Boldog John Henry Newman és a fundamentális teológia (3. rész)

Kinyilatkoztatás és vallás

A kinyilatkoztatás fogalma Newman gondolkodásában összetett valóságot takar. Nem egyszerűen azt az üdvtörténeti folyamatot jelenti, amely a Szentírásban rögzült. A kinyilatkoztatás Isten cselekvése, Isten emberhez fordulása, az igazság egyfajta kommunikációja, amelyre sor kerülhet egészen rejtett, tudattalan módon a zsidóságon és a kereszténységen kívül is.[1]

„…az evangéliumi kinyilatkoztatás isteni, és önmagában hordozza isteniségének evidenciáját; és ez természetesen ténykérdés. Ugyanakkor e két jellemzőnek [ti. isteni eredet és evidencia – TCs] nem kell egyszerre meglennie; egy kinyilatkoztatás átadása akkor is megtörténhet valóságosan, hogyha nincsenek biztosítékok [vagyis isteni eredet, de evidencia nélkül – TCs]. Legfőbb Mesterünk átadhatott olyan igazságokat, amelyeket a természet nem taníthat meg nekünk, anélkül, hogy megmondta volna: Ő volt az, aki átadta azokat – ahogyan ezt a pogány országok példája is mutatja, amelyeket elárasztottak és átjártak a kinyilatkoztatott igazság részletei anélkül, hogy lakosságuk tudná, honnan érkeztek ezek az igazságok.”[2]

Newman ennél fogva – a hitre való eljutás és a kinyilatkoztatás módja szerint – két szintet különít el a vallásokban[3]:

– Természetes vallás, amelyre mindenki eljuthat, amikor elgondolkodik a lelkiismeretről, a szenvedésről és az áldozathozatalról. Adott esetben még akár kinyilatkoztatás-töredékek is fellelhetők benne (ld. fent), amelyekből isteni igazságok részleges ismeretére is eljuthat a nem keresztény hívő. Ugyanakkor a vallás tárgyai csak homályosan vannak meg benne.

– A természetfölötti kinyilatkoztatás (revelatio revelata) vallása, vagyis a kereszténység. Ebben oly pontossággal és teljességgel tárul fel az isteni személyesség és az isteni attribútumok igazsága, mint sehol máshol. Ezen felül az isteni útmutatások lehetővé teszik, hogy a vallás tárgya kristálytisztán mutatkozzon meg a hívő előtt. A zsidóságban és a kereszténységben a kinyilatkoztatást kísérő kumulatív jelek és csodák együttesen majdhogynem bizonyosságot jelentenek arra nézvést, hogy ez a kinyilatkoztatás valóban isteni eredetű („a kumulatív csodák ezt a valószínűséget […] majdhogynem a bizonyosság szintjéig emelik”[4]).

A fenti megközelítésből érezhetjük, hogy a természetes vallás – épp identitása, épp a kinyilatkoztatáshoz való fentiekben leírt viszonya miatt – mintegy irányul a kereszténységre: abban leli fel a meglévő igazság-töredékek teljességét, az igaz vallásosság letisztultságát és pontosságát.[5] Ugyanakkor látnunk kell, hogy a keresztény vallás Newman szerint nem egyszerűen a természetes vallások beteljesítője, legtökéletesebb formája, hanem egyszersmind – miként azt a vallások történeti elemzése is mutatja – az egyetlen olyan vallás, amely üzenetét minden ember felé meg tudta fogalmazni.

Newman számára a kinyilatkoztatás nem filozófiai okfejtés, nem is vallásos szövegek gyűjteménye, hanem olyan tekintéllyel adott tanítás, amely önmaga hitelességét támasztja alá, nincsen szüksége külső bizonyítékokra. „A kinyilatkoztatás totalitás, evidencia, egyetemesség, amelyet önmaga támaszt alá…”[6] – írja teológiája kapcsán R. Fisichella.

„A megígért kegyelmet nem azért kaptuk, hogy többet tudjunk, hanem hogy jobban cselekedjünk (…) Arra tanít, hogy kik vagyunk, hová megyünk, mit kell tennünk, és hogyan kell azt megtennünk (…) Semmit sem mond nekünk azért, hogy beszéljen hozzánk, a Szentlélek sem Szent Igéjében, sem a lelkiismeretünkben nem ennek megfelelően lép fel. (…) Az ember hajlamos többre tartani a tudást, mint a szentséget…”[7]

A krisztusi kinyilatkoztatás igazságának vannak külső jelei, amelyek a kutató-vizsgálódó emberi szellem számára felmutatják annak valószínűségét, hogy valóban természetfeletti eredettel állunk szemben. Ezeknek a jeleknek a legnemesebb formája a tulajdonképpeni csoda, ami Newman szerint valami módon elengedhetetlen a kinyilatkoztatáshoz.[8] „A kinyilatkoztatás, vagyis Isten közvetlen üzenete az emberhez, már önmagában véve is bizonyos fokig csodaszerű karakterrel bír. (…) És akár csak maga a kinyilatkoztatás, úgy a kinyilatkoztatás evidenciái is többé-kevésbé csodaszerűnek foghatók fel. (…) Azt is mondhatjuk, hogy – röviden szólva – a kinyilatkoztatás egy evidenciája sem meggyőző, ha nem viseli magán a csoda ismertetőjegyét.”[9] Nem arról van itt szó, hogy a csoda lenne a kinyilatkoztatás lényege, hanem sokkal inkább arról, hogy amennyiben revelatio revelata-val, valóban isteni kinyilatkoztatással találkozunk, akkor azt saját lényegéből fakadóan, mintegy szükségszerűen olyan jelenségek fogják kísérni, amelyek meghaladják a természet rendjét. Nem önmagukban ezek a csodák jelentik a kinyilatkoztatás biztosítékait, evidenciát, de mégis ezek által juthatunk közelebb a bizonyosság megragadásához.[10]

A kinyilatkoztatás sajátos természete – természetfölötti eredet és csodás jelek fellépése – a tudomány számára nem megközelíthető, éppen ezért akármennyit is fáradozik a tudomány, a saját eszközeivel és rendszereinek keretén belül se cáfolni, se igazolni nem tudja a kinyilatkoztatás igazságát. Azokban az esetekben, amikor a kinyilatkoztatott igazság és a tudományos eredmények ellentmondásba látszanak kerülni, valójában az alábbi lehetőségek valamelyikéről van szó[11]:

– az adott tudományos vélemény még nem nyert bizonyítást;

– nem áll fenn valódi (logikai értelemben vett) ellentmondás a kinyilatkoztatott igazság és a tudomány között;

– az ellenállás valami olyasmivel szemben fogalmazódik meg, ami nem is került valójában kinyilatkoztatásra (ld. a Kopernikusz körüli viták – nem az ókori világkép került a Szentírásban kinyilatkoztatásra, hanem az azáltal közölt isteni igazság; ezért a heliocentrikus világkép nem a kinyilatkoztatással, hanem az annak a Genezisben formát adó ókori elképzelésekkel áll szemben).

Ez az oka annak, hogy Newman többször is szól arról, hogy a természettel, a dolgok természetes rendjével nem egyező csodás elemek a kinyilatkoztatásban sokszor épp annak igaz voltát támaszthatják alá. Ezen a ponton azonban azt is beláthatjuk, hogy bár a kinyilatkoztatás ténye történetileg-kritikailag, vagy akár filozófiailag bizonyítható, alátámasztható, ettől még a kinyilatkoztatás tartalma mint olyan (vagyis a hívő, reális beleegyezés tárgya) visszautasítható.[12]

Newman korának úttörőihez tartozott abból a szempontból, hogy a kinyilatkoztatás és a vallás kapcsán alkalmazta a történeti elemzés módszerét, komolyan számot vetett a történetiséggel mint alapvető kategóriával. Így jutott el egy kivételesen fontos fogalomhoz, a development-hez, a fejlődéshez.[13] Ezzel megvilágította a kinyilatkoztatás és a hagyomány viszonyát – a kinyilatkoztatásból mint eredeti, magszerű eseményből növekszik a történelem során a hagyományba foglalt fejlődés, amely egyszersmind gazdagodást, elmélyülést is jelent. Sok kifejezés, fogalom, amely a teológiatörténet során merült fel, valójában nem más, mint a kinyilatkoztatásban már magszerűen adott igazság kibontakozása.[14]

Newman végezetül minden történeti, teológiai és filozófiai szempont számbavétele után eljut arra a megállapításra, hogy a természetfölötti kinyilatkoztatás egyértelműen a zsidóságban és a kereszténységben lelhető fel, ám ez utóbbi azt a maga teljességében hordozza. Mindent megvizsgálva a következőket írja: „igazolva látom magam, amikor azt mondom, hogy a kereszténység vagy Istentől való, vagy még soha nem kaptunk kinyilatkoztatást.”[15] A kereszténység elemzésekor pedig központi fontosságú lesz a tény, hogy a kinyilatkoztatásnak történeti és nyelvi karaktere van. Ennek okán megőrzése és továbbadása elválaszthatatlan az Egyház intézményétől[16], azon belül is a tévedhetetlen tanítóhivatal meglététől[17]. A Zsidókhoz írt levélre hivatkozva kifejti: „Mindent hit által kapunk: nem csak a Szentírást, vagy a hagyományt, hanem mindkettőt; és ezért nincs az Írásnak, vagy a prófétának, evangélistának stb., vagy a hagyománynak olyan szava, ami ne lenne az Egyház hangja vagy szava. Azonnal ölelj magadhoz mindent, amit Isten kinyilatkoztatott, mihelyst tudod, hogy kinyilatkoztatott dologról van szó.”[18]

Apologetika

Newman hitvédelmét a Dizionario di Teologia Fondamentale úgy írja le, mint egyfajta egzisztenciális dialektikát.[19] Ez a kifejezés a filozófiai irodalomban S. Kierkegaard kapcsán jelent meg, aki magában a létezően feltételezett dialektikus feszültséget[20]: egzisztenciánk célja az, hogy önmagunkká legyünk; én nem az vagyok, aki vagyok, hanem az, akivé válok[21] – az egzisztencia nem más, mint az egzisztálás. Akkor vagyok, aki vagyok, ha szüntelenül megharcolom a harcot, hogy önmagam legyek.[22] Ehhez azonban gondolkodnom kell, ám gondolkodásom csak akkor lényegi, ha annak tárgya lényegi kapcsolatban áll egzisztenciámmal. Végső soron a gondolkodó a létező, és a létező a gondolkodó.[23] A kierkegaardi örökség visszhangra talált a keresztény hittani irodalomban. Az ortodox teológiában az egzisztenciális dialektika fogalmát N. Berdjaev munkálta ki, amennyiben a dialektikus feszültséget Isten és ember viszonylatában vizsgálta: az ellentétpár a szellem és a természet. Az ember nagy döntése arra vonatkozik, hogy a természet (a valóság objektummá tétele), vagy Isten (a megistenülés, az istenemberi gondolat) felé fordul.[24] A protestantizmuson belül jelent meg a dialektikus teológia. K. Barth abból indult ki, hogy Isten se nem szellemi, se nem természeti erő, hanem minden erők, minden energiák „krízise”. Így Isten világa elkülönül az ember bűnök és szembenállások világától; teljességgel túl van az emberi nemek és igenek kategóriáin.[25]

A fenti értelemben nem jelenik meg Newmannél az egzisztenciális dialektika – bár igaz, hogy nem követi a hegeli dialektika rendszerét, ám ettől még nem a kierkegaardi nyomdokokon halad. Számára is fontos az egyén, a konkrét ember, ám nem feltételez elementáris egzisztenciális feszültséget az emberi személy egzisztenciájának konstitúcióján belül. Ugyanakkor a berdjaevi-barthi dialektika sem az ő útja, ahol a feszültség a természet és a szellem/kegyelem, az objektiváló értelem és az istenemberi létalkotmány között áll fenn. Newman a hitről való gondolkodásában és apologetikus módszerében egy olyan induktív metodológiát fogalmaz meg, amely a konkrét emberi életállapotból indul ki. Számára a keresztény hitben az ismerés és a nem ismerés, a kétely és a bizonyosság dialektikája válik kitapinthatóvá, az a nagy folyamat, amelynek révén a szkeptikus, kereső ember hívővé válhat.

Mint láthatjuk, Newman kiindulópontja nem az elvont okoskodás, nem is egyfajta konceptuális érvrendszer (mint a korra jellemző katolikus apologetikában), hanem a real man, a valós, egyszerű ember, akiből írásaiban a teológia partnere lesz. Az egyéni tapasztalattól, a kételyektől és a kérdésektől jut el az apologetika útjain a keresztény hit bizonyosságáig, egyetemességéig.

Newman úttörő azon a téren is, hogy a tapasztalatot pszichológiai szinten is értelmezi, de nem reked meg egyfajta külsődleges pszichologizmusnál. Sokan joggal nevezik őt a XIX. századi Szent Ágostonnak, az emberi lélek nagy tudósának. A párhuzam annyiból is helytálló, hogy a Vallomások könyvébe foglalt megtérés-elbeszéléshez, hitvalláshoz hasonlítható több szempontból Apologia pro vita sua című írása.[26] Mindazonáltal megfigyelhetjük, hogy írásaiban Newman elszórtan, ritkán idézi a hippói püspököt kisebb előadásokban, vázlatokban, szinte mindannyiszor másokkal együtt felsorolás-jellegűen; legnagyobb műveiben nem találkozunk Ágoston nevével vagy tőle vett idézetekkel. A közöttük lévő rokonság, a kérdésfölvetések közelsége, a válaszkeresés szinergiája valójában a két nagy teológus hasonló lelki karakteréből fakad, ám nem tapintható ki közöttük a szövegek alapján egyfajta közvetlen hatásvonal.

Newman írásaiban számot vetett a történelemmel és az etikával is, ezek tapasztalatára építette fel rendszere fontos tartóoszlopait. Ezzel a műveiben fellelhető metafizikai diskurzusnak is új alapot vetett.[27] A történelem mint teológiai kategória (a kinyilatkoztatás, a hit és a vallás történetisége, a development fogalma) értékelése terén Newman előfutára volt a XX. századi teológiának.

Végső elemzésben eljut arra a következtetésre, hogy hinni minden ember számára szükségszerűség, hiszen csak egyetlen igazság létezik. Erre utal a személyes emberi tapasztalat is: az igazság keresése, a mindannyiunkban meglévő bűntudat és létünk, egzisztenciák konkrétsága.[28] Az ember mindezen személyes élménye által végül szembekerül a misztériummal, s itt nem tehet mást, mint megadja magát, meghajol a Titok előtt: ez a surrender of reason, az ész önmegadása. Newmannél ez nem passzív, rabszolgai, tehetetlen alárendelődés, hanem az az állapot, amikor az ember már végigjárta az értelem minden útját (ld. az egzisztenciális dialektika kapcsán elmondottakat), s így jutott el az engedelmes meghajlásra, a totális beleegyezésre Isten előtt az imádásban.

Ez a megközelítés, ez a látásmód volt az oka annak, hogy oly egyértelműen síkra száll a túlságosan filozófiai istenképek ellen. A deizmus és a panteizmus a korban a tanítóhivatal részéről is elítélésben részesült. Ugyanakkor Newman a (sokak által egyfajta filozófiai kereszténységnek tartott) teizmussal is szembeszállt: úgy gondolta, hogy ennek az álláspontnak az istenfogalma papírízű, olyan, mint egy holt lapra vetett, tintával írt logikai levezetés.[29]

Mint láthatjuk tehát, a newmani apologetika legfőbb célja nem az volt, hogy egyes támadásokra, egyes részletkérdésekre külön-külön válaszokat adjon, hanem valóban szeretett volna megfelelni az 1Pét 3,15-ben foglalt globális elvárásnak: értelmes választ akart adni mindenkinek, aki őt a hite, a hite által benne élő reménység lényege, alapja felől kérdezi őt. Írásaiban, beszédeiben nagyon fontos, hogy valóban mindenki felé fordul. Ha kell, a legmagasabban képzett tudósokkal szállt vitába, ha szükséges, a közélet harcterein, újságok hasábjain, nyílt és privát levelezés fegyvereivel küzdött – ám mindvégig azt tartotta szem előtt, hogy amiről beszél, az mindenkihez szól. Az általánosan emberitől, a tapasztalattól indult ezért hát el, hogy elvezethessen az érvelés, a következtetés, az értelmi beláttatás útjain ahhoz a hithez, amely képes valóban mindenkihez szólni: a kereszténységhez.

Tanítóhivatal, pápai tévedhetetlenség

Írásunk végén röviden szólnunk kell egy speciális kérdéskörről, a tanítóhivatalról és a pápai tévedhetetlenségről, amely Newman korában igen heves vitákat váltott ki az Egyházon belül és kívül, különösen is Nagy-Britanniában, ahol az anglikánokkal való állandó viták még inkább kiélezték a helyzetet. Az I. Vatikánum dogmájára sokféle reakció érkezett. Egyesek azt várták, hogy a pápa tévedhetetlenségére hivatkozva a Syllabus átalakul az örökre és visszavonhatatlanul elítélt tanok jegyzékévé, egyfajta dogmaerejű, kőbe vésett kánonná (így pl. Manning érsek, az angliai katolikusok lánglelkű, Newmannel szemben gyanakvó, s ezért sokszor kifejezetten ellenséges vezére). Mások pedig éppen ennek veszélye miatt helyezkedtek szembe a Pastor Aeternus-ban foglalt dogmával (katolikus és anglikán értelmiségiek, de még politikai-közéleti szereplők is). Végül – miként azt a teológiatörténet megmutatta – egyik pártnak sem lett teljességgel igaza. A viták azonban társadalmi méretet öltöttek. William Gladstone angol miniszterelnök egy politikai pamfletjében kifejtette, hogy aki elfogadja a pápai tévedhetetlenséget, az nem lehet egy modern állam lojális polgára, hiszen vakhitet, teljes engedelmességet, egyfajta középkori hűségesküt tesz egy idegen hatalom, egy külső tekintély előtt. Newman nyílt levélben[30] fejtette ki álláspontját, amelyet Norfolk hercegének címzett.[31] Ez a levél valódi ékkőnek számít: pontos, kifinomult, csiszolt. Mélyelemzésben foglalkozik a hittel, a lelkiismerettel, a dogmákkal, az egyházi valósággal. Igyekszik mindenki előtt érthetően, világosan, egyszerűen, de mégis meggyőző erővel és megingathatatlan bizonyossággal feltárni a helyes katolikus álláspontot (mint említettük, sokszor akár a „romanizmus”, a „pápahűség” terén túlzó katolikusok ellenében is).

„A Syllabusnak tehát nincs dogmatikus ereje; nem külön-külön részleteiben, hanem a maga egészében lett hozzánk címezve, és az engedelmesség, nem pedig a hit aktusával kell azt fogadnunk a pápától.”[32] „A Syllabus egy lista, vagy még inkább egy index a pápa enciklikákban és más megnyilatkozásaiban kifejezett «proskripcióiról», egy raisonné index (…) amelyet a pápa parancsára állítottak össze, a Krisztus nyája iránti atyai gondoskodása okán, és amelyet államtitkára révén intézett a püspökökhöz. Azonban egyáltalán nem fogadhatjuk el mint de fide, dogmatikus dokumentumot… (…) A Syllabus értéke a hivatkozásaiban rejlik; de ezzel Mr. Gladstone bizonnyal igen kevésre megy.”[33]

Kettős tehát a cél: egyfelől kikerülni az extrém (ultramontán) értelmezések angol variánsait (mint pl. H. E. Manning érsek), másfelől megvédeni a helyesen értelmezett romanitás elvét (a miniszterelnök ellen). Newman az I. Vatikánum előtt erősen aggódott, mert sokan egyfajta túlzó tévedhetetlenségi dogma elfogadtatására esküdtek fel (Manning érsek is fogadalmat tett erre), amely azt eredményezte volna, hogy végül a pápa mindennemű megnyilatkozása infallibilisnek minősült volna. Nagy örömére szolgált, hogy ez nem történt meg („…nem kapták meg…”).[34]

Mindazonáltal az angliai közbeszédben, lelkipásztori levelei révén Manning tovább erőltetette a maga szélsőséges dogmaértelmezését a Zsinat után is. Amikor egy W. Maskell nevű konvertita pap arra kérte Newmant, lépjen fel nyilvánosan a főpap ellen, válaszában a nagy teológus kifejtette, hogy véleménye szerint mindez csak az adott időre jellemző túlzások sora, amelyek apránként elcsitulnak. Ennek kapcsán Newman kifejti:

„Nem erőltethetjük a dolgokat. A Zsinat sem erőltethet dolgokat – a Schola Theologorum, az egész Egyház hangja diffuzív, idővel hallatja meg magát, és a katolikus ösztönök és ideák asszimilálódnak és harmonizálódnak a kereszténység credendájába és a hívek élő hagyományába…”[35]

„Mindezen kérdések a teológiai iskola kérdései – és idővel a teológusok megvalósítják majd a dogma kifejtését, miként a bíróságok is kifejtik a parlamenti döntések értelmét és kihatásait.”[36]

Newman több helyütt – például a Gladstone-nak írt válaszában is – hangsúlyozta, hogy a dogmák hívek számára való értelmezését végző teológusoknak szeretettel és az igazság iránti elkötelezettséggel kell előre haladniuk.[37] Ha így cselekednek, akkor tesznek eleget azon kötelességüknek, amellyel úgy a híveknek (a teológia az Egyházban), mint a nem katolikusoknak (apologetika) tartoznak.

Összegzés

Szerény írásunkkal szerettünk volna hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar teológiai élet is (legalább fő irányvonalaiban) megismerhesse a katolikus Egyház új boldogjának, John Henry Newman bíborosnak a hittudományi munkásságát. Csodálatra méltó életpéldájáról, elkötelezettségéről és hitbeli lángoló odaadásáról könyvek szólnak anyanyelvünkön is. Ezért célunk az volt, hogy ezen folyóirat lapjain a talán kevésbé ismert teológiájának magával ragadó frissességét, ma is érvényes és ösztönzést adó gondolatait tárjuk a szent tudományt művelők elé. Nehéz pár oldalon betekintést engedni egy olyan lángelme gondolatvilágába, aki egész életén át írt, alkotott, prédikált, s ebből kifolyólag hatalmas írott hagyatékot hagyott hátra. Mégis bízunk benne, hogy – alapvetően egyik fő műve, a Grammar of Assent tematikáját követve – sikerült megragadni a leglényegesebb elemeket.

Boldog John Henry Newman bíborosi jelmondata a következő volt: Cor ad cor loquitur – a szív a szívhez szól. Ekként fordult Isten az ember felé a kinyilatkoztatásban, és ily módon igyekezett a nagy angol teológus is átadni ennek a kinyilatkoztatásnak a hitét. Pascalhoz hasonlóan fáradozott a szív érveinek (raisons du cœur[38]) feltárásán, ám mindvégig úgy, hogy egy percre sem tévesztette szem elől: a szív érvei ezek, de mégis csak érvek, vagyis az értelem, a kutató elme, a bölcselet és az emberi gondolkodás számára valami módon megragadható valóságok. Úgy véljük, munkássága bebizonyította, hogy szólhat a szív úgy a szívhez, hogy közben az értelem is szól az értelemhez. A keresztény hitben emberi érzés, tapasztalat, érzelem és értelem csodálatos egységet alkot. Newman bíboros tanítása így különösen is időszerű napjainkban, amikor az emberi valóság sokszor oly távolinak érzi magától az isteni. Tőle megtanulhatjuk, miként adjunk értelmesen számot hitünkről (vö. 1Pt 3,15), s miként jussunk el a valóság útjain nem hívő, másképpen hívő embertársainkhoz, akikhez maga Krisztus küld minket (vö. Mt 28,19).

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír