Elhunyt Orbán Imre P. Márk ferences szerzetes

Megszentelt élet – 2022. július 2., szombat | 12:30

2022. július 1-én, életének 80., papságának 54., szerzetességének 59. évében elhunyt Orbán Imre P. Márk OFM. Zatykó László OFM írásával emlékezik rá a ferences rend portálja.

„A vidám szív derűssé teszi az arcot is,
 a szív bánata megöl minden életkedvet.” (Péld 15,13)

 

Orbán Imre, Márk atya Szombathelyen született 1943. február 6-án. A pasaréti ferences templom környezetében élte vidám ministráns és hittanos éveit. A Bólyai János Textiltechnikumban érettségizett 1961-ben, majd a következő évben jelentkezett a rendbe. 1962. augusztus végén Esztergomban kezdte meg a noviciátust, majd fogadalmas szerzetesként ugyanitt folytatta teológiai tanulmányait. 1966-ban tett örökfogadalmat, majd ugyanebben az évben katonai szolgálatra vonultatták be Nagyatádra, amit az 1968-as csehszlovákiai események miatt fokozottan feszült légkörben töltött le. Leszerelése után 1968-ban Pasarétre került, teológiai tanulmányainak befejezése után 1969. június 15-én pappá szentelték Esztergomban. Ettől az évtől kezdve a szentendrei Ferences Gimnáziumban tanított. 1974-ben Pasarétről a budai rendházba költözött. 1981 és 1989 között az esztergomi gimnáziumban lett technika, rajz és műszakirajz tanár, valamint prefektus, emellett a balatonakarattyai üdülő gondnoki feladatait is ellátta. A rendek újraindulásakor a siralmas állapotban visszakapott szécsényi kolostor helyreállításával bízták meg, melyet 1994-ig nagy lelkesedéssel irányított. Következő állomáshelyén, Mátraverebély–Szentkúton a lelkipásztori feladatok mellett a Ferences Világi Rend országos asszisztensi szolgálatát is ellátta, melyet 18 éven keresztül 2012-ig hűségesen végzett. 2006-ban, a magyarországi provinciák egyesítésének évében, a szombathelyi rendház gvardiánja és plébánosa lett.  2012-ben Esztergomba helyezték templomigazgatónak, emellett a világi rend régiós asszisztenseként is működött. 2014-től Gyöngyösön, 2020-tól ismét Esztergomban végzett lelkipásztori szolgálatot, amíg egészségi állapota ezt lehetővé tette.

Mindig derűsen és alázatosan volt jelen, az életet nem túlbonyolítva az egyszerű megoldásokat részesítette előnyben, de a lényeget mindig hűségesen megőrizte és adta tovább rendi és világi testvéreinek, diákjainak és a rábízottaknak.

Utolsó hónapjait az esztergomi Ferences Szociális Otthonban töltötte. Itt látogatta meg pár héttel ezelőtt a ferences definitor generális, aki megkérdezte tőle,

mit fog mondani a Jóistennek, amikor majd előtte áll. Márk atya jellemző, vidám válasza ennyi volt: „Na végre!”

Márk atya üdvösségéért július 14-én 10 órakor, az esztergomi ferences templomban szentmisét mutatunk be, majd ezt követően kerül sor a temetésre a rendház kriptájában.

*

A derű ereje – Zatykó László OFM írásával emlékezünk rá.

Orbán Imre, Márk atya július elsején, 79 éves korában meghalt. Fohászkodok, köszönetet mondok Márk atyáért. Imádságomba emlékek kúsznak be: a találkozásaink, meg a róla szóló történetek. Ezekből derű árad, többségük olyan hahotára fakaszt, hogy a könnyem is kicsordul. S mostantól, hogy Márk meghalt, ezek mind még sírni valóbban gyönyörűek.

Márk atyával először pasaréti ministránsként, hittanosként találkoztam. Az első, amire rácsodálkoztam, hogy van itt egy gyerek, akinek az arca fáradhatatlanul, szünet nélkül a legszélesebb mosolyra áll rá. Ezt hogy csinálja? El sem tudtam képzelni, hogy ezt a derűt valami is képes lenne megzavarni. Őrzök egy fényképet, amelyen egy gimnazista fiú fürdőnadrágban, fülig érő mosollyal az arcán, ül a vasúti sínen, a távolba néz, teljes lelki nyugalommal, mintha a mozdonyt várná, és biztos abban, hogy itt nem lesz baj, nem lesz szerencsétlenség. A mosolya maga lefékezi majd a felé száguldó mozdonyt, a masinisztának ehhez alig kell besegítenie. A fényképen amúgy az Orbán Imi látható, tizenévesen, de a fénykép mondandója ma is érvényes: „Mit féltek, kicsinyhitűek?” (Mt 8,26). Ezt Márk atya egész életével üzente.

Egyáltalán, tud-e olyan szerencsétlenség történni, melynek következtében Orbán Imi, Márk atya arcáról lefagy a mosoly? A pasaréti fiatalok, fiúk és lányok táborba mennek. Mindjárt az elején szerencsétlenség történik. Orbán Imi vadonatúj barna nadrágja nem él túl egy sziklamászást, és mint a jeruzsálemi templom kárpitja, kettéreped. Totálkár, így nem lehet továbbmenni. Mindenki szörnyülködik, sajnálkozik, egyetlen egy embert kivéve, a nadrág tulajdonosát: ő fetreng a röhögéstől. Majd, mint a leendő politechnika tanárhoz illik, praktikus kérdéseket intéz a társasághoz: tű, cérna, kinél? Vannak jelentkezők. A nadrág lekerül. Erre már a mi Imink nemcsak szólóban hahotázik, mindenki vele, teljes a kórus. Miért is sírnának, ahol tű van, és cérna van, ott remény is van. De a komédia fokozódik. Kiderül, hogy cérnából csak hófehér van a sötétbarna nadrághoz. Erre már a fák is hasadoznak a kacajtól. Nevethetnek, de a lényeg mégis csak az, hogy a művelet sikerül, a függöny bevarrva, a belátás kizárva. Pihenésre persze még nincs lehetőség. Az esztétikumra is kell adni. A fehér cérna ugyanis úgy virít a barna nadrágon, mint őzikék hátsója az őszi erdőben. Van megoldás: a testvériség apraja, nagyja sarat gyűjt, hoz, tapaszt, hogy megszüntesse a varrás virító fehérségét. Az eredményről nem kell írnom… A vinnyogó, zokogó nevetés a csúcson, többeknek már vizes borogatásra van szüksége, de végül mindenki túléli.

Orbán Imi úgy belopja a pasaréti ferences templom hittanosainak, a nagy-bandának, a Dózi-társaságnak a szívébe magát, hogy hamarosan e banda „csúcsvezetősége”, a géniuszok tanácsa, géniusz jelöltté avatja. A naggyá válásnak, a csúcsra jutásnak, a géniuszavatásnak az gördít akadályt, hogy Imi kisebb testvér, ferences lesz, a Márk nevet kapja, megkezdi a noviciátot. Orbán Márk testvér ragyog az örömtől, miközben a szép lányok bizony sírnak. Dalolhatja nekik akárki: „szép lányok, ne sírjatok”, bizony ők csak rínak. Mi lesz velünk? Hol találunk olyan fiút, aki egyszerre kedves is, udvarias is, csupa szolgálatkészség, a tábori konyha mesterszakácsa és a lényeg: a házibulik királya. Azokat is táncra hívja, akiket amúgy senki, és úgy ropja, ahogy senki. Aztán lassan a lányok is megvigasztalódnak, már csak az egyik szemük sír, a másik már nevet, mert látják Márk örömét, s hogy mennyi ember örömére van, a Vigasztalónak eljegyzetten mennyi vigasztalhatatlant képes megvigasztalni.

A múlt nyáron majdnem én is vigasztalhatatlan lettem, ugyanis 95 éves korában meghalt a lelkivezetőm, a gyóntatóm, a mindig derűs, csupa szív Holló István atya. Így is lehet elárvulni. Ebben a félárva állapotomban futok össze az esztergomi rendház folyosóján Márk atyával. Első kérdése, hogy miben segíthet. Azonnal rávágom: légy szíves, gyóntass meg. Amint kimondtam, már nyitja az ajtót, emeli is áldásra a kezét, s aztán a feloldozásra: a legnagyobb vigasztalásomra.

Feltámadt Jézus, irgalmas Jézus, légy Márk atya határtalan öröme, vigasztalása!

Forrás és fotó: Ferences Média

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria