Az elgörgetett kő – Húsvéti versek, gondolatok

A karácsony szépsége a tömegtársadalmak és a tömegkultúra színterein is átsüt, laikus életeket és piaci szándékokat is megfényesít. Bonyodalmasabb a viszonyunk a húsvét misztériumához. Születést ünnepelni, szeretetre szegődni: természetes indíttatásunk. De kínhalálról megemlékezni, még ha a feltámadás jegyében és az öröklét távlatában is? Ehhez teológiai bátorság vagy mélységes hit kell. Melyekben szerencsénkre a magyar költészet sem szűkölködik.

Más-más hangsúllyal utal a húsvéti történésekre Babits (Húsvét előtt), Dsida (Nagycsütörtök) vagy Pilinszky (Harmadnapon), így a lírai tanulságok is gazdagon épülhetnek eszméletünkbe. „Mert feltámadni éppolyan nehéz” – zárul Nemes Nagy Ágnes Lázár című, rezignáltan emelkedett négysorosa. „Folyamatos feltámadás / függőleges fényében élek” – terjeszti ki az anyagon túli dimenziót a mindennapokra Székely Magda (Jelenidő). Károlyi Amy pedig napi esendőségünknek ad hangot, amikor a várakozás türelmébe az alázat metafizikáját illeszti: „Nem tudok vizen járni / követ kenyérré változtatni / halakat megsokasítani / nem tudok holtat feltámasztani // ezért arra várok, ki // tud a vizen járni / tud követ kenyérré változtatni / megtöbbezteti a halakat / és felébreszti a halottakat” (Várakozás).

Kortárs költeményekben is találkozhatunk a legyőzött halál emlékezetével. Czigány György, Iancu Laura, Lackfi János – vagy közeli klasszikusaink közül Kalász Márton, Nagy Gáspár, Vasadi Péter – teljes életműve ilyen mementóul szolgál. Hegedűs Gyöngyi egész kötetet (A pont felett, 2017) szentelt annak, hogy a dosztojevszkiji „félkegyelmű”, Miskin herceg hangján beszélhessen a lelki szegénység élményvilágáról. Egyik verse a testi létezés, az anyagi világ eredendő nyomorúságán tűnődik:

A TESTRŐL

mondja, mondja,

nasztaszja filippovna!

kell-e még a nagyszombat?

hisz nem a test maga

a szálla alá poklokra?!

A kérdés („kell-e még a nagyszombat?”) fájdalmánál perdöntőbbnek érezzük a kérdezni tudás lelkiségét és a téma iránti érzékenységet. Ha a testbe zártságot napi alászállásként viseljük is, a szó (és a lélek) percre sem ismer gravitációt. Amíg kételkedni tud, hinni is képes az ember.

A feltámadás eseménye sok hívő számára Jézus isteni származását bizonyítja. De valóban szüksége van-e a hitnek igazolásra? Másképp olvasnánk-e az evangéliumokat, ha a példabeszédek nem kereszthalált készítenek elő? Az öröm híre nem inkább az élő Szeretetre irányítja figyelmünket, semmint a halandó matériára?

S ha a keresztény vallás szimbóluma nem a kereszt volna, hanem a lefejtett gyolcs vagy az elgörgetett kő? Vajon akkor más mederben hömpölyög küszöbünkig ez az örökléttel felérő kétezer esztendő?

Nem tudhatjuk. Talán nem is ez a fontos. Hanem az, hogy a kert, melybe Krisztus kilép, reményeinket az édeni kezdetekhez téríti vissza.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17-24-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.