Az Eucharisztia ünneplése 171/5

A Redemptionis Sacramentum kezdetű instrukció 36. pontjának egyik bibliai alapját Szent Péter első levelének egy-egy szakasza tartalmazza (vö. 1Pt 2,9; vö. 2,4–5). A keresztények Krisztushoz járulva „élő kövekként” lelki házzá épülnek, és „szent papsággá” lesznek, hogy lelki áldozatokat ajánljanak fel Istennek. Ugyanez a közösség „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép” is.

A keresztség szentsége tehát nem passzív tagságot ad az Egyházban, hanem – mivel a megkeresztelt ember Krisztushoz tartozik – részesedik Krisztus papi, prófétai és királyi küldetésében.

A Krisztushoz közeledés nem csupán egyszeri döntés, hanem a hívő ember életének megszakítás nélküli, alapvető irányulása.

Amikor a Feltámadotthoz járulunk, azzal a Krisztussal találkozunk, akit az emberek világa elutasított és elvetett, de akit Isten kiválasztott és megdicsőített. A Szent Péter levelében megfogalmazott tétel keresztény identitásunk alapja: Isten örök döntése és választása a földi mércék szerinti Elvetettben jelenik meg (vö. Zsolt 118,22; Iz 8,14; 28,16; ApCsel 4,11). Krisztus az „élő kő”, nem holt építőanyag, hanem a feltámadás életadó forrása. Amikor hozzá kapcsolódunk, ez az isteni élet átjár bennünket, és minket is „élő kövekké” formál.

Isten nem élettelen kőtemplomban kíván lakni, hanem bennünk, a Krisztushoz tartozók közösségében. A megváltottak közössége szerves egységbe építi azt a lelki házat, amelyben az ő jelenléte lakozik a világban (sekina).

Ez a templom nem az elszigetelődés, hanem a szent szolgálat helye. A hívők közössége szent papsággá válik, amelynek többé nem állati áldozatokat kell bemutatnia, hanem önmagát, egész felajánlott életét mint Krisztus által Istennek tetsző lelki áldozatot. A hitélet így válik a mindennapi jelenlétet átfogó, élő istentiszteletté.

Ez az új minőség nem saját érdemeinkből fakad, hanem Isten visszavonhatatlan elhívásából. A világban peremre szorult, otthontalan és idegenként bolyongó ember a legmagasabb rendű méltóságot kapja meg: kiválasztott nemzetség, királyi papság, szent nemzet és Isten tulajdonába vett nép lettünk. Isten az ószövetségi szövetség legszentebb címeivel ruház fel bennünket (vö. Kiv 19,5–6; Iz 43,21). A magány és az elutasítottság helyébe a királyi papság elhivatottsága és a hozzá tartozás elszakíthatatlan biztonsága lép. Ez a megdöbbentő kiváltság azonban nem öncélú védettséget jelent, hanem aktív küldetést.

A kegyelemben részesült nép feladata, hogy hirdesse annak csodálatos tetteit, aki a homályból és szorongatásból az ő világosságára hívott el minket.

Ez az átmenet (peszach) nem maradhat rejtve: a hívő élet maga a szüntelen hálaadás és tanúságtétel, amely Isten megmentő szeretetének ragyogását teszi láthatóvá a világban.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír