Barátság, szeretet, a végtelen Úrnak pedig tisztelet – Ünnep a Havanna-lakótelepen

Hazai – 2019. február 3., vasárnap | 19:48

A fővárosi Havanna-lakótelepen található Szent László plébánia felújított templomát áldotta meg Erdő Péter bíboros, prímás február 3-án. Ezt követően a főpásztor Gábor Elemér plébániai kormányzóval, illetve a környék papjaival szentmisét mutatott be, melynek végén a hívek balázsáldásban részesültek.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Lakótelep. Hatalmas házak ölelik körbe a Havanna-lakótelep templomát, de a szentmisére érkezők úgy köszöntik egymást, mintha egy apró falucska közösségének tagjai lennének. Mindenki mindenkit ismer. Mindenki a keresztnevén szólítja a másikat, érdeklődik a családtagok egészsége felől, illetve arról, hogyan sikerült a tegnapi családi program, mi lesz a vasárnapi ebéd. Ismerik egymást az érkezők, pedig nincsenek kevesen. Épp ilyen családias hangulatban okítja a ministránsvezető a fiatalokat az udvaron. Magyarázza, miként történik majd a főpásztor érkezése után a megújult homlokzat megáldása, hogyan vonulnak majd az oltárhoz, illetve ki segíti majd a balázsáldás kezdetén meggyújtani a kétágú gyertyákat. De a bíborosra váró papok is vidáman beszélgetnek egymással – úgy látszik, rendszeresen találkozhatnak, összeszokott közösségnek tűnnek. Az érkező idősebb hívek bár igyekeznek a templomba, hiszen fogynak az ülőhelyek, mégis leállnak még a templom előtt kicsit az unokákról is beszélgetni.

A templom előtt felállított mikrofon közvetítette a már bent lévő híveknek Erdő Péter bíboros szavait, mely után megáldotta és szenteltvízzel meghintette a kívülről teljesen megújult templom falait. Mint mondta, a templom az elvégzett munka után immár külsőleg megszépülve, megújulva hirdeti Isten dicsőségét. Kérjük az ő kegyelmét, hogy a templomot, az ő házát mindig tiszteljük és benne egy családként összegyűlve örömmel mutassuk be Fiának, Jézus Krisztusnak egyetlen áldozatát, mely megszerezte az örök életet.

Az oltár előtt aztán Gábor Elemér plébániai kormányzó köszöntötte a bíboros főpásztort, az önkormányzat képviselőit, illetve az egyházmegye főépítészét és a munkálatokban segédkező vállalkozót, valamint a paptestvéreit és a híveket. Szólt arról is, hogy az egyházmegye jelentős anyagi támogatása mellett a hívek és az önkormányzat is komoly összeggel járultak hozzá a homlokzat és tető megújulásához.

Erdő Péter bíboros homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

„Egy prófétát sem látnak szívesen a saját hazájában” (Lk 4,24) – hallottuk az imént Jézus szavait. Lukács evangéliuma telve van azokkal a feszültségekkel, amelyeket Jézus elfogadása vagy elutasítása jelent. Bemutatja az evangélium, hogy a választott népnek egy része is meggyőződéssel elfogadja Jézust, és a tanítványa lesz. Később látjuk majd, hogy egyáltalán nem a többség, hanem csak egy kisded nyáj, csak a tanítványok köre lesz az, aki a nép közül nyomába szegődik.

De nemcsak az egész választott nép és a Messiás viszonya itt a probléma, hogy elfogadják vagy elutasítják azt, akit Isten kezdettől fogva küldött, hanem a közvetlen környezethez való viszony is.

Tudjuk az evangéliumból – mégpedig az őszintén beszélő és egyszerűen szóló Szent Márktól –, hogy Jézus közeli hozzátartozói eljönnek érte oda, ahol tanít, és el akarják vezetni, mert elterjedt róla a hír, hogy elveszítette az eszét (vö. Mk 3,21).

Vagy másutt azt olvassuk, hogy „anyád és testvéreid keresnek téged”. Szűz Mária meg a rokonok jönnek, és Jézus megkérdezi: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim? Aki tanításomat hallgatja, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám” (Mt 12,50).

Ez a feszültség most még erősebb, amikor otthon, a názáreti zsinagógában kezd beszélni. Azt mondja, hogy beteljesedett az Írás, hogy ő az, akit az Isten megígért, hogy szabadulást vigyen a foglyoknak, a vakoknak látást, szóval ő a Messiás. És ezt a környezete nagy megütközéssel fogadja. Ők nem valamiféle politikai Messiás-képet kérnek rajta számon. Az Izrael vallási vezetőinek a dolga, hogy ilyen nagy összefüggésekben gondolkozzanak. Nem, ők a saját helyi érdeküket akarják érvényesíteni – ha tetszik – a csodatevőnél, a prófétánál vagy Messiásnál, talán mindegy is nekik, hogy mi a nagy szerepe Jézusnak, de nála, aki segíteni tud, protekciót akarnak. Segítsen nekik, a földijeinek elsősorban. És Jézus erre is úgy válaszol, hogy az igazi küldetését állítja eléjük. Azt mondja nekik, hogy nem azért jött, hogy akár az összes embereknek, akár a hozzá térben és időben közel állóknak az összes ügyes-bajos dolgain segítsen.

Nem magyarázza meg pontosan, hogyan is áll akkor ez a dolog, miért gyógyítja meg az egyik beteget és az összes többit miért nem, de hivatkozik a próféták példájára. Azokra a prófétákra, akiket a saját környezetük szintén elutasított, akiket nem becsültek meg a saját hazájukban, akik idegenekkel tették a csodákat, őket gyógyították.

Nekünk is üzen a mai evangélium. Mi is úgy érezzük magunkat, mint Jézusnak a rokonai és a háza népe. Mint tanítványok, akiket barátainak mond, mint a testének a tagjai. De ez nem azt jelenti, hogy mi különleges protekciót kapnánk tőle a szónak a földi értelmében. Hanem azt jelenti, hogy különleges hivatásunk van ismerni, megismerni, elismerni őt. Attól még, hogy magunkhoz közelállónak találjuk, nem szabad lebecsülnünk. Azért, mert teljesen ember volt, mert ismerték őt gyerekkorától fogva, azért még nem szabad kevésbe venni, nem szabad úgy tekinteni, hogy csak ember volt, aki egy közülünk.

Divat manapság azt mondani, hogy Jézus a barátunk. Ez teljesen igaz, ő maga is mondja, de nem csak az, hanem egyben az Urunk is. Amikor Jézusról, az emberről az első hitvallásokat megfogalmazzák a tanítványok, épp a feltámadás fényében, akkor azt mondják, hogy Jézus a Krisztus, vagy Jézus Krisztus az Úr. Ettől a hitvallástól hangos az Újszövetség. Az Úr pedig egyértelmű, hogy kit jelent. Azt, akinek a nevét nem szabad kimondani. Aki egyszer bemutatkozott az égő csipkebokorban, de akinek körülírva lehetett csak elmondani az alakját. És Jézus Krisztusról megvallották, hogy ő az Úr.

Ez teszi olyan nagyszerűvé a közelségét is, ez teszi igazán értékessé azt, hogy ember volt, olyan, mint mi, mert nemcsak az volt, mert sokkal több volt, mint mi. Ezért bízhatunk benne, ezért tud bennünket is segíteni. Nem úgy, mint egy ember, aki protekcióval támogat, hanem sokkal végérvényesebben, sokkal nagyobb összefüggésben. A barátsággal, a szeretettel és a végtelen Úrnak kijáró tisztelettel fogadjuk el, hogy ő készíti nekünk a legjobbat, hogy ő tudja, mit akar adni és ajándékozni nekünk, akik közel állunk hozzá. Így tudjuk elfogadni a kezéből adott esetben a betegséget vagy a szenvedést is. Így tudjuk megbeszélni vele imádságban, hogy bízunk benne, mert tudjuk, hogy ő mindenben a javunkat akarja, még akkor is, ha nem tudjuk felfogni gondolatait és kiszámítani terveit. Ilyen lélekkel ajánljuk neki egyházközségünk, családjaink, népünk életét! Ha egy-egy helyzetből nem látjuk is mindig a kivezető utat, mondjuk el neki, hogy bízunk bölcsességében és szeretetében. Ha így állunk meg előtte, akkor már itt a földön is minden megoldás, minden szerencsés fordulat ajándék lesz számunkra, amiért nap mint nap hálát adhatunk.

Ilyen hittel és tisztelettel fogadjuk ma őt, és akkor igazi utódai leszünk azoknak, akiket szeretettel tanítványainak nevezett. Ámen.

* * *

A szentmise záró áldása előtt Erdő Péter bíboros néhány szóval köszöntötte a jelenlévőket. A főpásztor bizonyára jól ismeri a plébániát, az ott szolgáló Gábor Elemér munkáját, a hívek lelkületét, hiszen arról beszélt, hogy a templom fizikailag megújult, méltó hajléka lett Istennek, de a templom közösségének, a plébánia híveinek lelki épülése régóta biztos alapokon nyugszik. Az idejáró emberek a hétköznapokban másoknak, akár a hittől eltávolodott vagy a hitet nem ismerőknek életükkel mutathatnak példát. A templom papjának és híveinek különös biztatást, elismerést adott a főpásztor, amikor azt mondta: ha egy olyan barátját kellene egy templomba elvinnie, aki még soha nem járt ilyen helyen, biztosan a Havanna-telep plébániájára, templomába hozná el, hiszen ott élő, példamutató közösséget láthatna.

Lakótelep. Hatalmas házak, melyek körülölelnek egy hozzájuk képest aprócska templomot. Olyan, mint a bibliai mustármag vagy a kovász. Mondják, a lakótelep lélektelen, elidegenítő. Szent Balázs napján, az egyházmegye, az önkormányzat és a hívek segítségével külsőleg megújult templom megáldásán láttam, az emberen múlik, boldog-e, figyelmes-e mással, példát mutat-e másoknak. Akár egy aprócska faluban vagy a hatalmas lakótelepen. Persze ehhez kell egy olyan pap is, aki mozgatja, a közösséget, annak minden tagját fontosnak tartja.

Szöveg és fotó: Bókay László

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria