Balthasarnál a szeretet ősforrása a Szentháromság benső élete – Bemutatták Puskás Attila könyvét

Bevezetőjében Görföl Tibor emlékeztetett, hogy a most megjelent kötet egy korábban már megjelent kiadvány jelentősen kibővített, második kiadása. Puskás Attila a 20. század kiemelkedően jelentős katolikus gondolkodójának, Hans Urs von Balthasarnak az életművét dolgozta fel.

Görföl Tibor kérdésére – ha valaki szeretne megismerkedni Balthasar rendkívül gazdag munkásságával, belépő gyanánt mivel kezdje –, Puskás Attila megemlített néhány művet, amely magyar nyelven is megjelent: Thomas Krenski Krisztus minden felől című kismonográfiája a Sík Sándor Kiadónál jelent meg 2005-ben; a kötetet Lázár Kovács Ákos fordította. A Sík Sándortól kölcsönzött cím arra utal, hogy Krisztus nemcsak a kereszténység, hanem az egész létezés középpontja. Megemlítendő Hans Urs von Balthasar Egyedül a szeretet hiteles címmel publikált, egész teológiai szemléletmódját és programját magába sűrítő tanulmánya is.

Van egy nagy szintézise Balthasarnak, az a nagyszabású trilógia, amely az isteni szép, az isteni jó és az isteni igazság hármas alappillérére épül. A dicsőség felfénylése – Teológiai esztétika I–III. címet viselő első rész az isteni széppel foglalkozik, az isteni szépség megmutatkozásával Krisztusban, és azzal, hogyan vonzza ez a megjelenő szépség, az isteni szeretet szépsége az embert, hogyan észleljük ezt a szépséget, miként születik meg válaszként bennünk a hit aktusa, és hogyan adjuk önmagunkat viszont ajándékként az önmagát nekünk ajándékozó isteni szeretetnek.

A trilógia második része a jóságról szól: az isteni jóság hogyan tárja fel önmagát egy cselekményben, egy drámában, Istennek az emberrel folytatott, sok konfliktussal terhelt, a szabadságok összeütközését is magában foglaló üdvtörténeti drámában. A svájci teológus a színházi világnak, a dráma műfaji elemeinek alkalmazásával értelmezi a megváltás művét. Bemutatja, hogy a Krisztusban felragyogó isteni jóság hogyan ment meg bennünket, szabad embereket: úgy, hogy

Jézus a helyünkre lép, és egy helycserével kiszabadulunk abból a fogságból, önmaga bűvöletébe esett, nem igazi szabadságnak a hálójából, amely a bűn hálója.

A trilógia harmadik nagy egysége 1985–1987 között íródott, és három kötetet foglal magában. Az első kötet címe: A világ igazsága. Ez arról beszél, hogy a teremtett világban miként ragadhatjuk meg a lét igazságát. A második-harmadik kötet pedig arról szól, hogy Krisztusban, aki maga az igazság, Isten Igazsága, Isten misztériuma hogyan mutatkozik meg, és hogy a Szentlélek az Igazság Lelkeként hogyan tárja fel előttünk ennek az Igazságnak a teljességét, hogyan vezet be minket Krisztus igazságába.

Görföl Tibor közbevetésére – melyek Balthasar gondolkodásmódjának a sajátos vonásai – Puskás Attila így válaszolt: Balthasar gondolkodásmódja nagyon koherens. A szellemtörténetben, a teológiában, a nyugati kultúrában a 13–14. századtól kialakult ellentétek áthidalására törekszik, és ezt mesterien hajtja végre. Az egyik ilyen a tudományos teológia és a lelki tapasztalat kettéválása a teológiában. Egyfelől egy racionalizmusra hajlamos teológia alakul ki, amely tetten érhető a 19–20. századi teológiai kézikönyvekben, s amely nem veszi figyelembe a lelki vagy hittapasztalatot. Másfelől pedig ott van az a hittapasztalat, amely elveszíti az intellektuális feldolgozásra való igényt, és szubjektivizmusra hajlóvá válik. Balthasar viszont ezt a kettőt nagyon szépen ötvözi, közelíti egymáshoz a teológiában.

Egy másik ilyen ellentét, vagy inkább dichotómia (kettősség), amelynek az áthidalására törekszik, az a Bibliához való viszonyulásunkban mutatkozik meg. Egyrészt egy történetkritikai, tudományos egzegézis, amely szintén eltolódhat a racionalizmusba. Ennek láttuk gyümölcseit az elmúlt másfél évszázadban. Másrészt a Szentírásnak a teológiai kritériumok alapján történő olvasása. A kétféle szentírás-értelmezés közelítése egymáshoz nagyon szépen megvalósul Balthasarnál, aki azzal az igénnyel írta a műveit, hogy közvetítsen a világ – vagy a kultúra – és az Egyház között.

Görföl Tibor figyelemre méltónak tartja, hogy Puskás Attila most megjelent könyvének és a tanulmányok jelentős részének címében is szerepel a szeretet szó. Mit mond Balthasar az oly gyakran emlegetett szeretetről, és mi az egyedi az ő szeretetfelfogásában?

Puskás professzor kifejtette: igyekezett úgy összefűzni a kötetben szereplő tanulmányokat, hogy a szeretet legyen az a vezérfonal, amely összeköti az egyes témákat egymással.

Hans Urs von Balthasarnál a szeretet forrása és éltetője a Szentháromság örök, belső élete.

Egyrészt Szentviktori Richárd (1110–1173) szeretetalapú Szentháromság-értelmezésére épít, és ezt fejleszti tovább: kenotikus szeretetről beszél magában a Szentháromság életében is. A kenózis szó, illetve annak az igei alakja egyetlenegyszer fordul elő a Szentírásban, a Filippieknek írt levél második fejezetében: „Krisztus Jézus Isten formájában lévén az Istennel való egyenlőséget nem tekintette zsákmánynak, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez.”

Balthasarnak a sajátossága az, hogy inspirálódva a bulgakovi teológiától (Szergej Bulgakov, 1871–1944, orosz-szovjet görögkeleti pap, teológus – a szerk.), de azt újragondolva beszél erről az önmagát kiüresítő szeretetről: Krisztus szabadon, az isteni dicsőségről átmenetileg lemondva és egyes isteni tulajdonságokat, képességeket csak korlátozottan használva a mi üdvözítésünk érdekében járja végig mindvégig elmenő szeretetében a Megváltó életútját. Ennek ősforrását Balthasar a Szentháromság benső életében látja. Az Atya kenotikus szeretete abban áll, hogy nem akar kizárólagosan megtartani önmagának semmit, hanem mindenható szeretete mindent akar és tud adni. E szeretet áramlásából a Fiú születik, öröktől fogva, akinek a válaszadó szeretete kenotikus, hálaadó, eucharisztikus szeretet, mindent az Atya kezéből fogad, öröktől fogva, és hajlandó mindent visszaadni az Atyának, és öröktől fogva felajánlja neki önmagát. Ha ez a teremtett világ és az emberi szabadság zsákutcába jut, akkor ő Megváltóként megmenti ezt a világot.

A Szentlélekről Hans Urs von Balthasar úgy gondolkodik: az Atya és a Fiú nemcsak egymásra irányuló szeretetkapcsa, hanem ebből fakadó örök gyümölcs.

A Szentlélek szeretete is kenotikus, mert nem akar más lenni, mint az Atya és a Fiú egymásra irányuló, kölcsönös szeretetének a tanúja, és ennek a szeretetnek az objektív mércéje.

Görföl Tibor emlékeztetett, hogy sokszor halljuk Balthasarral kapcsolatban: Isten olyannyira meg akarja menteni a világot és az emberiséget, hogy szinte biztosak lehetünk abban, hogy szinte senki nem fogja olyan mértékben tönkretenni az életét, hogy végérvényesen elszakadjon Istentől, ezért senki nem fog elveszni, elkárhozni. Miért mer erről beszélni Balthasar, honnan és mi ad neki ilyen vakmerő bizalmat, hiszen a Szentírásban is többször olvashatunk a kárhozatról, az elvesztésről, és időnként az Egyház tanításában is?

A Stephanus-díjas teológus válaszában emlékeztetett: magyar nyelven is megjelent Balthasar Mit szabad remélnünk? című könyve, amely a felvetett kérdéssel kapcsolatban három írását is tartalmazza. Valóban azt mondja: keresztényként szabad remélnünk mindenkinek az üdvösségét, ez nem légből kapott óhajunk pusztán, hanem a szentírási kinyilatkoztatásból és bizonyos szentek tanúságtételéből is megalapozható.

Ami a szentírási megalapozottságot illeti, Péter első levelében olvashatjuk: Jézus a keresztre feszítése és a föltámadása közötti időszakban lélekben elmegy azokhoz, akik az alvilágban sínylődnek, és itt evangéliumi hirdetés hangzik el. Az engedetlenek vannak itt, akik a Teremtés könyvében leírtak szerint korábban nem hittek. Nem az ószövetségi igazakról vagy szentekről van tehát itt szó, ahogyan azt a teológiai tradíció nagy része értelmezi Krisztus pokolra szállásának a kapcsán.

Puskás Attila szerint ezzel szemben Balthasar helyesen hivatkozik arra, hogy az eredeti szöveg nem igazakról és szentekről beszél, hanem azokról, akik engedetlenek voltak Istennel szemben. Talán ez a legerősebb szentírási hely, amelyre Balthasar joggal hivatkozhat.

Ez a kenózis, az alázat, az önkiüresítés mélypontja, amikor Jézus alászáll a holtak országába, vagyis szolidaritást vállal a halál állapotában lévőkkel.

Ebben az állapotban, a Jézussal való találkozásban születhet meg kinek-kinek a végső döntése, amelynek nyomán végérvényesen eldől a sorsa. A balthasari elgondolás szerint a végső döntések, események nem Krisztustól függetlenül valósulnak meg, hanem a Krisztussal való találkozás fényében. Ezért is mondhatja: lehet, hogy valaki azzal a tudattal távozik ebből a földi életből, hogy meghozta az elutasító döntését, de amikor a halál állapotába kerül, ott találkozik a Megváltó Krisztus lényével, aki a mindvégig elmenő szeretetével szolidaritást vállal vele, és ebben a találkozásban a végsőnek gondolt döntése felülírható döntésnek bizonyulhat számára. Ez Balthasar nagyszombat-teológiája.

Hivatkozik a szentekre is: ők önmagukat felajánlják azokért, akik a végső romlás úján járnának. Ez is bizakodásra, reményre ad okot, hogy lehetséges, hogy mindenki üdvösségre jut. Természetesen Balthasar kerüli azt, hogy kijelentse, hogy ez biztosan így is lesz. Ezt nem tudhatjuk. Krisztusnak a mindenkire kiterjedő megváltó műve azonban annyira egyetemes,

az ő szeretete annyira átölel minden lehetséges állapotot, hogy fel tudja karolni még a kárhozat felé zuhanókat is.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír