Egy Sacré Coeur-novícia tanúságtétele

Molnár Cecília vagyok, novícia a Sacré Coeur nővéreknél, azaz a Szent Szív Társaságban. Ez egy Szent Ignác-i lelkiségű nemzetközi szerzetesrend, amelyet 1800-ban alapított Szent Magdolna Zsófia (Madeleine Sophie Barat). Magyarországon már a 19. század derekától jelen voltak a nővérek, két nagy iskolájuk volt, az egyik, a PPKE Sophianuma Szent Magdolna Zsófia nevét őrzi. Ma két közösségben élnek nővérek Budapesten. Mi hívott engem a Sacré Coeur nővérek közé? Miben változtatta meg és változtatja meg az életemet nap mint nap az, hogy szerzetesközösségben élek? Mit adok és mit kapok azáltal, hogy a szerzetesi képzésben veszek részt?

Mi hívott?
Felnőtt megtérő vagyok, és felnőtt koromban keresztelkedtem meg. A keresztség felvétele melletti döntésem egy hosszú és küzdelmes lelki folyamat vége volt. Biztosan tudtam, hogy a keresztség felvétele számomra nyitás, új kezdet, meghívás valami újra. Fogalmam sem volt, hogy pontosan mire, de kerestem. Kerestem elsősorban az Egyháznak azon szegletét, ahol otthon érzem magam. És – egy véletlennek köszönhetően, amit én Isten akaratának is nevezek – megismerkedtem a Szent Szív Társasággal és a nővérekkel. És már az első alkalommal, pedig senkit sem ismertem igazán közülük, otthon éreztem náluk magam. A rend konstitúciójában az apostoli közösségekről ez áll: „A nyitottság, a befogadás és a másokkal való osztozás teszi a közösséget az egység (kommunió) jelévé.” Tapasztaltam, és ez vonzott. Egy féléves hivatástisztázó kurzus után magam is meglepődtem, hogy teljes szívből és örömmel tudtam igent mondani arra a kérdésre, hogy szeretném-e kipróbálni az ő életüket szerzetesjelöltként. Nem mellesleg ez a döntés az egész életemet tényleg mindenestől felforgatta.

Miben áll a szerzetesjelölti élet?
Képzésből; először egy kétéves jelöltidő biztosítja az ismerkedést a renddel. A második képzési fázis az úgynevezett noviciátus; ez már egy szorosabb elköteleződést és egy mélyebb ismeretséget jelent a rend történetével, karizmájával, küldetésével, és nem mellesleg önmagammal és az Úrral. Számomra a noviciátus megkezdése praktikusan azt jelentette, hogy a nyelvészeti doktorátusom megszerzése után abbahagytam a munkámat, vagyonközösségbe léptem a nővérekkel, és elköltöztem Lyonba, Franciaországba, mert jelenleg ott működik a noviciátus. Másfél éve ott élek, egy nemzetközi közösségben, amelynek a nyelve a francia; ebben a néhány hónapban egy úgynevezett apostoli gyakorlaton vagyok Budapesten.

Mi változott az életemben?
Erre lehet elég röviden is válaszolni: nagyjából minden. És ez a változás örömteli! Kicsit úgy, mint a mai evangéliumban: aki kapcsolatba kerül Jézussal, azzal változás történik: a benne lakó rossz szellemek kiabálni kezdenek, de Jézus elhallgattatja őket, és az ember megszabadul tőlük (vagy legalábbis megtanul velük bánni). Talán a legnagyobb változást úgy tudnám körülírni, hogy egyre nagyobb teret próbálok nyitni szívemben (és a tudatomban) annak, aki az életemet létrehozta és szeretettel irányítja, és akinek a megnyílt oldalából vér és víz, azaz az élet árad. Akinek ki vagyok szolgáltatva – ha tudomást veszek erről, ha nem; ha elfogadom ezt, ha nem. Aki az Ő saját életét kiszolgáltatja nekem – nap mint nap, itt az oltáron, és a testvéreim által. A szerzetesi élet számomra egy odafordulás, vagy inkább visszafordulás Istenhez, ahhoz az Istenhez, aki mindig lát, és mindig nyitottan és szeretettel van jelen számomra.

Mit hoz ez magával?
Számomra bizalmat, bátorságot, nyitottságot annak a befogadására, ami körülvesz. Kinyitja a szemem és a fülem. Egyfajta stabilitást ad. Na nem olyan értelemben, ami egy helyhez, vagy egy vagy több személyhez kötődne, de még csak nem is a napirendem állandóságában nyilvánul meg. Mindezekben, azt hiszem, sosem voltam ennyire sok változásnak kitéve, és sosem kényszerültem ilyen intenzíven tanulni a rugalmasságot… Egyfajta belső stabilitás ez, azt hiszem, ez Krisztus békéje, amit nem úgy ad, ahogyan a világ adja… Örömöt is jelent, ami nem egy „minden happy” vidámság, vagy pozitív hozzáállás, hanem inkább egyfajta derű. A mostani hétköznapjaim, a munkám tapasztalata az, hogy lendületet is ad. A szentmise végén ma is el fog hangzani: „Menjetek, küldetésetek van, szolgáljátok Istent és embertársaitokat.” Ennek a küldetésre elbocsátó mondatnak a lendületét adja, cselekvésre buzdít. Számomra és a rendtársaim számára ez a cselekvés, ez a szolgálat a nevelés, ami a rend konstitúciója szerint egy kölcsönös, autentikus kapcsolaton alapuló közös növekedést jelent. Remélem, hogy mindazzal, amit megosztottam ma veletek, ezt a növekedést tudtam szolgálni!

Szöveg: Molnár Cecília nRSCJ/Szent Szív Társaság

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír