Barsi Balázs OFM – Telek Péter-Pál: Jézus, világ Megváltója

Barsi Balázs kiemeli, nem úgy tekintünk Jézus Krisztus feltámadására, mint a régmúlt történésére, hanem mint a bűnbocsánatban megmutatkozó folytonos újjáteremtésre, hiszen a megbocsátás olyan hatalmas esemény, hogy az életünk értelme függ tőle. Ha nem bocsát meg az, akit szeretünk, s akit megbántottunk, a létezés értelmét vesztheti számunkra.

Húsvét lényege „belső, lényegében láthatatlan történés, amely itt és most érint bennünket: Jézus szent halálának végtelen érdemeiért megnyílik előttünk az atyai háznak, Isten belső életének ajtaja, Jézusba kapaszkodva kiléphetünk eddigi életünk halotti lepleiből, s a hit által Őbelé mint Főbe iktatva az anyag, az ösztönök és az egész világ fölötti uralomban részesülünk”. Üdvösségünk azon múlik, hogy mennyire haltunk meg az Istent visszautasító világ számára, illetve mennyiben fogadjuk el és vállaljuk mindennapi életünkben azt az ajándékot, hogy „életünk magja: személyiségünk, értelmünk, akaratunk, szabadságunk, szeretetre való képességünk a hit által Krisztussal Isten legbelső életébe lett beágyazva, s ezáltal már a feltámadás lényegét elővételezzük”.

A húsvét előtti életünkből nem szabad semmi alantasat átvinnünk a Krisztus feltámadását követő életünkbe. Ez nem azt jelenti, hogy többé nem követünk el semmiféle vétket, de azt igen, hogy a továbbiakban nem alkudhatunk meg rosszra való hajlamainkkal.

Barsi Balázs figyelmeztet: ha a feltámadott és megdicsőült Krisztus csak a fejünkben él, ha csak az apostolok hitében támadt fel, akkor a belé vetett hitnek semmi értelme sincs. Jézus maga is érezteti ezt velünk, „amikor sebhelyeit mintegy azonosító jelként felmutatja dicsőséges testén”, és kinyilatkoztatást ad arról, hogy „testestül-lelkestül van jövőnk, nem csupán a lelkünk él tovább a halál után, hanem testünkre is megdicsőülés és örök élet vár”. Ennél is tovább megy azonban: „örök életünk, jövő dicsőségünk zálogát, saját feltámadott testét” kezünkbe is adja az Eucharisztiában. Valahányszor magunkhoz vesszük Őt a szentáldozásban, „és az Eucharisztia anyagát mulandó testünk asszimilálja, lélekben Őhozzá hasonulunk, lelkünk eltelik kegyelemmel, Isten életével, és a jövendő dicsőség zálogát nyerjük”.

Az Egyház jövőjét illetően Barsi Balázs atya leszögezi: az csakis az lehet, ami a jeruzsálemi közösségben Jézus mennybemenetelét és a Szentlélek eljövetelét követően megvalósult: az ősegyház azért örök példakép előttünk, mert tagjai Istenben, az élet ősforrásában kapcsolódtak össze, s ez a köztük lévő egység ragyogott fel mindennapjaikban: „az értelem, az akarat, az erkölcs és az érzület világában, sőt még az anyagi javak elosztásában is”.

A ferences szerzetes felhívja a figyelmünket arra is, hogy nem elég az, hogy keressük Istent, mert vágyainkat követve könnyen a gyakorlati materializmus vagy a túlzott spiritualizmus csapdájába esünk. Néha csupán földi vágyaink kielégítésének szükséglete visz Jézushoz, máskor pedig a legszükségesebbekről is elfelejtünk gondoskodni, s elégedetten állapítjuk meg magunkról, hogy mennyire lelkiek vagyunk. Ez a kétféle magatartás azonos tőről fakad, mindkettőben az ember áll a középpontban, aki így imádkozik: „Legyen meg az én akaratom!” Barsi Balázs szerint ezért is van szükségünk olyan időszakokra, amikor „megtapasztaljuk az éhséget, sivárságot, sötétséget”. Az ilyenkor tanúsított állhatatosságunk, kitartásunk Urunk mellett minősíti ajándékokban bővelkedő korszakaink vallásosságának hitelességét. Ha nem csupán ajándékaiért szerettük Istent, akkor ezek a nehéz idők megerősítenek hitünkben, „és nagyot lendítenek előre a lelki fejlődés útján. Ha viszont a lelki ínyenckedés volt vallásosságunk fő jellemzője, akkor most alapos leckét kapunk.” Ám ez is fejlődésünket szolgálja, hogy a jövőben már ne csupán testi-lelki igényünk kiszolgálójának tekintsük az élő Istent, „hanem a hit útját járva olyan eledelért fáradozzunk, amely megmarad az örök életre: Őt magát akarjuk – önmagáért”.

Pünkösd ünnepéről Barsi Balázs megállapítja: istengyermeki életünk ekkor kezdődött, amikor is Isten „nem szűkösen, hanem túláradó bőséggel ajándékozta nekünk Szentlelkét, aki az Ő legbensőbb életébe vont be bennünket”. A Szentlélek bennünk lakása az ember legvégső titka, de Isten titka is, ezért Isten és az ember ismerete a Szentlélekben egybekapcsolódik. „Önmagunk mélységeit sem ismerhetjük, ha nem ismerjük a szerető Isten mélységeit, amelyek viszont csak azért tárulhatnak fel előttünk, mert magunkban hordozzuk a Lélek zsengéit.” Ha vallásosságunk, keresztény hitünk nem ennek a végső misztériumnak boldog birtoklása, akkor előbb-utóbb mindenkinél szerencsétlenebbé válunk, mert képtelenek leszünk tovább szeretni magunkat, hiszen elveszítjük azt az Istent, aki feltétlenül és érdemek nélkül is szeret minket. Ha viszont elmerülünk a Szentlélek titkában, élő tapasztalatot szerzünk arról, amit Szent Pál így fogalmaz meg a rómaiakhoz írt levélben: „a Lélek segítségére van erőtlenségünknek, mert maga jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (8,22–27).

Elmélkedéseiben a ferences szerzetes arra is rávilágít, hogy a második isteni személy, Jézus Krisztus megmutatta nekünk, embereknek, mit jelent Isten képmására teremtett lénynek lenni. Ez a teljes önátadás, amit csak egyféleképpen valósíthatunk meg, Isten és az ember közötti szövetségben: tetteinket többé nem saját törvényeink irányítják, hanem az önmagunk fölé emelő Szeretet.

Barsi Balázs OFM – Telek Péter-Pál: Jézus, világ Megváltója
Szent Gellért Kiadó, 2020

Bodnár Dániel/Magyar Kurír