon már együtt mutatkoztak be. A filmből az is kiderül, hogy Zsolnay Vilmos pécsi gyára már az 1880-as években kísérletezett egy új építőanyag előállításával. Ez lett a pirogránit, amit kezdetben Steindl-masszaként ismertek. A Lechner-életműtől elválaszthatatlan lett ez a kerámiaművességben és az építészetben is használt, nagyon jó tulajdonságokkal rendelkező anyag, ami nemcsak égethető, hanem mázas díszítményeket is fel lehet vinni rá, időjárásálló, és kiválóan alkalmas arra, hogy használatával színt adjanak az épületeknek.

A film bemutatja a Lechner tervezte épületek többségét is. Megismerkedhetünk például a szegedi városházával és a budapesti Andrássy úti MÁV-nyugdíjintézet bérházával is. Ez utóbbi épület Lechner korai szecessziós stílusjegyeit hordozza magán, és formabontó megoldásokat mutat a homlokzati díszítések terén. Ez a bérház adott otthont egykor a híres Drechsler kávéháznak, később pedig az Állami Balettintézet is használta.

Feltétlenül említésre méltó a kőbányai Szent László-plébániatemplom is, amely szintén Lechner Ödön elképzelései szerint épült. Az első, vasbetonkupolás terv túl merésznek bizonyult, ezért a megbízók elvetették. A végül megvalósult változat késő eklektikus, neogót stílusú, de szecessziós elemeket is mutat. Az épületet a Zsolnay-gyár által készített pirogránit díszek és színes mázas tetőcserepek ékesítik. A bejáratok felett látható mozaikok Róth Miksa munkái. Bár a templom külső megformálása Lechner nevéhez fűződik, a belső kialakítást végül másra bízták, mert ő túl lassan haladt a részletek kidolgozásával. A templom felszentelésére 1900. június 27-én, Szent László napján került sor.

Az Iparművészeti Múzeum és Iskola tervezésére 1890 végén hirdettek pályázatot. A három díjazott közül az első Pártos Gyula és Lechner Ödön sokatmondó, „Keletre magyar!” jeligéjű munkája lett, megelőzve a többi helyezett szokványos historizáló terveit. Az épület kerámiaburkolatait a Zsolnay-gyár készítette. A múzeum zárókövét a millenniumi ünnepségsorozat utolsó nagy eseményeként Ferenc József császár és király jelenlétében 1896. október 25-én helyezték el.

Lechner építészeti munkásságát átlátni, befogadni is nehéz, hosszan lehetne még írni róla. A budapesti Magyar Állami Földtani Intézet vagy a Postatakarékpénztár mesésen lenyűgöző épülete egyszerűen ámulatba ejti az utcán sétáló embert. A mai modern, üvegezett irodaházas építési lázban rendkívül üdítően hatnak ezek az alkotások.

A film vége felé Szmrecsányi Zitától, Lechner Ödön dédunokájától megtudhatjuk, hogy a nagy építész gyakran keveredett adósságba. Előfordult, hogy nagyon elhúzódtak az építési munkálatok, azután pedig nem fizettek neki a megbízók. Ilyen alkalmakkor jöttek a végrehajtók, és elhordták lakásából a bútorokat. De amint azt Lechner Irma, az építész lánya megírta, legtöbbször csak egy emelettel lejjebb vitték az ingóságokat, ő ugyanis megvásárolta azokat, s így visszakerülhettek apja használatába.

Lechner Ödön élete utolsó évtizedében már nem kapott nagyobb megbízásokat, az akkori kultúrpolitika nem értékelte sokra a munkáit.

A nagyszerű magyar építész 1914. június 10-én hunyt el. Temetése a békebeli Osztrák–Magyar Monarchia utolsó nagy művészbúcsúztatója volt. Ünnepélyes gyászmenet kísérte őt a Műcsarnokban felállított ravatalától a Kerepesi úti sírkertbe. Az Operaház zenekara Wagner művéből, Az istenek alkonyából Siegfried halálának egy részletét játszotta.

Ferencz Marcel építész a dokumentumfilmben a következő gondolatokat fogalmazza meg Lechner Ödönnel kapcsolatban: „Nem szecessziós tervező, hanem ennél több volt.

A fogalmakon túli építészettörténetbe tartozik, művei korszakosak, és soha el nem avulnak, ma is elevenek és frissek.

Mi pedig legyünk hálásak, hogy megszületett, és fölmutatta a világnak egy pici fragmentumát annak az egységnek, amit minden ember keres. (…) Ilyen ember nagyon ritkán születik.”

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. július 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Fotó: Mészáros Ákos

Mészáros Ákos/Magyar Kurír