Fehérváry Jákó: Hogy szívünk megegyezzék szavunkkal

A címmel kapcsolatban a kötet szerzője emlékeztet: szabályzatában, a zsolozsma elrendezésének szentelt szakasz végén Szent Benedek a következőt kéri szerzeteseitől: „Vegyük tehát fontolóra, miként kell Isten és az ő angyalai szíve előtt viselkednünk, és úgy álljunk a zsoltározáshoz, hogy szívünk megegyezzék szavunkkal.” Ut mens nostra concordet voci nostra – Jákó atya szerint a latin eredetit így lehetne még érzékletesebben visszaadni:

hogy bensőnk megegyezzék hangunkkal”.

A Tér című részben a szerző leszögezi: „A liturgián részt vevő keresztény ember nem ringathatja magát illúziókban. Nem két egymástól teljesen elkülönülő világ vár bennünket a templom küszöbén, és túl. Mindez egy. Az elveszett Édenkertet kereső ember tudja, hogy megfér egymás mellett a küzdelem és a béke. A fájdalom és az öröm. S hogy nem a harmónia biztos jele annak, hogy jó úton járunk. A templomkapun túl váró jelképes Édenkert egyrészt életünk végső célját tárja fel nekünk, másrészt pedig azt, hogy

néha diszharmonikus, töredékes és békétlen életünk magjában ott van az a harmónián túli hely, amelyet az Istennek való közösségnek hívunk. Térjünk vissza ide minél gyakrabban.”

A Testről szóló fejezetben a bencés író azt fejtegeti, hogy amikor a liturgia széppé tételén fáradozunk, az Egyház szépségén is dolgozunk, és mindez Krisztustól származik. A liturgia összetett valóság: egyszerre isteni és emberi mű, de elsősorban nem az értelem világától függ, sokkal inkább a megtestesülés titkán alapszik, ezért van esztétikai dimenziója is. „A testünk a Lélekre nyíló ablak. A liturgia ideje a test ideje, az érzékek ideje, pontosan azért, mert az érzékeink teszik lehetővé, hogy közösségre lépjünk Istennel és a testvérekkel.”

A liturgia nem a lehunyt, hanem épp a tágra nyílt szemek alkalma. Kinyitjuk a szemünket, hogy újra felfedezzük Krisztus szépségét, aki ünneplésünk középpontja, és legfőbb cselekvője is.

„A liturgia az az esemény, amelyben a Fiú a történelemben, a testben és az emberek életében vesz szállást.

Egyedül Krisztusból kiindulva beszélhetünk a liturgia esztétikájáról.” A keresztény közösség nem személytelen hatalomként ismeri meg Istenét, hanem olyan valakiként, akinek legbensőbb természetéhez tartozik a közösség, s aki a végsőkig elmegy, hogy kapcsolatba lépjen és maradjon velünk, emberekkel. Ahogyan azt Szent Pál írja: Jézus maga ez a misztérium, aki előtt meghajol minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban (Fil 2,10), így keresztény térdre borulásunk meghaladja a félelmet: a szentségből szerzett tapasztalatunk a szeretet és odaadás gesztusává lényegíti.

A Rítusok részben Jákó atya igazán lényegesnek olyan papok és keresztény közösségek létezését nevezi, ahol Krisztus követésének teljes elsőbbsége van, hiszen a liturgia maga is Krisztus-követés, a Krisztus által mutatott minták utánzása. „Minél inkább fedi egymást a liturgikus Krisztus-követés és az életben mutatott készségünk, hogy őhozzá alakuljunk, közösségi ünnepléseink annál inkább válhatnak az igazi krisztusi szépség helyeivé. Ennek alázatos szolgája a liturgikus művészet, az építészet, a zene, a formák, anyagok és tárgyak szépsége.”

A Párbeszéd részben a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora kiemeli: a liturgikus gyülekezet a pap köszöntő szavait – „az Úr legyen veletek!” – így viszonozza: „És a te lelkeddel!” Ez az Egyház párbeszéde, ahol a szolgálattevők és a nép egymást kölcsönös tisztelettel övezik, egymás méltóságára és felelősségére irányítják a figyelmet, Istent feltételezik, tudják, hiszik a másikban. „Talán minden más emberi párbeszéd alapja is lehetne ugyanez a feltételezés, hit és tudás.”

A bűnbánat párbeszédét elemezve Jákó atya kifejti: az a liturgiát vezető szolgálattevő imájával fejeződik be: „irgalmazzon nekünk a mindenható Isten, bocsássa meg bűneinket, és vezessen el az örök életre.” A pap mind a bűnbánatra való felhívásban, mind ebben az imában egyedülálló módon többes szám első személyben beszél, a bűnbocsánatra váró közösség egyenrangú tagjaként szólal meg, nem bűntelenként, hanem töredelmes, irgalomra szoruló emberként. A liturgikus jegyzetek írója sokat tűnődik azon, hogy elég komolyan vesszük-e ezt a bűnbocsánatért szóló imát. Vajon azzal a hittel mondjuk, hallgatjuk, hogy „Isten itt és most, az istentisztelet jelen idejében komolyan veszi, és valóban megbocsát?”

Az Idő részben Jákó atya deklarálja: az Egyház számára az idők közepe – vagy ahogyan Lukács evangélista mondja –, az idők teljessége Jézus Krisztus eljövetelével valósult meg. Az idő azóta nem végzetszerű körforgás, hanem az üdvösség ideje. „Az Isten, aki időtlen és örökkévaló, a megtestesüléskor magára vette az ember idejét, hogy abból az üdvösség ideje legyen.” Ez azt jelenti, hogy

Jézus óta minden pillanat magában hordozza az Istenhez való közelséget, minden pillanat a mi javunkért és az ő dicséretére adatik nekünk.

A jelen pillanat lesz a legfontosabb. „Ez Krisztus ideje, nem visszatérő körforgás többé, hanem egy-egy lépés az üdvösség útján, a végső beteljesedés felé.” Az idők közepe, teljessége Jézus óta itt és most van, Krisztus szavaival: „Isten országa ugyanis közöttetek van” (Lk 17,21). Az Egyház tehát a ciklikusan visszatérő időben ünnepli a Jézusban az Atya akaratából megvalósuló üdvösséget, amely ma is továbbél köztünk a Szentlélek által.

Fehérváry Jákó liturgikus jegyzeteiből világossá válik számunkra, hogy a liturgia „A teljes ember jelenlétét, odaadását kéri, aki készséggel adja át szívét, hogy egyházában, egyházával dicsőítse az Istent. Így lesz a liturgia egész életünk istentiszteletének csúcsa és forrása, mintája és beteljesedése.”

A kötetet Várszegi Asztrik emeritus főapát ajánlja az olvasók figyelmébe.

Fehérváry Jákó: Hogy szívünk megegyezzék szavunkkal – Szempontok egy élhető liturgiához
Bencés Kiadó; Magyar Kurír

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír