Hogyan állok Isten elé? Mit hagyok hátra? – Rumszauer Miklós kérdései a járvány idején

Egy panelházas lakótelep és egy kertes családi házas övezet határán épült a Szent József-templom. Az épület különleges, íves vonalvezetése, fehérsége meglepetésként hat az érkezőre. Egyes meglátások szerint életvonalat, mások szerint csigaházat formáz a templomtest, amelyhez hozzáépült a plébánosi lakás. A bejáraton túl mediterrán kiskert fogad bennünket. A lemenő nap fényében pompáznak az ősz utolsó virágai, de a krizantémok mellett már ott vannak az advent díszei is.

Bent, az aprócska lakásban is mindenütt az adventi készület jeleire leszünk figyelmesek. A barátságos fények és színek teremtette otthonosságban ülünk le beszélgetni Miklós atyával, aki kedvesen meghív bennünket ebédre is. Kiderül, hogy a vendéglátás szeretete meghatározó az életében, a szülői házból hozta magával ezt az örökséget. Lelkivezetettjei, a plébániai közösség tagjai, pap testvérei is rendszeres vacsoravendégek nála.

Rumszauer Miklós néhány hete esett át a koronavírus-fertőzésen. Hála Istennek, ma már újra egészséges és kipihent, ismét a rá jellemző aktivitással dolgozik. Mint mondja, a karantén három hetét folyamatos imában töltötte. „Kitartóbban, zavartalanabbul és így mélyebben tudtam imádkozni. Egyik rózsafüzért a másik után mondtam.

A szentekhez fohászkodtam a rokonaimért, a barátaimért, a híveimért, a névnapjukat ünneplőkért, a betegekért, az elhunytakért.

Ha kiegyensúlyozott spirituális életet él valaki, ha megvan a szellemi-lelki háttere, akkor az ima oltalmat és védelmet jelent számára. Minden azon múlik, mennyire intim, mennyire személyes az istenkapcsolata. Ha inkább csak formális, akkor az imádság tehertétellé válik és kiüresedik számára. De ha az engem személyesen szerető Istennel való bensőséges kapcsolatból fakad, akkor az ima nagy erőket mobilizál, páratlan öröm és boldogság forrása. Ilyenkor az ember nem számolja az időt, amit Isten jelenlétében tölt. »Benne élünk, mozgunk és vagyunk« – áll a Szentírásban.

Valóban, Isten életünk minden percében körülvesz minket a jelenlétével, az ajándékaival. Akkor is így van, ha ez nem mindig tudatosul bennünk.

Ha figyelünk, sok visszajelzést kapunk a Jóistentől a hétköznapokban” – magyarázza.

Miklós atya a betegsége idején jó kezekbe került, a gyógyulását segítő eszközöket is kapott, köztük egy pulzoximétert. „Az orvosaim vigyáztak rám, tulajdonképpen könnyű lefutású betegség volt az enyém” – mondja. Volt azonban egy mindössze háromórás időszak, amikor hirtelen leromlott az állapota, és a véroxigénszintje, a testhőmérséklete, a pulzusa, a vérnyomása kilépett az elfogadható értéksávból. „Vasárnap kora reggel történt. Nem tudtam mást tenni, mint imádkozni.

Kőkemény kérdésekkel szembesültem: Hogyan állok Isten elé? Mik a kincseim? Mit kellett volna másképp tennem? Mit fogok másként csinálni, ha még lesz rá lehetőségem? Mit hagyok hátra? Jézus ígéretére gondoltam.

Ha valaki elimádkozza a Szent Sebek rózsafüzérét, akkor azonnali javulás áll be az állapotában. Közben a szomszédos templomban igeliturgia volt, én pedig megáldoztam. Egy csapásra elmúlt a rosszullétem, és helyreállt az összes érték” – emlékszik vissza erre a néhány órára.

„A betegség a javamra vált” – mondja, és a karanténban töltött hetekről úgy számol be, mint ami erőt, örömet adó, harmóniát eredményező időszak volt számára.

Papként azonban erős benne az aggodalom. „Vajon az online térben mennyire tudjuk megmutatni a híveknek, hogy az Egyház most is velük van? Hiszen sok ember vált magányossá, sokan élnek meg bezártságot, félelmet, frusztrációt. Szükségük van bátorításra, a jelenlét élményére, arra, hogy tudják, imádkoznak értük.” Miklós atya sok-sok sms-t küld, névnaposoknak, betegeknek, hogy megmaradjon a kapcsolat. Tudja, milyen veszteséget jelent a hívek számára, hogy elmarad a hagyományos karácsony előesti imádkozós, éneklős, köszöntőkkel egybekötött egyházközségi ünneplés. „A szeretetgesztusokat csak az egy háztartásban élők tudják most gyakorolni.

Skype-on nem tudunk minőségi időt adni egymásnak, nem látjuk az ajándékot bontogatók csillogó szemét.

Hiányozni fog a személyes együttlét. Ha már jó előre szembenézünk ezzel, akkor is nagyon fog fájni, de legalább lelkileg felkészülünk rá, és így talán kevésbé lesz sajgó a seb, mert hozzászoktjuk magunkat. Ha a realitások talaján állunk, tudjuk, hogy ez vár ránk karácsonykor, de felelősek vagyunk egymásért, a szeretteinkért, ezért most nem találkozhatunk. Ugyanakkor tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik.

Engednünk kell, hogy a belső iránytűnk határozza meg az életünkben a fontossági sorrendet. Mivel Isten végtelenül szeret, nem hagy bennünket eszköztelenül.

Az imák, a rózsafüzér, a litánia, a bibliaolvasás mind-mind kegyelmi eszközök, amelyek most is a rendelkezésünkre állnak. Komolyan kell vennünk őket.

A szeretet határtalan. Induljunk el mindnyájan a szeretet útján a másik felé. Egy mosollyal, egy nem megszokott gesztussal. Így lesz ünnepünk, így lesz szép a karácsonyunk. Más, mint az eddigi, de szép.

Fogadjuk el az új helyzetet, ne a régi szokásaink átmentésére összpontosítsunk, hanem figyeljünk az ünnep eredeti értelmére: Isten végtelen gazdagságában szegénnyé lett.

Ha Krisztus érkezésére figyelünk, semmi nem szabhat határt a karácsonyi örömünknek.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 13-i számában jelent meg.