Ferenc pápa a bukaresti új ortodox székesegyházban: A Miatyánk kiáltás korunk szeretetéhségeit látva

Ferenc pápa – 2019. június 1., szombat | 8:20

Május 31-én délután, romániai apostoli látogatása első napján, a Szentatya a 2018-ban felszentelt új ortodox székesegyházban a Miatyánkról elmélkedett az ortodox egyházi vezetők és hívők jelenlétében Bukarestben. Ferenc pápa beszédét, magyarra fordítva, teljes egészében közöljük.

Őszentsége, kedves Testvérem, kedves fivéreim és nővéreim!

Szeretném kifejezni hálámat és meghatottságomat, amiért ebben a szent templomban lehetek, mely egységbe gyűjt bennünket. Jézus meghívta a testvéreket, Andrást és Pétert, hogy hagyják el hálóikat, hogy együtt emberhalászok legyenek (vö. Mk 1,16–17). Saját meghívásunk nem teljes a testvéré nélkül. Ma együtt szeretnénk elimádkozni, szeretnénk „együtt vetni” [az ég felé], az ország szívéből, a Miatyánk közös imáját. Ebben benne van a mi gyermeki identitásunk, és ma különösképpen testvéri identitásunk, a testvéreké, akik karöltve imádkoznak. A Miatyánk magában foglalja annak az ígéretnek a bizonyosságát, amelyet Jézus tanítványainak tett: „Nem hagylak árván benneteket” (Jn 14,18), és felkínálja a bizalmat, hogy elfogadjuk és befogadjuk testvérünket mint ajándékot. Ezért szeretnék néhány szót szólni, hogy felkészüljünk az imára, amelyet testvériségben járt utunkért fogok elmondani, továbbá azért, hogy Románia mindig otthon legyen mindenki számára, a találkozás földje, kert, ahol virágzik a kiengesztelődés és a közösség.

Valahányszor „Mi Atyánk”-ot mondunk, kiemeljük, hogy az Atya szó nem hangozhat el a „Mi” nélkül. Jézus imájában egyesülve egyesülünk az ő szeretet- és közbenjárás-tapasztalatában is, mely azt mondatja velünk: az én Atyám és a ti Atyátok, az én Istenem és a ti Istenetek (vö. Jn 20,17). Felhívás ez arra, hogy az „én” „mi”-vé változzon, és ez a „mi” váljék imává. Segíts, Atyánk, hogy komolyan vegyük testvérünk életét, hogy magunkévá tegyük az ő élettörténetét. Segíts, Atyánk, hogy ne ítéljük meg testvérünket tetteiért és korlátaiért, hanem fogadjuk el őt elsősorban úgy, mint gyermekedet. Segíts legyőzni a kísértést, hogy idősebb testvérnek érezzük magunkat, aki, mivel a középpontban áll, elfeledkezik a másik ajándékáról (vö. Lk 15,25–32).

Tőled, aki a mennyekben vagy, a mennyekben, melyek mindenkit átölelnek, és ahol felkelted a napot jókra és rosszakra, igazakra és igaztalanokra egyaránt (vö. Mt 5,45), tőled kérjük azt az egyetértést, melyet a földön nem tudtunk megőrizni. Annak a sok, hitben fivérünknek és nővérünknek a közbenjárására kérjük, akik együtt laknak mennyedben, miután hittek, szerettek és sokat szenvedtek – és napjainkban is szenvednek – pusztán azért, mert keresztények.

Hozzájuk hasonlóan mi is meg akarjuk szentelni a te nevedet azáltal, hogy minden szándékunk és törekvésünk középpontjába helyezzük azt. Urunk, a te neved és ne a mi nevünk mozgasson bennünket a szeretet gyakorlására! Hányszor megesik, hogy amikor imádkozunk, arra szorítkozunk, hogy adományokat kérünk, kéréseket sorolunk fel, és elfelejtjük, hogy először nevedet kellene dicsérnünk, személyedet kellene imádnunk, hogy aztán felismerjük élő tükörképedet testvérünk személyében, akit mellénk állítottál. A sok mulandó dolog között, melyekért aggodalmaskodunk, segíts, Atyánk, hogy a maradandót keressük: a te jelenlétedet és testvéreinkét!

Arra várunk, hogy jöjjön el a te országod: kérjük és vágyjuk, mert azt látjuk, hogy a világ dinamizmusai nem segítik elő. A pénz, az érdekek, a hatalom logikái által irányított dinamizmusok. Miközben elmerülünk a mind féktelenebb fogyasztásban, mely elbűvöl szikrázó, de elvakító fényekkel, segíts, Atyánk, hinni abban, amit kérünk: lemondani a hatalom kényelmes biztonságáról, a világiasság csalóka csábításairól, arról a balga hiedelemről, hogy elegek vagyunk magunknak, a külszínnel törődő képmutatásról. Így nem veszítjük majd szem elől azt az országot, amelybe hívsz bennünket.

Legyen meg a te akaratod, ne a mienk! „Isten akarata mindenkinek az üdvössége” (Szent Johannes Cassianus: Collationes Patrum [Az egyiptomi szerzetesek tanításai], IX, 20). Atyánk, rászorulunk arra, hogy kitágítsuk látókörünket, hogy ne szorítsuk be korlátaink közé irgalmas üdvözítő akaratodat, mely mindenkit át akar ölelni. Segíts, Atyánk, küldd el nekünk, mint pünkösdkor, a Szentlelket, a bátorság és az öröm szerzőjét, hogy ösztönözzön bennünket hirdetni az evangélium örömüzenetét származásunk, nyelvünk, kultúránk, nemzetünk határain túlra is.

Mindennap szükségünk van őrá, a mi mindennapi kenyerünkre. Ő az élet kenyere (vö. Jn 6,35.48), aki lehetővé teszi, hogy szeretett gyermekeknek érezzük magunkat, és elveszi minden magányunkat és árvaságunkat. Ő a szolgálat kenyere: megtöretik, hogy szolgánkká tegye magát, tőlünk pedig azt kéri, hogy egymást szolgáljuk (vö. Jn 13,14). Atyánk, miközben a mindennapi kenyeret kérjük, tápláld bennünk a testvér utáni vágyakozást, testvérünk szolgálatának szükségét. Amikor a mindennapi kenyeret kérjük, akkor az emlékezés kenyerét is kérjük, azt a kegyelmet, hogy megerősítsük keresztény identitásunk közös gyökereit, melyek elengedhetetlenek egy olyan korban, amikor félő, hogy az emberiség, s főleg a fiatal nemzedékek gyökértelennek érzik magukat a sok likvid, az egzisztenciát megalapozni képtelen helyzetben. A kenyér, melyet kérünk – a vetéstől a kalászig, az aratástól az asztalunkig húzódó hosszú történetével –, ébressze fel bennünk a vágyat, hogy türelmes közösséggondozók legyünk, akik fáradhatatlanul keltegetik az egység magjait, kelesztgetik a jó kovászát, és mindig ott fáradoznak testvéreik mellett: gyanú nélkül és távolságtartás nélkül, kényszerítés nélkül és egyformává csiszolás nélkül, az egymással kibékült különbözőségek együttélésében.

A kenyér, melyet ma kérünk, az a kenyér is, amelytől sokan nap mint nap meg vannak fosztva, míg keveseknek fölöslegük is van. A Miatyánk nem egy elnyugtató ima, hanem kiáltás korunk szeretetéhségeit látva, az individualizmust és a közönyt látva, melyek megszentségtelenítik nevedet, Atyánk. Segíts, hogy éhezzük önmagunk odaadását! Emlékeztess bennünket, valahányszor imádkozunk: ahhoz, hogy éljünk, nem önmagunk tartósítására, hanem elajándékozására van szükségünk; arra van szükségünk, hogy osztozzunk másokkal és ne magunknak gyűjtögessünk; hogy másokat jóllakassunk, s ne annyira magunkat tömjük, hiszen a jólét csak akkor az, ha mindenkié.

Valahányszor imádkozunk, azt kérjük, hogy adósságaink elengedtessenek. Bátorságra van szükségünk, mert mi azt vállaljuk, hogy mi is elengedjük mások velünk szembeni adósságait. Ezért erőt kell találnunk ahhoz, hogy szívből megbocsássunk testvérünknek (vö. Mt 18,35), ahogy te, Atyánk, megbocsátod a mi bűneinket: hogy magunk mögött hagyjuk a múltat és átöleljük együtt a jelent. Segíts, Atyánk, hogy ne adjuk meg magunkat a félelemnek, ne veszélyt lássunk a nyitásban; legyen erőnk megbocsátani egymásnak és haladni előre; hogy legyen bátorságunk nem megelégedni a langymeleg élettel, hanem mindig keressük, áttetszően és őszintén, testvéreink arcát!

És amikor a gonosz, szívünk kapujánál ólálkodva (vö. Ter 4,7), azt sugallja, hogy magunkba zárkózzunk; amikor az elszigetelődés kísértése erősödik, elrejtve a bűn lényegét, ami a tőled és a felebarátunktól való eltávolodás, siess segítségünkre, Atyánk! Biztass bennünket, hogy testvérünkben arra a támaszra találjunk, akit azért helyeztél mellénk, hogy együtt haladjunk feléd, és segíts, hogy legyen bátorságunk közösen mondani: „Mi Atyánk!” Ámen.

Most pedig mondjuk el az imádságot, amelyet az Úr tanított nekünk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria