Bogányi-koncert a Regőczi-kápolnáért

A kisváci kápolna létesítéséről a plébánián fennmaradt írásokból tudunk, Herrhof Mátyás plébános feljegyzéseiből:

„1945-ben Pétery püspök úr felszólított, teremtsek istentisztelet tartására alkalmas helyet Kisvácon. A felsővárosi iskola Rákóczi utcára néző tantermét néztem ki erre a célra, amit püspök úr is alkalmasnak talált. Akkor helyezett ide egy fiatal, Belgiumban végzett egyszerű, de lelkes papot, Regőczy Istvánt. (...)

Nem fogadta el az iskola tantermét miséző helynek, hanem erre a célra önhatalmúlag elfoglalta a Rákóczi téri óvodát. Annak terme nagyobb volt az iskolai terménél, különálló épület nagy térrel körülötte. A város tulajdonát képezte. Régen menhelyet tartottak ott fenn elhagyott gyerekekkel, jelenleg óvoda működött benne. Most templomnak és óvodának kellett lennie egyszerre, ami sehogy sem fért össze. (...)

Regőczy atya nemcsak vasárnap misézett az óvodában, hanem a hétköznapokon is. Szokatlanul hosszú miséket tartott, amelyek belenyúltak az óvodai foglalkozások idejébe. (...)

A szokatlan, újszerű ájtatosságok népszerűek lettek, és az egyszerű emberek tömegesen keresték fel azokat. (...)

Regőczy István atya legcsodálatraméltóbb célja az elhagyott gyermekek megmentése. Egy intézet létesítésével és fenntartásával indította el célja megvalósítását. Becsültem ezt a paptársamat önzetlen, rendkívül lelkes munkájáért, és megelégedéssel szemléltem, hogy annak eredményeképpen megmaradt ez a kápolna, amelynek megvalósítását én lehetetlennek tartottam. Ez a munka valóban csodálatos volt. Csak az vállalkozhatott rá, akiben rendíthetetlen hit van, megingathatatlan bizalom az Isten gondviselésében, és önzetlen felebaráti szeretet. Hit, remény és szeretetben gazdag volt, egyebekben nem. Főleg teljesen nélkülözte az anyagi javakat. Mégis a nincstelen, elhagyatott gyerekeket kereste és szedte össze minden válogatás nélkül. Nem érdekelte, hogy fiú-e vagy lány, okos vagy együgyű, kicsiny-e vagy nagy, még csecsemőket is felvett. Csak az érdekelte, hogy ennek a gyermeknek szüksége van rá. A többit a Gondviselésre bízta, az segített a probléma megoldásában. Hatalmas gyereksereg verődött így össze. A végén már száznál is több elhagyatott gyermek vette körül. Az élet szerény és primitív volt nála. Alig voltak alkalmazottai. A gyermekek szolgálták ki egymást, a nagyobbak a kisebbeket, és boldogok voltak. (...)

Az igénytelen, lesoványodott »kisatya«, akit rendszerint kopott reverendában láttak, nemcsak élelmezésre és felruházására szükséges adományokért fáradozott, hanem nagy építkezésbe is kezdett, mivel a meglévő helyiségek ilyen létszámhoz kicsinek bizonyultak. Az óvodatermet, abba belefoglalva az egyéb helyiségeket is kápolnává alakította át, és tekintélyes emeletes házat építtetett az intézet céljára. Hogy honnét tellett ezekre az építkezésekre, azt nem tudom. Azt láttam, sok minden társadalmi munkában történt. Sokan vállaltak ingyenmunkát, -fuvart. Adományoztak építési anyagokat, ingyen készítették a tervrajzokat, és nagyobb pénzösszegekkel is segítették a munka befejezését. 1949-ben az állami hatóságok feloszlatták az intézetet és Regőczy István atyát elvitték Vácról.”

Forrás: Fehérek temploma.hu