Bemutatjuk a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye újmisés papjait

„Tizenegy éves voltam, amikor azzal fordultam édesanyámhoz, hogy menjünk el misére. Örült a kérésemnek. Vasárnap már ott ültünk az imaházban, és az atya észrevette, hogy újak vagyunk. Szívélyesen üdvözölt minket, és rögtön bevont a közösség életébe.” Így kezdődött a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye egyik újmisése, Máté Péter és a Katolikus Egyház kapcsolata. A református többségű falu, az 1000 lelkes Paszab iskolakápolnájában a nagyhalászi plébános mutatja be a vasárnapi szentmisét. Itt talált vissza Péter és családja a katolikus hithez, és látva a pap hiteles példáját, egyre messzebb jutott a szentségi életben. Péter elsőáldozó lett, majd bérmálkozott, rendszeresen ministrált. Nyolcadik osztályos korában merült fel benne, hogy a papi életre hívja Isten.

A találkozást a hittel a gondviselés műveként éli meg: ebben a kis faluban, ami csak misézőhelynek számít, olyan papokkal találkozhatott, akik megszólították, és jó példát mutattak neki. Látta imádságos életüket, szorgalmukat, azt, ahogyan szeretettel és odafigyeléssel megnyerték az embereket. Elhivatottságuk segített Péternek megérteni, hogy a papi szolgálat rengeteg öröm forrása. Lehet Istent boldogan szolgálni, így fogadni a nehézségeket is, és felállni a kudarcok után. Ez a példa fiatal fiúként vonzó volt számára.

Katolikus gimnáziumba járt Nyíregyházára. Plébánosa tanácsára a harmadik évben részt vett az egri szeminárium hivatástisztázó lelkigyakorlatán, és csak ezután mondta ki az igent Isten hívására. Szerette a gimnáziumot, a közösséget. Sok osztálytársával ma is baráti kapcsolatot ápol. „A kollégiumban megtartó erő volt a közösség. Nevelőink törekedtek a vallási élet gyakorlására. Reggelente imával, a nagyobb ünnepeken szentmisével kezdtük a napot. Nem voltam szentfazék, éltem a fiatalok életét. Esténként mi is eljártunk szórakozni, buliztunk, söröztünk. Kísértést akkor éltem meg, amikor beköltöztem a szemináriumba, és el kellett fogadnom, hogy kispap vagyok, ez mostantól másképp van.”

A lelki és szellemi megerősödést nyújtó teológiai tanulmányok után Péter Kisvárdán kóstolhatott bele a papi szolgálat mindennapjaiba. „Felemelő, nagyon jó érzés a szeretet, amit a hívektől kapok. Istennel bensőséges kapcsolatot kell megélnem. Nagyon odafigyelek arra, hogy ha bármi nehézség adódik az életemben, hozzá forduljak, vele beszéljem meg. Ezt fejezi ki a papi jelmondatom is. »Vesd az Úrra gondodat.«”

Péter szereti a szolgálatot. Hálás az örömökért, amiket papként átélhet egy-egy keresztelő, esküvő alkalmával. Kisvárdán egy sok közösséget összefogó, eleven plébánia mindennapjaiba látott bele. Jólesett neki, hogy átadhat valamit abból, amit éveken át tanult a szemináriumban. Jó kapcsolatot tudott kiépíteni a plébánossal és a káplánnal. „Voltak kihívások is, de sokat tanultam belőlük. Örömet jelentett számomra, hogy teret engedtek nekem, kipróbálhattam magam a szolgálatban. Helyettesítettem az iskolában, temettem, találkozhattam a hívekkel, prédikálhattam. Megéltem olyan helyzeteket is, amikor valóban segíthettem az embereknek.”

*

Álalában gyorsan találok barátokat. Alkalmazkodó típus vagyok, mindenkivel jó kapcsolatra törekszem. Örülök, hogy ilyen a személyiségem” – meséli magáról a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye másik újmisés papja, Szodor János, és már sorolja is, mennyi közös programot – kirándulást, kávézást, filmnézést – szerveztek társaival a szemináriumban. Így volt ez a diakónusi szolgálata idején is, a debreceni Szent Anna-plébánián. Plébánosával és a káplánnal jó közösséget alkottak. „Együtt étkeztünk, bicikliztünk, kirándultunk. Sokszor esténként is összejöttünk beszélgetni.” János már a kisvárdai katolikus középiskolában is könnyen barátkozott. Nagy beszélgetések, sőt hitviták is folytak más vallású társaival. De már Mezőladányban, a szülőfalujában is fontosak voltak számára a barátai.

Jánost nem a szülei vitték el a templomba, hanem a szomszéd kislány, még óvodáskorában. A fiúnak ugyanis tetszett a kislány, és az is, hogy a szüleivel minden vasárnap szépen felöltöznek és szentmisére mennek. Így ő is elment a templomba, és később már ministrált is. Nagy szeretettel beszél plébánosáról, aki nyitott, barátságos személyiségével megfogta a gyerekeket. „Futni jártunk vele a töltésre, íjászkodtunk a kertben, és ha valamilyen programunk volt, mindig vett nekünk fagyit.” János így ott ragadt a templomban, és „az oltár körül nőtt fel”. Az is előfordult, hogy vasárnap ő ébresztette a szomszéd családot, nehogy elkéssenek a templomból. Végül a szüleit is rávette a misére járásra. „Szerető család voltunk. A szüleim hittek Istenben, és azt is tudták, mit kell tenniük ahhoz, hogy jó emberekként, tisztességesen éljenek.” Örültek a fiuk vallásos buzgalmának, de ők maguk nem jártak el a templomba. Az általános iskola utolsó éveiben aztán Jánost fellázadt ez ellen: Minek küldenek misére, ha ők nem jönnek? Ezzel aztán megkezdődött a változások sora: az édesanyja egyszer-kétszer elkísérte, majd csatlakozott hozzájuk a többi családtag is. János testvérei idővel ministrálni kezdtek, és rendszeres templomba járók lettek.

János az érettségi évében mondta ki az igent a papságra. Eger több szempontból is nehéz kezdetet jelentett számára. Először élt távol a családjától, és a természettudományok után egészen másféle gondolkodást igénylő tárgyakat kellett tanulnia. „Hamar megszoktam és megszerettem ezt” – mondja.

„Kövess engem!” – Szidor János ezt választotta papi jelmondatául. A Bibliában akkor hangzik el, amikor Tibériás tavánál Jézus találkozik az apostolokkal, és arra kéri Pétert, hogy kövesse. „Számomra ez azt jelenti, hogy ne a világi dolgok foglalkoztassanak, ne a nehézségeket lássam az életben, hanem csak Jézus szavára figyeljek, mindig ő legyen a legfontosabb számomra.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír