Az Eucharisztia ünneplése 170/12e

„Soha ne mulasszák el hogy »a hit misztériumát, miként az Apostol mondja, tiszta lelkiismerettel kell őrizni, hogy szóval és tettekkel hirdessék ezt a hitet az evangélium és az Egyház hagyománya szerint«, teljes szívvel szolgálva hűségesen és alázattal a szent liturgiát, mint az Egyház életének forrását és csúcsát, »hogy mindazok, akik a hit és a keresztség által Isten fiaivá lettek, jöjjenek össze, az Egyház közösségében dicsérjék Istent, vegyenek részt az áldozatban, és vegyék az Úr vacsoráját«. Éppen ezért a maguk részéről a diakónusok valamennyien szenteljék magukat annak, hogy a szent liturgiát a kellőképpen jóváhagyott liturgikus könyvek előírásai szerint ünnepeljék.” – olvassuk a Redemptionis Sacramentum kezdetű dokumentum 35. pontjában. A dokumentum e pontja tudatosan visszautal Szent Pál apostolnak Timóteushoz írt levelének intelmére (vö. 1Tim 3,8-10).

Az egyházi szolgálatok rendjéről értekező apostol a püspökökre vonatkozó előírások után a diakónusok alkalmasságának szempontjait fejti ki. A diakónusokról szóló rész egyetlen gondolati egységet alkot, amelyet a „hasonlóképpen” kifejezés kapcsol össze az előző résszel. A gondolatmenet központi kijelentése a »vizsgáltassanak meg« felszólítás köré szerveződik, amelyet a »bírva« és »megőrizve« fogalmak egészítenek ki, míg felsorolja a negatív tulajdonságokat is – miszerint „ne legyenek kétszínűek”, „ne ragaszkodjanak sok borhoz”, „ne legyenek nyerészkedők”. Figyeljük meg, hogy a hangsúly elsősorban nem a feladatok felsorolásán, hanem a szolgálatot hordozó személy erkölcsi és hitbeli alkalmasságán van! A „hit misztériuma” nem titkos tanítást jelent, hanem a Krisztusban kinyilatkoztatott üdvösség teljességét, amelyet a diakónusnak „tiszta lelkiismeretben” kell hordoznia. Szent Pál tehát nem annyira elméleti leírást ad Timóteus kezébe, hanem a közösség számára ellenőrizhető kiválasztási szempontokat fogalmaz meg. A történeti háttér alapján a diakónusok ekkor már egy kialakult egyházi tisztséget képviselnek, amely a szolgálat és a hiteles élet egységére épül. Pál nagy hangsúlyt fektet a szolgálatot megelőző kipróbálásra, amely biztosítja, hogy csak kifogástalan személyek kapjanak megbízatást.

Ilyen értelemben

a keresztény szolgálat alapja elsősorban nem a szervezeti alkalmasság vagy a gyakorlati képesség, hanem az erkölcsi hitelesség, a tiszta lelkiismeret és a Krisztus misztériumához való hűséges ragaszkodás, amely a szolgálat minden külső formájának belső forrása.

Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy a diakónusi szolgálat mai kifejezéssel élve nem pusztán funkcionális menedzsment, hanem a megtestesült Igének való teljes és belső odaadás. Szent Pál és a II. Vatikáni Zsinat tanítását hitelesen értelmező hagyomány arra emlékeztet bennünket, hogy a liturgia nem a mi alkotásunk, hanem Isten ajándéka, a hit misztériuma. Ha a szolga tiszta lelkiismerettel őrzi e titkot, tevékenysége a jóváhagyott könyvekben szereplő szövegek iránti alázatban válik hitelessé. Mivel a liturgia az Egyház hite által közvetített misztérium, ezért e belső hűség szükségképpen megnyilvánul az Egyház által jóváhagyott liturgikus szövegek iránti engedelmességben. Éppen azért, mivel a liturgia az Egyház életének forrása és csúcsa, nem lehet az önkényes kreativitás tárgya –

az oltár szentsége követeli meg az élet és a rítus belső egységét. Így válik a szolgálat a hitből fakadó szeretet látható megnyilvánulásává.

Fotó: Kling Márk/Kaposvári Egyházmegye

Magyar Kurír