Az átélt szenvedésből teremtő energia születhet – Csókay András előadása a Loyola Caféban

2017. szeptember 16. szombat 13:31

Szeptember 14-én, csütörtökön este a Loyola Kávézóban „A feltámadás biztos tudata segíti az agysebészet megújítását” címmel tartott előadást Csókay András idegsebész a boncműtétek kritikus nehézségeiről. Beszélgetőpartnere Sajgó Szabolcs, a Párbeszéd Házának igazgatója volt.

Bevezetőjében Szabolcs atya felidézte, hogy egy korábbi beszélgetésükben Csókay doktor úgy fogalmazott: „Minden sebésznek szüksége van tanulóidőre ahhoz, hogy el tudjon sajátítani egy-egy műtéti technikát. Ez különösen életbevágó a mikroszkópos idegsebészet területén. A mai gyakorlat Európában – így itthon is –, hogy nem boncolásra váró elhunytakon, hanem élő betegeken történik a gyakorlás, természetesen felügyelettel. Szakvizsga után, ügyeletben, viszont már sokszor egyedül. Ez nem egyszer súlyos szövődményekhez vagy akár tragédiához is vezethet. Sürgősen be kellene szüntetni ezt a gyakorlatot, de a külföldi és a hazai idegsebészek körében kevés a hajlandóság a lelkileg nagyon megviselő boncműtétek végzéséhez, amelyeknek a végzéséhez viszont sokat segít az élő hit.”

Tényleg ennyire sötét a helyzet? – tette fel a kérdést Sajgó Szabolcs. Az idegsebész elmondta, példaképként tekint a jezsuita Boulad atyára, aki szerint van egy tizenegyedik parancsolat: Legyél intuitív, engedd, hogy följöjjenek belőled az ötletek, valósítsd meg azokat, legyél bátor.

Mindez párhuzamba állítható Kölcsey Ferenccel: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!” Ez a szemlélet kell, hogy áthassa az életünket, a mindennapok apró dolgaiban is. Csókay András elmesélte, hogy útban a Párbeszéd Háza felé hatalmas dugóba keveredett, és az Oktogonnál egyértelművé vált számára, hogy nem tud ebből belátható időn belül kikeveredni. Ezért kiugrott az autóból – amit a felesége vezetett –, és villamosra szállt. Így végül időben megérkezett.

A továbblépés kulcsa az, hogy az adott helyzetben felismerjem: az út, amin járok, nem vezet sehová. Ezután szükség van egy ötletre, hogyan tovább. A harmadik pedig, hogy legyen bátorságom ezt végrehajtani – mutatott rá az idegsebész. – Ehhez szükséges az intuitív gondolkodás, amire a hit vezet rá.

Ezt sokszor megtapasztalta az életében Csókay András is. Az imádság, az istenkapcsolat keresése, a bennem élő Krisztussal való szoros kapcsolat visz le azokba a lelki mélységekbe, ahol találkozom az igazsággal, és ez nemcsak a hit igazságaira vonatkozik, hanem minden egyébre. A csöndes, szemlélődő imádság révén biztosan eljutok odáig, hogy választ kapok egy problémára. Ez egy mélyről jövő belső hang, a Szentlélek hangja.

Sajgó Szabolcs atya közbevetette: nagy dolgokat véghezvivő emberek közül sokan vallják, hogy a transzcendens nyitottság, a belső titokzatos mag – ahol ott van Isten jelenléte – az, amiből a nagy gondolatok, nagy felfedezések fakadnak. Megemlítette egy rendtársát, aki Stockholmban doktorált csillagászatból, és olyan kérdést kapott, amire nem nagyon volt válasz. Ő azonban zseniálisan megválaszolta, és utólag úgy emlékezett vissza erre, hogy a benne lévő Isten hangja nélkül nem lett volna erre képes. A Párbeszéd Házának igazgatója megdöbbenéssel említette a tényt, hogy a kezdő idegsebészek műtéteinél rendkívül magas a mortalitások száma, minden ötödik beteg meghal a kezük között.

Csókay professzor nyomatékosította, hogy nem orvosi műhibákról van szó, hanem komplikációkról. Ezek a legnehezebb agyműtétek, az agy mélyén lévő elváltozásokat érintik vagy a koponyabázis belső, illetve külső oldalát. Itt egy rossz mozdulat is végzetes következményekkel járhat. Egy híres idegsebész, már túl a nyolcvanon, elismerte, hogy amikor kinevezték őt professzornak, akkor ezeket a legnehezebb agyműtéteket tizennyolc százalékos halálozási arányról kezdte, majd a műtétek számának emelkedésével fokozatosan csökkent ez a szám az igen jónak mondható négy százalék alá. Ezek a különösen nehéz agyműtétek a sebészeti beavatkozások mintegy tíz százalékát teszik ki. Minden hivatásnak megvan ez a tíz százaléka, ami virtuozitást kíván. A zseniális képességű idegsebészek száma azonban nagyon kevés, a betegek részéről viszont jogos elvárás, hogy ne csak a világ kevés elitkórházában, hanem bárhol másutt is megkapják a megfelelő ellátást.

Mit tehetünk ezért, mi, orvosok? – tette fel a kérdést az idegsebész. Idézte az ismert szívsebészt, Papp Lajost, aki szerint soha nem fogadható el az a halál, amely ellen, akármilyen kis dolgot is, tehettünk volna.

Csókay András felidézte, hogy kezdő orvosként naponta látta a súlyos szövődményeket a legnehezebb agyműtéteknél. Látta, hogy mindez milyen súlyos lelki megrázkódtatást okoz a betegnek, a hozzátartozónak és magának az operáló orvosnak is. Évek teltek el, amikor találkozott egy olyan esettel, amikor a klinikák elutasítottak egy beteget, azzal az indokkal, hogy a rossz helyen lévő rosszindulatú daganat kiújult, az onkológia szabályai szerint nem kell műteni, három-négy hónapon belül az illető mindenképpen meghal. Ez az ötvenöt éves asszony azonban még élni szeretett volna, mert úgy érezte, van még dolga a földön. Csókay András ekkor imádkozni kezdett, és a lelkében lévő belső hang azt sugallta neki, menjen be a boncterembe. Így is tett, és a reguláris boncoláson belül ötször-hatszor modellezve elvégezte ezt a műtétet, majd ha nehezen is, de élesben is elvégezte az operációt, így a beteg még hat-hét hónapig élt.

Mindez elindította Csókay doktort egy teljesen új irányba. Emlékeztetett rá, hogy Michelangelo vagy Leonardo da Vinci művész létükre folyamatosan látogatták a bonctermeket, hogy anatómiailag is pontosan tudják rajzolni, festeni a testet. Minden bizonnyal az orvosok is ezt tették, már a reneszánsz korában is. Immár öt éve Csókay András mindennap 75 percen keresztül agyi és boncműtéteket végez halottakon, és legnagyobb megdöbbenésére azt tapasztalta, hogy ez a teljesen triviális dolog, hogy ne élőkön gyakoroljanak, hanem elhunytakon, mennyire nincs benne az orvosok, a rezidensek képzésében. Nemcsak Magyarországon, de Európában sem.

Az ismert idegsebész felhívta a figyelmet arra, hogy a sportolók vagy a zongoristák is gyakorolnak mindennap. Nem a versenyeken vagy a koncerteken edzenek. Odáig állandó, szorgalmas gyakorlással jutnak el. Az orvosok vajon miért nem teszik ezt? Miért van az, hogy tizenöt év alatt csak egyetlen tanítványt tudott maga mellé állítani, aki hajlandó vele mindennap agyi műtétet végezni elhunytakon? Csókay András szerint ennek oka: az orvos lelki gyötrelme a halott testekkel való állandó együttlét miatt. Annak tehát, hogy ez a módszer elterjedjen Magyarországon és Európában, spirituális akadálya van. Az orvosok félnek a haláltól, a holtaktól, mert nem hisznek a halottak feltámadásában. Számára viszont a végső lelki megerősítést a feltámadás biztos hite, reménye adta, ez teszi teljesen barátivá, örömtelivé a halott felebarátainkkal lévő „testi” együttlétet.

Az idegsebész emlékeztetett rá, hogy jelenleg állítólag háromezer vallás van a Földön, és azt, hogy a lélek halhatatlan, mindegyik tanítja. Ám azt, hogy a testünk is feltámad, csak a kereszténység. Ez a feltámadás dicsőséges lesz, és ha ezt valaki meglátja, onnantól kezdve semmiféle nehézséget nem okozhat a halottakon napi rendszerességgel elvégzett műtét. Olyan ez, mint egy lelkigyakorlat. Ennél a pontnál a spiritualitás beköt a tudományba, és igazolódik Szent II. János Pál pápa mondása, hogy a hit és az ész, a tudomány a madár két szárnya. A hit generálja a tudományt. Az imádság az, ami átsegít minden nehézségen. Ahol erős lesz a kereszténység, ott lesz erős az idegsebészet.

Csókay doktor mindennap bőrérintéssel fejezi ki köszönetét azért, hogy elhunyt testvére engedi, hogy gyakorolhasson rajta, természetesen a kegyeleti szempontok figyelembe vételével. A holtak tanítják az élőket, s ezáltal az oktatás és a betegellátás is jobb lesz, és jobbak lesznek a tudományos eredmények is, mert rengeteg kreatív sebészeti ötlet születik a holtakon való gyakorlás közben.

Végezetül Csókay András elmondta: abban, hogy lehatoljon a lelke legmélyére, ahol találkozott a benne élő Szentháromság Egyistennel, a legjobban az átélt szenvedés segítette, amit azt követően érzett, hogy 2014. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, tízévesen meghalt a kisfia.

A ránk mért, elfogadott szenvedésből, amit nem utasítunk el, hanem megpróbáljuk integrálni az életükbe, teremtő energia születhet. Nem kell a szenvedés elé mennünk, de ne féljünk attól, ami sorsszerűen ránk zuhan. Ha szembenézünk ezzel, és túljutunk rajta, őrületesen magas szinten találkozunk Istennel – fogalmazott a professzor, aki, hozzátette: nem tudja, hogy milyen orvos, de abban biztos, hogy sokkal jobb, mint a kisfia halála előtt volt.

Fotó: Petik Barnabás

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
szent-anyos-unnepen-diakonusszentelest-tartottak-tihanyban
Szent Ányos ünnepén diakónusszentelést tartottak Tihanyban

Hálaadó szentmisével emlékeztek a Tihanyi Bencés Apátság védőszentjére, Szent Ányosra november 17-én. A szentmisében Székely János szombathelyi megyéspüspök diakónussá szentelte Czakó András testvért.

10:06
veres-andras-nagyszombati-maria-bucsun-szuksegunk-van-egymas-szeretetere
Veres András a nagyszombati Mária-búcsún: Szükségünk van egymás szeretetére!

Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke mutatta be november 18-án a felvidéki Nagyszombatban a Könnyező Szűzanya novénájának, vagyis kilencedének keretében a búcsúi szentmisét a Szent Miklós-exkatedrálisban.

08:47