Böjtölve imádkozni

Amikor böjtölünk és imádkozunk, szentírási példaképek gyakorlatát követjük. Sámuel foganása előtt a gyermektelen Anna nem tud enni, és könnyek között imádkozik. Nehemiás és Dániel a nép bűneiért vezekel és könyörög. Dávid beteg gyermekéért, Eszter a királyhoz járulása előtt fejezi ki így segítségkérését. Jézus számára ez az Atyának adott osztatlan figyelem eszköze, amellyel a pusztába vagy a hegyek közé visszavonulva él. Tanítványait arra oktatta, hogy nehéz esetekben sikeres gyógyítást csak böjtölve és imádsággal végezhetnek (Mt 17,21). Az ősegyházban így kérték a Szentlélek útmutatását, amikor Sault és Barnabást kiválasztották a missziós szolgálatra (ApCsel 13,2).

Az imádság bizonyos értelemben maga is böjt. Lemondás a munkáról és a szórakozásról, az idő szabad felhasználásáról, és sokszor a szavakról is.

Az imádság során Isten jelenlétébe helyezem magam, akiből béke árad felém. Ez a béke pedig megtisztít: láthatóvá teszi a lelkem mélyén rejtőző érzéseket, emlékeket és szándékokat, éppen úgy, ahogy a Balaton fürdőzők által zavarossá vált vizének mélyén az éjszakai nyugalmat követően a felkelő nap fényében láthatóvá válik a tómeder.

Ha a szembenézés, a lemondás és a böjti fegyelem által elengedem az öngyógyítás és a pótcselekvések megszokásait, belső feszültség támad bennem. Fontos, hogy ezt megengedjem és elfogadjam. Így az imádságban és a kapcsolataimban megnyílhatnak azok a csatornák, amelyeken keresztül ezek a fájdalmak felfakadhatnak.

A szégyen, a titok és a magány sötétjébe pedig beragyoghat a meghallgatottság, a vigasztalás és Isten gyógyító közelsége.

A templomi együttlét imádságos alkalmain sok tényező zavarhatja, hogy valóban imádkozzunk. Másrészt, ha kerüljük Isten tekintetét, a szentmise is kiüresedhet. A liturgia és a személyes imádság egymást támogatják. Ahogy Nagy Gáspár költő megfogalmazta:

Ima az, ami
templomi csöndben,
a lehunyt szemek mögöttiben
megtörténik –
 
és ima az, ami
mögött látszik a mécs örök fénye
és hallszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan (…).

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír