Helytállni a kaspóban – Beszélgetés Müller Cecíliával

Nézőpont – 2020. július 26., vasárnap | 20:10

Az országos tisztifőorvostól kértünk interjút, aki a szíve felett, a nyakláncán viselt keresztjével is vallja istenhitét, és akit a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Szent Adalbert-díjjal tüntetett ki a járvány idején végzett magas színvonalú munkájáért. Müller Cecíliával találkoztunk, aki széles mosollyal fogadott bennünket.

– A mai gyerekek gyakran játsszák el az Operatív Törzs sajtótájékoztatóit: az egyikük ilyenkor mindig Müller Cecília bőrébe bújik. Gondolom, gyermekkorában sokunkhoz hasonlóan Ön sem tisztifőorvosnak készült.

– Valóban, nekem is küldött a lányom egy videót, amin a két unokám éppen az Operatív Törzs tagjait alakítja, az egyikőjük éppen engem. Egymásnak adták a mikrofont, szenzációs volt, nagyon jót nevettem rajta. A szobám falán is itt díszeleg a nagyobbik, ötéves unokám rajza a kezdetekről, amikor még csak ketten voltunk Lakatos Tiborral. Nem csak az én szereplésem lehetett érdekes számára, nyilván az egyenruha is magával ragadta. A szakmához visszatérve, gyerekkoromban természetesen nem tudtam, milyen tisztifőorvosnak lenni, nem készültem tudatosan erre a pályára.

A gyógyításra készültem, de azt sohasem gondoltam volna, hogy a közegészségügyben, a járványügy területén fogok tevékenykedni.

Az élet alakította úgy, hogy az orvostannak ezt a területét választottam.

– Amikor 2018 év végén kinevezték erre a posztra, a koronavírus-járványnak még híre-hamva sem volt. Gondolom, nem számított arra, hogy egyszer fontos szereplője lesz az emberek életének, és az ország felnőtt lakosságának mintegy a fele napi rendszerességgel követi majd a már emlegetett tájékoztatókat.

– Amikor valaki elvállal egy vezetői posztot, nem tud felkészülni minden eshetőségre. Volt tapasztalatom, hiszen korábban megyei és járási tisztifőorvosként vezettem már népegészségügyi területi intézetet, de természetesen tudtam, hogy az országos tisztifőorvosi munka nagyobb felelősséggel jár. Szinte még a kezünkben tartottuk a szilveszteri pezsgős poharakat, amikor a WHO-tól már érkeztek a fenyegető képek és a riasztó információk a vírusról és a járvány terjedéséről. Tudtuk, hogy Kínában egy tüdőgyulladás-járvány ütötte fel a fejét, amelynek a kórokozóját a helyi szakemberek egyébként már nagyon gyorsan, január elején azonosították. De hogy a terjedés szempontjából hogyan fog viselkedni ez a vírus, mit eredményez majd az egyes országokban, azt nyilván nem tudta senki. Azt pedig főleg nem, hogy végül világjárványhoz vezet. Ilyen esetben

eleinte mindig egy ismeretlen vírussal állunk szemben, majd napról napra hatványozottan nő az ismeretanyagunk a kórokozóval, az immunválasszal és a járvánnyal kapcsolatban.

A Covid-19-fertőzés megjelenése óta a világban és itthon is számos kutatás indult az oltóanyag fejlesztésére. A napi jelenlétünk a sajtóban jól betöltötte azt a szerepet, amit szántuk neki. A lakosság mindig naprakész és hiteles tájékoztatást kapott a járványhelyzet alakulásával kapcsolatban.

– Most, hogy a veszélyhelyzet elmúlt, kicsit lazább a munkarendje?

– A munka beosztása most nyilván más, nem kell mindennap a hajnali órákban indulnunk otthonról, és az Operatív Törzs ülései is ritkábbak. Folyamatosan értékeljük az eseményeket, a jelenlegi hazai és nemzetközi helyzetet, hogy a szükséges tennivalókat meghatározzuk. Július 12-én hirdette ki a kormány a járványügyi készültségi időszak utazási korlátozásairól szóló rendeletet, ami éppen most, a beszélgetésünk napján, július 15-én lépett hatályba. A járványügyi készültségnek az is része, hogy fenntartsuk hazánk kedvező járványügyi helyzetét, és így meg tudjuk védeni a lakosságot a fertőződéstől. Folyamatosan figyelemmel kell kísérnünk a hazai és a nemzetközi járványügyi helyzetet ahhoz, hogy naprakész, nem utánkövető, hanem megelőző intézkedéseket tegyünk.

Most valóban más napokat élünk, mint amikor hivatalba léptem. Akkor a legmerészebb gondolataim között sem szerepelt, hogy pandémiát kell majd levezényelnem.

Nem is gondolkodtunk ezen. A Nemzeti Népegészségügyi Központnak az alapfeladata, hogy folyamatosan kövesse és amennyire csak lehet biztonságban tartsa Magyarország járványügyi helyzetét.

– Csak máskor észre sem vesszük ezt?

– Így van. Ám a Covid-19-járvány most a figyelem középpontjába helyezte ezt a szakterületet. Felborította azokat a megszokott jó körülményeket, amelyeket Magyarországon természetesnek fogadunk el. Hiszen egy tizenkétféle betegség elleni kötelező védőoltási rendszerrel mi világviszonylatban is rendkívül jó járványügyi helyzetben vagyunk. Ebben a rendszerben minden védőoltás specifikus: egy-egy meghatározott betegség ellen véd. Ám mivel mi többször oltunk, és a gyermekeket folyamatosan immunizáljuk, ezért magasabb fokú immunitásszint van jelen szinte az egész társadalomban. Hiszem, hogy a koronavírus-járvány idején ez meg is mutatkozott.  

– Nemrég kapta meg a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Szent Adalbert-díját. Amikor a szervezet elnöke, Makláry Ákos görögkatolikus pap átadta ezt a díjat, azzal méltatta Önt, hogy hitelesen és emberi hangon szólt az emberekhez. Nehéz volt megtalálnia ezt a megnyilatkozásaiban használt tónust? Hiszen a napi orvosi munkától már viszonylag régen elszakadt.

– Gyakorló orvosként is láttam az emberek szemében az aggodalmat, ha fény derült valamilyen betegségükre. Volt egy nagy könyöklőm az asztalomon. Akkor még kézzel írtuk a recepteket, és erre gyakran lerajzoltam a betegeknek, hogy tulajdonképpen mi a gond az egészségükkel. Sokszor megtapasztaltam, hogy már az megnyugtatóan hat a betegre, ha tudja, mivel kell szembenéznie, mi fog történni vele. Ez mindenképpen sokkal jobb, mint a félelem, amit az ismeret hiánya okoz, még akkor is, ha esetleg egy nagy beavatkozásról van szó. Mindig is bennem volt tehát az a mentalitás, hogy megértessem az emberekkel, mi történik velük, bennük. Ami most nehézséget jelentett, az az volt, hogy mi magunk is szinte napról napra jutottunk hozzá az új információkhoz a WHO-tól, az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központtól, illetve a szakirodalomból.

Egy kicsit olyan voltam, mint azok a szegény pedagógusok, akiknek kötelező átképzésen kellett részt venniük, és úgy tanítottak, hogy két leckével jártak a diákok előtt a tanulásban.

Minden tájékoztató alkalmával csak annyit mondtunk, ami már tényleges ismereteken alapult, hiszen nagyon fontos, hogy megtartsuk a hitelességünket. Ugyanakkor törekedtünk a közérthetőségre. Az egész ténykedésünknek az volt a lényege, hogy eloszlassuk az ismeretlentől való félelmet. A nézők is látták a tévében az olaszországi és a spanyolországi eseményeket. Ott sokan nagyon súlyosan érintettek voltak a járványban, ami itthon is aggodalmat keltett. Ezért próbáltuk érthetőbbé tenni a helyzetet az újabb és újabb ismereteken alapuló tájékoztatással.

A korlátozások idején, amikor a napi tájékoztatók felvételeire tartottunk, egy kihalt, élettelen Budapest tárult elénk, mintha egy science fiction regényben lennénk. Tudtam, hogy a munkánknak megvan az eredménye, éreztem, hogy az üzenetünk célba talált.

Hálás vagyok azért, hogy valóban együttműködnek velünk az emberek.

A hatóságok általában nem élveznek nagy népszerűséget Magyarországon, úgyhogy mindenképpen meg kellett ragadnunk az alkalmat, hogy mindenki számára világossá váljon: sem a hatóság, sem az emberek, sem az egészségügyi intézmények önállóan nem tudják megvívni ezt a csatát, csak közösen lehet. Igazából ez volt a mindennapi mondandónk lényege.

A férjem nagy segítségemre volt ebben. Esténként mindig megkérdeztem tőle, hogy átment-e az aznapi üzenet. És jelzéseket vártam tőle azzal kapcsolatban, hogy milyen kérdések foglalkoztatják az embereket, mert szerettem volna megválaszolni ezeket. Nem hagyhattuk például félelemben a kismamákat, hogy egészségesek lesznek-e a kisbabáik vagy sem. Ezekre a fel nem tett kérdésekre nekünk gondolnunk kellett.

– Szintén orvos férje, Zseli József tehát szakmailag is segítette. Mit jelentett a családja, a barátai támogatása ebben a megfeszített időszakban?

– A férjem ezen túlmenően is nagyon sokat tett értem. Fontos volt számára, hogy akármilyen későn érek is haza, mindig megvárjon, és eltölthessünk együtt egy kis időt. A napi munkája mellett számos otthoni feladatban is ő állt helyt. Szakmailag pedig gyakorlatilag az asszisztensemmé vált. A négy testvérem is nagyon-nagyon sokat segített. Amikor már szabad volt kicsit kimozdulni otthonról, kényeztettek: főztek és hozták nekünk az ételt.

Nagyon sokan imádkoztak értünk, anyukámmal az élen. Mindenki érzékelte, hogy rendkívüli terhelés ér fizikailag, pszichésen és szakmailag is:

ránk nehezedett az a súly, hogy egy ország lakosságának egészsége védelmében a lehető legtöbbet és legjobbat hozzuk ki az adott helyzetből, úgy, hogy a járvány a legkevesebb áldozattal járjon.

– Mi segítette abban, hogy ne rokkanjon bele ebbe a nagy teherbe?

– Szakmailag és emberileg is nagyon jó csapattal dolgoztam, dolgozom együtt. A munkatársaim és a védekezésben részt vevők valamennyien elhivatott szakemberek, mindenben számíthattunk egymásra. Nagyon előremutató döntés volt a kormányzattól, hogy létrehozta az Operatív Törzset. A kutatóktól kezdve a rendőrségig és a katasztrófavédelemig, mindenki, akinek bármi feladata volt a járvány kezelésével kapcsolatban, átadta egymásnak a tudását, és minden erejét a védekezésre összpontosította. Sosem gondoltam, hogy ezekben a szervezetekben ennyire sok az emberség. A végrehajtás során csak a külsőségeket látjuk, de most megmutatkozott a nagy segítőkészség is egymás iránt. Kölcsönösen tanultunk egymástól.

Mindemellett a családom olyan miliőt teremtett számomra, amelyben folyamatosan éreztem, hogy ott állnak mellettem, és imádkoznak értünk.

Fontos volt, hogy megmaradjon bennünk az alázat, hiszen mindnyájan tudtuk, hogy bár sok az ismeretünk, egyre nagyobb a tudásunk, és vannak szakmai értelemben vett fegyvereink, intézkedéseink, mindig marad a járványügyi helyzetnek egy olyan része, ami előre nem látható módon alakul, és amire azonnali reagálással kell választ adnunk a lehető legjobb módon. A hit ott munkált bennem, éreztem, hogy segítséget ad. A templomi közösségünknek is mindig nagyon hálásan köszöntem, hogy növelték bennem ezt az érzést, szinte fizikailag éreztem a megerősítést. Tolnai származású vagyok, és

rendkívül megható volt számomra, amikor az unokatestvéremtől hallottam, hogy a plébános atya értem mutatta be az utolsó szentmisét, amit még a templomok időszakos bezárása előtt megtarthattak a városban.

Még most is elérzékenyülök, ha erre gondolok. Számos helyről érkezett hozzám nagyon sok kedves, megerősítő üzenet, e-mail, virágcsokor, horgolt kézimunka, ajtódísz, sok-sok kis apróság. Minden ilyen ajándékban benne volt a szíve-lelke annak, aki küldte. Sokat őrzök ezek közül itt a munkahelyi szobámban és otthon is. Az egyik helyettesem mondta, hogy majd kiállítást kellene rendezni belőlük. Jó érzés volt, hogy hálásak az emberek, és igyekeztem erre összpontosítani a bántások helyett.  

– Pedig jutott azokból is bőven. A nyakában most is ott lévő keresztet is kipécézték, és egy csúnya karikatúrának is a tárgya lett. Hogyan érintették ezek az esetek?

– Megvolt az az illúzióm, hogy egy ilyen súlyos járvány idején nem lesznek rosszindulatú megnyilvánulások. Abban bíztam, mindenki azt szeretné, hogy jól alakuljon az egészségügyi helyzet, és végül is ez a magyar társadalom elsöprő többségére nézve igaz is.  De persze mindig voltak és lesznek, akik támadnak. Nem az arcokra mosolyt csaló, szellemes mémekre gondolok, ezek egyáltalán nem voltak bántóak. Az emberek otthon töltötték az idejüket, kiélték a kreativitásukat, levezették a feszültséget. Az egyik unokám is kiszínezte az Operatív Törzset ábrázoló kifestőt, amit az internetről lehetett letölteni.

Az viszont már bántó volt, amikor azokat a mondatokat vették górcső alá a szerepléseimben, amelyeknek magam sem tudom, hogyan értem a végére. Két-három óra alvás után egyre nehezebb volt helytállni. És persze

valóban nem arra születtem, hogy naponta szerepeljek, bár már megyei és regionális tisztifőorvosként is számos előadást tartottam az elmúlt években.

Mindenhol, mindenkiben lehet hibát találni, és természetesen voltak, akik az én szerepléseimbe is belekötöttek. A Népszava karikatúrája fájt nekem igazán, és még most is fáj, mert rettenetesen rossz emlékeket ébreszt bennem. Nagyon tisztelem az embert, legyen bármilyen bőrszínű, világnézetű, kultúrájú. Mindenki a Jóisten teremtménye. Én katolikus családba születtem.

Senkitől nem várom el, hogy kövessen a vallásomban, de a kölcsönös tiszteletet igen.  Az pedig különösen fáj, ha olyasvalakit bántanak, akit szeretek: számomra Jézus Krisztus szent és sérthetetlen.

Ez a rajz túlment minden határon, számomra nem karikatúra volt, hanem gyalázkodás. Sajnos jól ismert az az emberi magatartás, amikor elfogynak az érvek, és helyettük a gúnyolódás kerül előtérbe. Az ilyen megnyilvánulást azonban nem szabad elfogadni sem a kereszténységet, sem az élet más területeit illetően. Egy karikatúra rámutathat a különbözőségekre, de semmiképpen sem rosszindulatúan, egy egész közösséget megbántva és meggyalázva azt, akiről tudjuk, hogy a másik ember számára fontos, mert tartást ad neki, alakítja és irányítja életét. Ez elfogadhatatlan számomra. Magamat háttérszereplőnek láttam az esettel kapcsolatban, itt Isten volt az előtérben.

– Tett bármifajta jogi lépést az ügyben?

– Meg sem fordult a fejemben. Úgy gondolom, ez a jogon is túlmutat, és bármifajta jogi döntés sem oldaná meg a problémát. Nagyon szánalmas, hogy még mindig itt tartunk. Édesapám kántortanító volt, rendkívül pontos, precíz ember, aki bármit mondott, az úgy volt. Nem volt szigorú, ellenkezőleg, csupaszív ember volt, nagy példakép a számomra. Néha a járványidőszak alatt is azt kérdeztem a férjemtől: Szerinted Apa most mit csinálna? Természetesen nem szakmai, hanem erkölcsi dilemmák esetében fordult ez elő.

Számomra fontos, hogy legyen egy zsinórmérték, amely mentén haladok. Sosem fogom elérni az ideális állapotot, amit szeretnék, de próbálok törekedni rá. Teljesen mindegy, mivel foglalkozom éppen; ahol vagyok, ott, abban a feladatban kell helytállni, jónak lenni, tisztességesen, becsületesen végezni a munkát. Úgy vélem, ebben a nehéz időszakban rendkívül fontos volt mindazok munkája, akik részt vettek a járvány elleni védekezésben. A lakosság folyamatos tájékoztatásáról gondoskodó szakembereké éppúgy, mint a rendőröké, akik kiosztották a piros cédulákat vagy az egészségügyben és a szociális ellátásban dolgozóké, és még hosszan folytathatnánk a sort. Ha valaki nem volt ilyen kiemelt szerepkörben, de betartotta a szabályokat, és ezzel megvédte magát, a családját, a közösségét és az embertársait, azzal mindent megtett, amit meg kellett tennie.

Prédikálhattam volna én reggeltől estig, ha nem jut el a szavam a szívekhez, az elmékhez, és az emberek nem tartják be a szükséges előírásokat, akkor nem tudtuk volna sikeresen kezelni a járványnak ezt az első hullámát.

De végül is együttműködést tapasztaltunk a lakosság részéről. És akik ellenvetéseket fogalmaztak meg, többnyire azok is megtették, amit kértünk, a saját egészségük, a szeretteik, a családjuk érdekében.

– Sokan készülnek már az Operatív Törzs második évadjára. Ön is?

– Valóban nem fejeződtek még be a járványügyi tájékoztatással kapcsolatos feladataink. Ezt akkor is tudtuk, amikor a napi sajtótájékoztatók véget értek. Nem én döntök arról, hogy a kommunikációs stratégia hogyan folytatódik. Jelenleg azon dolgozunk, hogy megakadályozzuk a vírus újbóli bejutását az országba, és továbbra is fenntartsuk a kedvező járványügyi helyzetünket. A legfontosabb, hogy az emberek ezentúl is fegyelmezetten tartsák be a járványügyi szabályokat, amelyek a vírushelyzet alakulásától függően szükségesek. Emellett az elmaradt népegészségügyi szűrőprogramokat igyekszünk pótolni, hiszen Magyarországon mégiscsak a szív-érrendszeri, illetve a daganatos megbetegedésekben halnak meg a legtöbben.

Fotó: Merényi Zita

Agonás Szonja/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. július 26-i számában jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria