Belső szabadsággal – Örökfogadalmat ünnepeltek a pasaréti ferenceseknél

Dobszay Benedek OFM tartományfőnök az ünnepi szentmise homíliájában arról beszélt, hogy a rend vezetői az évszázadok során újra és újra megfogalmazták a ferences identitás lényeges elemeit.

Napjainkban a ferencesek küldetése: élet a szemlélődő testvéri közösségben és a misszió. Közel lenni az emberekhez, egyúttal szilárdan állni a hitben, és rugalmasnak lenni az engedelmesség jegyében – fogalmazott a tartományfőnök.

Az örökfogadalom-tétel kiemelkedő ünnep volt a pasaréti plébániaközösség számára, a padsorok már a szertartás kezdete előtt megteltek, és a szentmise után a templomkertben mindenkit szeretetvendégségre hívtak a ferencesek.

* * *

Szabó Péter OFM a Magyar Kurír kérdésére így vallott hivatásáról:

„Assisi Szent Ferencet egészen szabad embernek láttam, és ez nagyon vonzó – főként egy kamasz számára –, a Ferenc szabadságát adó Úristen pedig engem is megszólított ezen a szabad emberen keresztül, hogy csatlakozva Isten Szegénykéjéhez, én is valóban szabad emberként szolgáljak Neki.

Egy Fejér megyei sváb faluban, Száron nőttem fel, négygyermekes család harmadik gyermekeként. Keresztény hitemet szüleimtől örököltem, hiszen az ő életszentséget tükröző életpéldájuk istenkapcsolatom alapját adta gyerekkorom óta.

Kamaszkorom meghatározó éveit az esztergomi ferences gimnáziumban töltöttem, itt ismerkedtem meg közelebbről Szent Ferenccel és az ő mai követőivel. Isten Szegénykéjének életében kezdettől az a belső szabadság ragadott meg, amivel Assisi Ferenc egészen Isten kezébe tudta helyezni magát, és így minden élethelyzetben – a megpróbáltatások és szenvedések közepette is – dicsérni tudta Teremtőjét és Megváltóját. Ez az istengyermeki szabadság, ami – látszólag paradox módon – éppen a teljes önátadás gyümölcse, engem annyira magával ragadott, hogy mindjárt érettségi után beléptem a Kisebb Testvérek Rendjébe.

A jelöltség évét Szegeden, a noviciátust Szécsényben töltöttem, majd pedig hat éven át egyszerű fogadalmas növendékként tanultam a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán teológiát, emellett pedig a pasaréti plébánián szolgáltam a rám bízottakat. Ebben az időszakban került sor ferences képzésemben az úgynevezett gyakorlati évre, amikor teológiai tanulmányaimat szüneteltetve tapasztalatokat szerezhettem Esztergomban (főként a kollégiumi munkáról), majd pedig Assisiben, rendünk bölcsőjénél, a Porciunkula-kápolna melletti rendházban élhettem fél évig. Ez az Assisiben töltött pár hónap meghatározó jelentőséggel bírt az elköteleződésem véglegesítésében, és azt hiszem, hogy későbbi ferences életemre is nagy hatással lesznek az itt megélt tapasztalatok.

Jelenleg az esztergomi ferences közösség tagja vagyok, és az iskolában prefektusként ­– vagyis kollégiumi nevelőként – dolgozom, amellett, hogy hittanár–nevelőtanár szakon tanulok, és egyre intenzívebben készülök a papságra.

Kollégiumi munkám nagy lehetőség arra, hogy a rám bízott majd’ harminc 17 éves fiúnak (akik az örökfogadalom-tételen is jelen voltak – a szerk.) tanúságot tegyek Istenről és arról a bizonyos szabadságról, amit Szent Ferenc útján járva megélek. Hiszem, hogy az Úristen nagyon szívesen szólítja meg az Őt keresőket hús-vér emberek példáján keresztül, ezért szeretnék olyan szerzetesi életet élni, amin Ő ragyog át, és amin keresztül megszólíthat, magához vezethet másokat.

Örökfogadalmamra jelmondatul a 63. zsoltár szavait választottam, mert ez a zsoltársor kifejezi szerzetesi hivatásom fő motívumát – istenkeresésemet és az utána való sóvárgásomat: »Isten, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem!« (Zsolt 63,2).”

* * *

Mészáros Levente ferences szerzetest Új-Zélandon szólította meg az Úr. „Születésemtől rendbe lépésemig (amikor aktuálisan Magyarországon tartózkodtam) Földeákon volt a lakhelyem; ott is vettem magamnak saját lakást, amikor szüleimtől elköltöztem. Az egész családom ott él, szüleim, nagymamám, és most már testvérem is újra, a feleségével és a kisfiukkal együtt; ők sok év után döntöttek úgy, hogy mégis visszatérnek kis hazánkba. 1980-ban, vízkeresztkor, három hónapos koromban a László nevet kaptam a keresztségben. A noviciátus elején, a beöltözéskor, amikor először ölthettem magamra Szent Ferenc ruháját, a Levente rendi nevet választottam.

Az Egyházzal és a szent liturgiával való ismerkedésem csak tízéves koromban kezdődött, korábban nem jártam templomba vagy hittanra. »Amikor gyermek voltam, (…) úgy gondolkoztam, mint a gyermek« (1Kor 13,11), nem értettem még mindent, ami ott történik, de azt éreztem, hogy a Jóisten házában valami különlegeset kapok, olyat, amit máshol nem. »Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam« (Ter 28,16). Ő már ekkor, gyermekkoromban hívott és lefoglalt magának, de én ezt nem vettem komolyan. Még akkor sem, amikor a plébánosom felvetette, ha már ennyire szeretem a Jóistent, legyek pap. Sok-sok évnek kellett eltelnie, amikor már értő füllel hallottam meg az Úr hívását.

1998-ban érettségiztem Hódmezővásárhelyen, majd Gödöllőn, a Szent István Egyetemen szereztem agrárközgazdász diplomát 2004-ben. Az egyetemet munka mellett végeztem, ekkor egy kft. középvezetőjeként dolgoztam hét évet, majd 2006-tól 2012-ig külföldön éltem. Írország, Anglia, Németország és Hollandia után távolabbi tájakra látogattam. Ausztráliában egy, Új-Zélandon két évet éltem. Életem talán legszebb három éve volt az ott eltöltött idő. Mesés országok, egzisztenciális biztonság; mi kell még a boldogsághoz, gondoltam akkor, de Isten egy nagyobb jót akart adni nekem, tudniillik azt, hogy szolgáljam Őt életem minden napján. Itt, a messzi távolban kaptam a »meghívót« Istentől. Az Izajás 43-ban olvassuk, hogy Isten visszahívta fiát a távoli Délről. Velem is valami hasonlót cselekedett az Úr, amikor a déli féltekéről hazahívott.

Immár újra itthon, nem találtam a helyem, túl sokáig éltem távol. Egy csapásra mindent magam mögött hagytam, ami addig érdekelt, közben meg még nem láttam, hova vezet ez a kaland, amire az Úr invitált. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy innentől már csak az Úrra való hagyatkozás játszik. Kint kaptam egy mindent felforgató hívást a szerzetességre, de nem mellékeltek hozzá útmutatót, hogy melyik rendbe szól a hivatásom. Igazán egyik szerzetesrendet sem ismertem annyira, hogy le tudtam volna bármelyik mellett tenni a voksomat.

Az El Camino spanyol zarándokút végigjárása mellett döntöttem, az Úrnak adtam ezt a hónapot, amelyen hagytam magam, hogy formáljon tetszése szerint, és legfőképpen: nyissa fel a szememet, hisz látja, sötétben tapogatózom. Soknapos vándorlás után két római ferences szerzetes tűnt fel az úton a semmiből. Megragadott a kisugárzásuk. Elemi erővel tört rám a felismerés, hogy én is ilyen „barna csuhás” akarok lenni. Egyébként az útnak volt még egy hozadéka. Egy kanadai ápolónővel beszélgetve jött az a meglátásom, hogy a materiális közgazdaságtan helyett inkább egy humánusabb hivatást válasszak a szerzetesség mellé. Hazaérve, 2012 szeptemberében Szegeden beiratkoztam az ápoló szakra, és ekkor már tudatosan választottam a szegedi rendházunkban lévő egyetemi albérletet lakóhelyemül. Innen, a tetőtérből költöztem aztán egy szinttel lejjebb, a jelöltházba.

A jelöltségem másfél évig tartott, ugyanis a noviciátus előtt be akartam fejezni a szakképzést. A tanulmányi évek és a próbaév alatt két szociális otthonban is dolgoztam mint képesítés nélküli ápoló. Közvetlenül a noviciátus előtt szereztem meg a klinikai szakápoló szakképesítésemet. Az egy évig tartó noviciátus Szécsényben volt, ahol 2016. szeptember 4-én – Teréz anya szentté avatása napján – tettem le az első fogadalmamat. Felkerülve Budapestre fél évig gondozási intézményünkben, a Gondviselés Háza Gondozási Központban dolgoztam a házi betegápolásban ápolóként, majd beiratkoztam a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola teológia szakára, ahol most kezdtem a harmadik évet.

Örökfogadalmamra Szent Ágostontól a következő idézetet választottam: »Ami ugyanis kemény a parancsban, a szeretet azt könnyűvé teszi«.”

Fotó: Pasaréti ferencesek

Körössy László/Magyar Kurír