A pápa a bahreini imatalálkozón: Éljük meg a lélek ajándékait, az örömöt, egységet, prófétaságot!

Ferenc pápa – 2022. november 6., vasárnap | 19:20

November 6-án, bahreini apostoli útjának utolsó napján a Szentatya imatalálkozón vett részt püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel, papnövendékekkel és lelkipásztori munkatársakkal a manamai Szent Szív-templomban.

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves püspökök, papok, megszentelt férfiak és nők, papnövendékek, lelkipásztori munkatársak, jó napot kívánok! Good morning!

Örülök, hogy köztetek lehetek, ebben a keresztény közösségben, amely oly jól megmutatja „katolikus”, vagyis egyetemes arcát: olyan egyház ez, amelyben a világ számos pontjáról származó emberek élnek, akik azért jönnek össze, hogy megvallják a Krisztusban való egyetlen hitet.

Hinder püspök úr, akinek köszönöm szolgálatát és szavait, tegnap „egy migránsokból álló kis nyájról” beszélt: amikor tehát mindnyájatokat köszöntelek, gondolok eredeti népeitekre is, családjaitokra, melyeket egy kis honvággyal hordoztok szívetekben, valamint származási országaitokra. Mivel látom a jelen lévő libanoni híveket, külön is biztosítom imáimról és közelségemről azt a szeretett, oly megfáradt és megpróbált országot, továbbá a Közel-Keleten szenvedő összes népet.

Jó dolog egy olyan egyházhoz tartozni, amely különböző történetekből és arcokból áll, melyek harmóniát találnak Jézus egyetlen arcában.

És ez a sokféleség – ezekben a napokban ezt láttam – ennek az országnak, az azt benépesítő népeknek, de az országot jellemző tájnak is a tükre, amely, bár a sivatag uralja, a növények és élőlények gazdag és változatos jelenlétével büszkélkedhet.

Jézus szavai, melyeket hallottunk, arról az élő vízről szólnak, amely Krisztusból és a hívőkből árad (vö. Jn 7,37–39). Ezt a földet juttatták eszembe: igaz, sok a sivatag, de a föld alatt csendesen csordogáló édesvízforrások is vannak, amelyek öntözik a talajt. Ez egy gyönyörű kép arról, ami vagytok, és mindenekelőtt arról, amit a hit művel az életben: a felszínen emberségünk emelkedik ki, kiszáradva a sok gyarlóságtól, félelemtől, kihívástól, melyekkel szembe kell néznie, a különböző személyes és társadalmi bajoktól; de a lélek mélyén, legbelül, a szív bensejében a Lélek édes vize áramlik nyugodtan és csendesen, amely megöntözi sivatagjainkat, visszaadja az erőt annak, ami kiszáradással fenyeget, lemossa azt, ami elcsúnyít bennünket, oltja a boldogság utáni szomjunkat. És mindig megújítja az életet. Jézus erről az élő vízről beszél, ez a nekünk ígért új életnek a forrása: a Szentlélek ajándéka, Isten gyengéd, szerető és megújító jelenléte bennünk.

Jót tesz hát nekünk, ha elidőzünk azon a jeleneten, amelyet az evangélium bemutat. Jézus a jeruzsálemi templomban van, ahol az egyik legfontosabb ünnepet ülik, amelynek során a nép áldja az Urat a föld és a termés ajándékáért, megemlékezve a szövetségről. És ezen az ünnepi napon egy fontos szertartásra került sor: a főpap elment a Siloe tavához, vizet merített, majd a nép éneke és ujjongása közepette a város falain kívülre öntötte, jelezve, hogy Jeruzsálemből nagy áldás fog áradni mindenki számára. Jeruzsálemről ugyanis a zsoltáros azt mondta: „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7); Ezekiel próféta pedig egy olyan vízforrásról beszélt, amely a templomból feltörve folyóként fogja öntözni és megtermékenyíteni az egész földet (vö. Ez 47,1–12).

Ezekkel az előzményekkel már jól értjük, mit akar János evangéliuma ezzel a jelenettel mondani: az ünnep utolsó napján vagyunk, Jézus „felállva” felemelkedik, és hangosan hirdeti: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám” (Jn 7,37), mert „élő víz folyói” fognak fakadni belsejéből (Jn 7,38). Milyen szép hívás! Az evangélista pedig így magyarázza: „Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert még nem dicsőült meg Jézus” (Jn 7,39). Az utalás arra az órára vonatkozik, amikor Jézus meghal a kereszten: abban az órában már nem a kőtemplomból, hanem Krisztus nyitott oldalából fog előtörni az új élet vize, a Szentlélek életadó vize, amely arra hivatott, hogy az egész emberiséget megújítsa, megszabadítva a bűntől és a haláltól.

Testvéreim, mindig emlékezzünk erre: az Egyház ott születik, Krisztus nyitott oldaláról, a Szentlélekben való megújulás fürdőjéből (vö. Tit 3,5). Nem az érdemeink miatt vagyunk keresztények, vagy csak azért, mert ragaszkodunk egy hitvalláshoz, hanem azért, mert a keresztségben a Lélek élő vizét kaptuk, amely Isten szeretett gyermekeivé és egymás testvéreivé tesz bennünket, új teremtményekké. Minden a kegyelemből fakad – minden kegyelem! –, minden a Szentlélektől származik.

Engedjétek meg, hogy röviden kitérjek három nagy ajándékra, amelyet a Szentlélek ad nekünk, és amelynek befogadására és megélésére kér bennünket: az örömre, az egységre és a prófétaságra. Az öröm, az egység, a prófétaság.

Először is, a Lélek az öröm forrása.

Az édes víz, amelyet az Úr emberlétünk földdel és törékenységgel kevert sivatagjaiban fakasztani akar, az a bizonyosság, hogy sosem vagyunk egyedül az élet útján. A Lélek ugyanis az, aki nem hagy magunkra bennünket, ő a Vigasztaló; diszkrét és jótékony jelenlétével vigasztal, szeretettel kísér bennünket, támogat küzdelmeinkben és nehézségeinkben, bátorítja legszebb álmainkat és legnagyobb vágyainkat, megnyitva bennünket az élet csodája és szépsége előtt. A Lélek öröme tehát nem alkalmi állapot vagy pillanatnyi érzelem; még kevésbé „a mai kultúra fogyasztói és individualista öröme” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 128). Ezzel szemben a Lélek öröme az az öröm, amely az Istennel való kapcsolatból fakad, annak tudatából, hogy még a küzdelmek és a sötét éjszakák során sem vagyunk egyedül, nem vagyunk elveszve vagy legyőzve, mert ő velünk van. És vele szembenézhetünk mindennel, és legyőzhetünk mindent, még a fájdalom és a halál szakadékos mélységeit is.

Nektek, akik felfedeztétek ezt az örömöt, és közösségben élitek meg, azt szeretném mondani: tartsátok meg, sőt, sokszorozzátok meg. És tudjátok, mi a legjobb módszer erre? Adjátok másoknak! Igen, így van:

a keresztény öröm ragályos, mert az evangélium kilépteti az embert önmagából, hogy közvetítse Isten szeretetének szépségét.

Ezért lényegi fontosságú, hogy a keresztény közösségekben az öröm ne aludjon ki, hanem megosztott legyen; hogy ne szorítkozzunk megszokásból, lelkesedés és kreativitás nélkül ismételt gesztusokra. Különben elveszítjük a hitet, és unalmas, csúnya közösséggé válunk. Fontos, hogy a liturgia, különösen a mise bemutatása mellett, mely a keresztény élet forrása és csúcspontja (vö. Sacrosanctum concilium, 10), az evangélium örömét élénk lelkipásztori tevékenységben is árasszuk, különösen a fiatalok, a családok számára, valamint a papi és szerzetesi hivatások érdekében. A keresztény örömet nem lehet megtartani magunknak, és ha árasztjuk másokra, akkor megsokszorozódik.

Másodszor, a Szentlélek az egység forrása.

Akik befogadják őt, azok az Atya szeretetét kapják, és az ő gyermekeivé válnak (vö. Róm 8,15–16); és ha Isten gyermekei, akkor egymásnak fivérei és nővérei is. Nem lehet helye a test cselekedeteinek, vagyis az önzés tetteinek: a széthúzásnak, a veszekedésnek, a rágalmazásnak, a pletykának. Kérlek benneteket, óvakodjatok a pletykálástól, mert a pletyka lerombolja a közösséget! A világ megosztottságai, még az etnikai, kulturális és rituális különbségek sem sérthetik vagy veszélyeztethetik a Lélek egységét. Épp ellenkezőleg, az ő tüze elégeti a világi vágyakat, és lángra lobbantja életünket azzal a befogadó és együttérző szeretettel, amellyel Jézus szeret bennünket, hogy mi is így tudjuk szeretni egymást. Ezért van az, hogy amikor a feltámadt Jézus Lelke leszáll a tanítványokra, az egység és a testvériség forrásává válik minden önzéssel szemben; bevezeti a szeretet egyetlen nyelvét, hogy a különböző emberi nyelvek ne maradjanak távoliak és érthetetlenek; lebontja a bizalmatlanság és a gyűlölet gátjait, hogy a befogadás és a párbeszéd tereit teremtse meg; megszabadít a félelemtől, és bátorságot ad arra, hogy az irgalom lefegyverző erejével menjünk mások elé.

Ezt a Szentlélek műveli, aki a kezdetektől fogva így formálja az Egyházat: pünkösdtől kezdve a különböző hátterek, érzékenységek és látásmódok közösségben harmonizálódnak, egységgé kovácsolódnak, amely nem egyformaság, hanem harmónia, mert a Szentlélek harmónia! Ha megkaptuk a Lelket, egyházi hivatásunk mindenekelőtt az egység megőrzése és az egység közös ápolása, vagyis – ahogy Szent Pál mondja – „hogy a béke kötelékével fenntartsuk a Lélek egységét. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatásunk is egy reményre szól” (vö. Ef 4,3–4).

Tanúságtételében Chris elmondta, hogy amikor még nagyon fiatal volt, ami lenyűgözte őt a Katolikus Egyházban, az „az összes hívő közös áhítata” volt, függetlenül bőrszíntől, földrajzi származástól, nyelvtől: mindannyian egyetlen családban gyűltek össze, és mindannyian az Úr dicséretét énekelték. Ez a keresztény közösség ereje, az első tanúságtétel, amelyet a világnak adhatunk. Igyekezzünk az egység őrzői és építői lenni! Hogy hitelesek legyünk a másokkal folytatott párbeszédben, éljük meg a testvériséget egymással. Tegyük ezt a közösségekben, értékeljük mindenki karizmáját, és senkijét se fojtsuk el; tegyük ezt a rendházakban az egyetértés és a béke élő jeleiként; tegyük ezt a családokban, hogy a szentségből fakadó szeretetkötelék a szolgálat és a megbocsátás mindennapi magatartásaként mutatkozzék meg; tegyük ezt a sokvallású és multikulturális társadalomban is, amelyben élünk: mindig segítsük elő a párbeszédet a más vallású és más felekezetű testvérekkel való közösség szövőiként. Mindig! Tudom, hogy ti már szép példát mutattok ezen az úton, de a testvériség és a közösség olyan ajándékok, amelyeket fáradhatatlanul kell kérnünk a Lélektől, hogy elhárítsuk az állandóan konkolyt vető ellenség kísértéseit.

Végül, a Lélek a prófétaság forrása.

Az üdvösség története, mint tudjuk, tele van prófétával, akiket Isten elhív, felszentel, és népéhez küld, hogy az ő nevében beszéljenek. A próféták a Szentlélektől kapják azt a belső világosságot, amely a valóság figyelmes értelmezőivé teszi őket, olyanokká, akik képesek a történelem néha homályos mintáiban is megragadni Isten jelenlétét, és megmutatni azt a népnek. A próféták szavai gyakran csípősek: nevükön nevezik az emberek szívében lappangó gonosz terveket, megkérdőjelezik a hamis emberi és vallási bizonyosságokat, és megtérésre szólítanak fel.

Nekünk is megvan ez a prófétai hivatásunk: minden megkeresztelt megkapta a Lelket és minden megkeresztelt próféta.

És mint ilyenek, nem tehetünk úgy, mintha nem látnánk a rossz tetteket, nem éldegélhetünk nyugodtan, úgy, hogy be ne piszkítsuk a kezünket – a keresztény embernek előbb-utóbb be kell piszkítania a kezét, hogy megélje keresztény életét és tanúságot tegyen! Ellenkezőleg, a prófétaság Lelkét kaptuk, hogy életünk tanúságtételével napfényre hozzuk az evangéliumot. Ezért buzdít Szent Pál: „Törekedjetek a lelki adományokra, kiváltképp a prófétálásra” (1Kor 14,1). A prófétaság lehetővé teszi számunkra, hogy gyakoroljuk az evangéliumi boldogságokat a mindennapi élethelyzetekben, vagyis hogy szilárd szelídséggel építsük Isten országát, amelyben a szeretet, az igazságosság és a béke szemben áll az önzés, az erőszak és a lealacsonyítás minden formájával. Nagyra értékeltem, hogy Rose nővér a női foglyok között, a börtönökben végzett szolgálatról beszélt – nagyon szép! Ez olyan lehetőség, amiért hálásnak kell lennünk. A prófétaság, amely építi és vigasztalja ezeket az embereket, az, hogy időt szánunk rájuk, megtörjük az Úr igéjének kenyerét, és együtt imádkozunk velük. Figyelni kell rájuk, mert ahol szükséget szenvedő testvérek vannak, mint például a foglyok, ott van Jézus, a megsebzett Jézus minden szenvedő emberben (vö. Mt 25,40). Tudjátok-e, mit gondolok én, amikor belépek egy börtönbe? „Miért ők, és nem én?” Ez Isten irgalma. De a fogvatartottakkal való törődés mindenkinek mint emberi közösségnek jót tesz, mert azon lehet lemérni egy társadalom méltóságát és reményét, hogy miként bánik az utolsókkal.

Kedves testvéreim, az elmúlt hónapokban sokat imádkoztunk a békéért. Ebben az összefüggésben reményt jelent az etiópiai helyzetről aláírt megállapodás. Mindenkit arra bátorítok, hogy támogassa ezt a tartós békére irányuló törekvést, hogy Isten segítségével a párbeszéd útjai folytatódjanak, és az emberek hamarosan újra békés és méltóságteljes életet élhessenek. És nem akarok elfelejtkezni arról, hogy imádkozzak – és titeket is arra kérlek, hogy imádkozzatok – a meggyötört Ukrajnáért, hogy az ottani háború véget érjen.

És most, kedves testvéreim, a végére értünk. Szeretnék köszönetet mondani ezekért az együtt töltött napokért. De ne feledkezzetek el az örömről, az egységről és a prófétaságról, ne feledkezzetek el róluk! Hálatelt szívvel adom áldásomat mindannyiatokra, különösen azokra, akik ennek az utazásnak a megvalósulása érdekében dolgoztak. És mivel ezek az utolsó nyilvános szavaim, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak Őfelségének, a királynak, az ország hatóságainak – és a jelen lévő igazságügyi miniszternek is – kitűnő vendégszeretetükért. Biztatlak benneteket, hogy állhatatosan és örömmel haladjatok tovább lelki és egyházi utatokon. És most kérjük Szűz Mária anyai közbenjárását, akit örömmel tisztelek Arábiai Szűzanyaként. Segítsen nekünk, hogy mindig engedjük magunkat a Szentlélek által vezetni, és tartson meg bennünket örömben, szeretetben és imádságban egyesülve. Ne feledkezzetek el imádkozni értem, számítok rá!

[Elimádkozzák az Úrangyalát.]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria