Évtizedek munkája kártyavárként dőlhet össze? – Thorday Attila a járványhelyzet kihívásáról

Nézőpont – 2020. június 1., hétfő | 20:00

Évtizedek munkája kártyavárként dőlhet össze, ha nem teszünk ellene – ez a kép jelent meg Thorday Attila, az újszegedi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom plébánosa álmában. A vírushelyzetet kihívásként, hivatása alapkérdéseivel való legszemélyesebb szembenézéseként élte meg, s megtalálta a módját, hogyan vegyen részt hívei életében.

„Istentől kapott kihívásként éltem meg az elmúlt 10 hetet, amikor mindent át kellett gondolni, új prioritások szerint újratervezni, és a megfelelő új módszereket megtalálni a lelkipásztorkodásban. Először a legszemélyesebb felismerésekre kellett eljutnom a »Miért?« kérdésének feltevésével” – összegzi az eltelt időszak tapasztalatát.

A templomokban kiürültek a padok, a közösségi találkozóknak el kellett maradniuk, beszűkültek a lehetőségek. Ebben a megrendítő helyzetben a nagyböjtben feltett alapvető kérdések – a hagyományos katekizmus első kérdései: „Mivégre vagyunk a világon?” és „Mitévő legyek?” – különös aktualitással bírtak. Lelkipásztorkodó papként Thorday Attila így fogalmazta meg hivatását: a szüntelen imádság, különösen az eucharisztia ünneplése, és a rám bízott hívekről való gondoskodás a vállalt feladatom. A felmerülő harmadik kérdésre – „Hogyan tegyem?” – adott válaszban a „Lélekre kell hagyatkoznunk, mert Ő a legfőbb tanácsadónk” – vallotta.

A lelkipásztor megtapasztalhatta a szeretet leleményességét: „Csodálatra méltó kezdeményezések születtek, amerre csak néztem. Lám, Isten nem hagyott cserben akkor sem, amikor mi megtorpantunk e lélekpróbáló időkben.”

A plébános lépésről lépésre szervezte meg az életet az újszegedi közösségben. A már felvett miseszándékoknak megfelelően mindennap megtartották a szentmiséket, és továbbra is vettek fel miseszándékokat az irodában. Ezzel Isten elé vitték mindazokat a hálaadó, kérő vagy dicsőítő fohászokat, magunkért vagy másokért való imákat, amit a hívek kértek tőlük. A plébános számára fontos volt, hogy mind önmagában, mind a hívekben tudatosítsa, hogy az Egyház liturgikus élete nem szűnhet meg vészhelyzetben sem, „sőt talán annál nagyobb odaadással kell ostromolnunk az eget”.

Már a március 21-én, szombaton, az utolsó nyilvánosan bemutatott szentmisén kérte a testvéreket, hogy ne a félelem legyen úrrá rajtuk, mert az biztosan megbetegít. „Buzdítottam őket, hogy tartsanak össze minden alkalmas eszközzel. Figyeljenek, hogy senki ne maradjon magára. A plébános megszólította a plébánián működő mind a 31 kisközösség vezetőjét, hogy a megszokott napon és órában virtuálisan találkozzon a csoport. Ezt a kérést videoüzenetben a plébánia regiszterében levő 120 e-mail-címre elküldték. Az eredmény magát a plébánost is meglepte: még az idősekből álló imacsoportok is hamar megtalálták a módját, hogy a telefonon való kapcsolattartás mellett a közösségi média csatornáin egymást hallhassák és láthassák. A közösségek tagjai rövid idő alatt megtalálták a virtuális találkozás módját, és minden héten várták az alkalmat, hogy imádkozzanak együtt, és beszámolhassanak arról, miként élték meg az elmúlt napokat. „Egymás példáin okultak, és jobbnál jobb olvasnivalókat és megnézni valókat ajánlottak egymásnak” – írta le a kapott visszajelzéseket Thorday Attila.

A plébános hetente készített és küldött szét 15-20 perces videoüzenetet, melyben kérte a híveket, bátran írjanak neki e-mailt kérdéseikkel. A személyes kérdéseket ő is e-mailben válaszolta meg, a többeket érintő témákról szélesebb fórumon beszélt.

Az első hónap során többször is adott lelki egészségre vonatkozó tanácsokat, hiszen az új élethelyzet új életviteli gyakorlatot követel. Így például a diákokat, a távmunkában dolgozókat arra buzdította, másfél óránként, ha tehetik, fél órát mozogjanak. „Megvallom, az elmúlt hetekben gyakoroltam be azt, amit korábban soha. Napi fél órát tornáztam a szobámban. Életformámmá vált, szeretném ezt követően is a napirendemben megtartani.” A plébánosnak gondja volt hívei étkezési szokásaira is. „Tudtam, mennyi probléma fakad az étkezésből az új körülmények között, s reformra szorulunk. Mennyiség helyett a minőség, extra áruk helyett a helyi termelésű élelmiszerek” – sorolta az ezután is megszívlelendő tanulságokat.

Hagyományos nagyböjti gyakorlatából adott tanácsot híveinek: nagytakarítást végzett a lakásában. „Semmi nem maradhatott érintetlen. Ablakmosás, függönytisztítás mellett idén minden egyes könyvemet leporoltam, és a hónapok, sőt évek alatt felhalmozódott minden papírt kirostáltam, ruháimat selejteztem. Ez mint praktikus tevékenység is fontos, de lelkileg is megérintett, hiszen az alapkérdésre – Mindez mire való? – irányított.”

Mindannyiunk tapasztalatát fogalmazta meg: Az új helyzetben a média szerepe felértékelődött. Ugyanakkor intenzív használatával még inkább előtérbe került annak erkölcsi súlya, vagyis annak tudatosítása, hogy mire való igazán: „Értékközvetítésre embertől emberig. Lényege az igazság és szeretet közlése; eszköze mára a világháló nyújtotta sokszínűség. Újból és újból kell tanulnunk azt, hogy csakis az igazságot, éspedig a szeretet nyelvén közvetítsük. Önmérsékletet kell tanúsítanunk, hogy mit osztunk meg másokkal, mert ez is lehet »környezetszennyező«. És azt is, hogyan fogyasszuk a mértéktelenül ránk tóduló információt. A mértéktartó és bölcs szelektálást egyre inkább tanulnunk és tanítanunk kell.”

S bár megviselte az embereket a bezártság, hívei sok örömteli megtapasztalásról számoltak be: Nem rettegve éltek bezártságukban. Észre tudták venni a természet virágzását, meghallották a madarak énekét, és merték mosolyogva köszönteni a szomszédjukban élőt. Akik tartották a kapcsolatot családtagjaikkal, barátaikkal, egyházközségük egyes tagjaival, azokat nem gyűrték le a bezártság hetei. Naponta hallgattak szentmisét, imádkozták a rózsafüzért, szép verseket és regényeket olvastak, zenét hallgattak. Komoly napirendet tartva lelkileg gazdagodtak a karantén időszakában.

„A komolyan végzett lelkigyakorlat után nem térhetünk vissza a korábbi életvitelünkbe. Vannak, akik jobban megbecsülik annak lehetőségét, hogy szabadon mehetnek templomba, és aktívan bekapcsolódhatnak a szentmisébe és más liturgikus alkalmakba. A lélekpróbáló időkben kiderült az is, hogy kire számíthatunk valójában: ki érdeklődött felőlünk és ki segített valamiben is – legyen az családtag vagy barát vagy plébániai közösségünk tagja.”

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír
(té)

Kapcsolódó fotógaléria