Honnan meríthetünk erőt? – Nagyböjti lelkinap Székely János püspökkel Kaposváron

Az oltárasztalon töviskorona és Szentírás, az oltár mellett kereszt és szögek – egyszerű, mégis megrendítő jelképei a nagyböjti készületnek. 

A Plébániai Unió papjai – Vörös Péter, Kisiván Csaba és Antal Zsolt – lelkinapra hívták össze a híveket. Régi ismerősként kapcsolódunk be készületükbe. Papi közösségükben, együttműködésükben jelen van az egység, melyben mindhárman szabadon őrzik saját egyéniségüket. Ez sugárzik át a hívekre – a plébánián otthonra találnak és folyamatos párbeszédben vannak társadalmi valóságunkat, közéletünket különböző módon látó emberek. 

Vendégük ebben az évben Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke.

Kisiván Csaba köszöntőjében hármuk személyes érintettségét osztotta meg: Székely János püspök szeretett tanáruk volt a szemináriumban.

Székely János pedig azt fogalmazza meg, hogy mindhárman a papságra „komolyan, nagy szívvel” készülő papnövendékek voltak, és a szolgálatot most ugyanazzal a tűzzel és hitelességgel gyakorolják.

A lelkinap programja Székely János előadásával kezdődött, ezt keresztút követte, majd a közösség együtt ünnepelte a szentmisét. Az egységek között agapé mellett lehetett beszélgetni.

Székely János annak átgondolására hívott, milyen forrásokból meríthetek, hogy a szívemből ne fogyjon ki a derű, a remény és a nagylelkűség; hogyan tudok mindig visszatérni ahhoz, aki maga az élet forrása, Istenhez. Saját életpéldájából merítve ezeket az alapvető forrásokat vette számba: ha ezek közelében élünk, a szeretet és a remény nem apad ki bennünk.

Az egyik ilyen forrás a gyermekkor. A szülőkből áradó jóság, odafigyelés, ámuló szeretet életre szóló ajándék, forrás. Mennyire fontos lenne nem engedni azt, hogy elhalványuljon! Hálával tekinteni vissza, és felidézni az örömeit, de nehézségeit, sebeit is. Ezek az élmények olyanok, mint elhintett magok: ha őrizzük őket, újra és újra életet adnak. Még ha a gyermekkorban fájdalmak is vannak, akkor sem az a feladatunk, hogy ítélkezzünk rajta, hanem hogy kiválasszuk belőle a kincseket, és arra építsünk.

Isten életet adott, arcot adott – de mosolyogni nekünk kell vele.

A múltunkból azt kell kiemelnünk, ami erősít és éltet.

A másik tiszta forrás a természet. Amikor az ember belép Isten teremtett világába – a hegyek közé, az erdőkbe, a tavak partjára –, átéli benne azt a harmóniát, amelyben nincs hamis hang. A természet Isten szépségét és rendjét tükrözi – ha csendben figyelünk rá, mintha egy hatalmas szimfóniát hallgatnánk, amelyben minden a helyén van. Ilyenkor az ember saját zavaros gondolatai és nyugtalansága is lassan elcsendesedik, és újra ráhangolódik arra a tiszta dallamra, amelyet Isten írt a világba.

Hasonlóan tiszta forrás a Biblia. A Szentírás nem pusztán könyv vagy betűk sora, hanem lélek és élet – emelte ki Székely János püspök. Felidézte, ahogy 14 évesen egy nyár alatt végigolvasta: „Nem mindent értettem, de az erejét, szépségét átéltem. Ráéreztem arra, hogy fentről jönnek a szavak.” A főpásztor arra biztatott, hogy az üzenete lényegére, „Isten szívére” figyeljünk olvasva a Biblia sorait, így meghalljuk azt a hangot, amely igazságra és a szeretetre hív.

Ugyanilyen források a szentségek. Ezekben az ember különleges módon találkozik Isten kegyelmével – mutatta be a szombathelyi megyéspüspök egy idős, nála életgyónást tett asszonnyal való találkozása alapján. „Tudta, hogy közeledik a vőlegény. Megáldozott. Olyan volt, mintha a mennyország szállt volna le közénk.”

űFontos forrás az igazság. Jézus azt mondja, hogy az igazság szabaddá tesz. Ez elsőre talán meglepőnek tűnik, mert a mai ember gyakran azt gondolja, hogy a szabadság a korlátok hiányát jelenti, amikor bármit megtehet. Jézus arra tanít, hogy az igazság és a szabadság valahol a mélyben találkoznak. Az igazság nem más, mint maga a valóság, és az igazi szabadság nem az önkény, hanem az,

amikor az ember összhangba kerül a valósággal és a jóval; megérti, hogy társas lényként arra született, hogy szeressen, akkor boldog, ha odaadja az életét. Így lesz szabad, harmóniában a világgal.

Az ember értelme az igazságra irányul, a szabad akarata pedig a jóra. Amikor az életünket az igazsághoz igazítjuk, nem beszűkülünk, hanem kitágulunk. Isten törvénye nem ellenünk van, hanem kiteljesít bennünket.

Az igazságból merítés egyik útja vezethet a könyvhöz. Egy jó, az igazságot ragyogóan tükröző könyv rá tudja hangolni az embert Isten gyönyörű rendjére. Ha merítek ebből a forrásából, helyre tudja állítani a gondolataimat.

Életadó forrás továbbá a közösség. Jézus azt mondja, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ott ő maga van jelen. A közösségben egymás hitéből és szeretetéből merítünk. A közösség lehet az a „sziget”, mely az elvallástalanodás áradatában meg tudja őrizni az életet. Mint Szent Benedek idejében a kolostorok, amelyek átmentették az ókor tudományát, kultúráját, és felmutatták a kereszténységet; és a népvándorlás győztes pogány népei átvették a legyőzöttek hitét. Mert a kolostorokban kincs volt: írástudás, ima, a földművelés ismerete, gyógyítás, szegények iránti szeretet.

Ma, a korszakváltás előtt álló nyugati világunkban is nagy szükség van fölépíteni ezeket a szigeteket: a családot, a plébániai közösséget, jól működő iskolát, ahol abban nő fel az ember, mit jelent embernek lenni, hogyan legyen nagylelkű, becsületes, hogyan tudja megőrizni a házasságát szépnek egy életen át, hogyan nézzen szembe betegséggel, szenvedéssel, halállal. Ahol felismeri, ki a Teremtője, miért van a világon, hogyan éljen, és miben reméljen, mi élete oka és célja.

Végül fontos forrás a jócselekedet, a segítés. Sokan azt gondolják, hogy az adás kimerít, pedig valójában éppen az ellenkezője igaz. Az ember szeretetre született. Amikor időt adunk a másiknak, segítünk a rászorulón, meglátogatjuk a beteget, vagy felemeljük a gyengét, akkor az életünk megtelik erővel. A szeretet nemcsak áldozat, hanem életet adó erő. Olyan ez, mint a Genezáreti-tó és a Holt-tenger példája: ahol a víz továbbfolyik, ott élet van; ahol csak gyűlik, és nem adódik tovább, ott elmocsarasodik. Így van ez a szívünkkel is: ha továbbadjuk, amit kaptunk, élet fakad belőle.

Ezért újra és újra fel kell tennünk magunknak a kérdést: vannak-e élő forrásaink? Tudunk-e meríteni a gyermekkorunk kincseiből, a természet szépségéből, a Szentírásból és a szentségekből? Keressük-e az igazságot, olvasunk-e olyan könyveket, amelyek felemelnek? Van-e közösségünk, amelyben együtt járjuk az utat? És jelen van-e az életünkben a jócselekedet, amely túlcsordulóvá teszi a szívünket?

Ha ezekhez a forrásokhoz újra és újra visszatérünk, akkor közel élünk az élet forrásához. És akkor a szívünkben a remény, a szeretet és a nagylelkűség nem fogy el.

A keresztutat követő szentmise különleges erővel közvetítette a Plébániai Unió egységét. A főcelebráns püspököt és a három koncelebráló papot ministránsok hosszú sora kísérte.

A szentmisére éneklő kórus olyan énekeket válogatott össze, melyek meditatív dallama egyszerre segítette az elmélyülést és a bekapcsolódást.

A szentmise elején Szita Károly, Kaposvár polgármestere köszöntötte Székely János püspököt és a híveket. Kifejezte reményét, hogy a nagyböjt a hit és közösség megerősödésének időszaka lesz.

Székely János a szamariai asszonyról szóló evangéliumi történet alapján tanított: Jézus találkozni akar az emberrel, megérinti az életünk sebeit, hogy meggyógyítson bennünket, és irgalomra tanít. Jézus szóba állt a szamariai asszonnyal abban a korban, amikor zsidók és szamaritánusok gyűlölték egymást. Kifejezte ezzel, számára minden ember fontos, azok pedig különösen, akik sebeket hordoznak, akiket megvetnek, szenvednek.

Ezért ül le Jézus a kútnál, és hosszasan beszélget ezzel az asszonnyal, mert találkozni akar vele, és amikor férjéről kérdezni, nem megszégyeníteni akarja, hanem megérinti boldogság utáni vágyát, mert gyógyítani szeretné a szívét.

Jézus velünk is találkozni akar, rákérdez életünk sebzett pontjaira, nem azért, hogy elítéljen, hanem hogy megtisztítson és felemeljen.

Ezt mutatta be a főpásztor a Biblia egy másik történetei alapján: Námán, a szíriai hadvezér nagy hős volt. Ragyogó, díszes köpenyt viselt, ez takarta el titkát, a betegségét – leprás volt ugyanis. Amikor Elizeus próféta azt mondta neki, hogy a Jordánban kell megfürödnie, elzárkózott, mert ehhez le kellett volna vetnie a díszes ruháit, és láthatóvá váltak volna sebei. Hányszor söpörjük mi is szőnyeg alá a problémákat, rejtegetjük életünk sebeit és bűneit, holott így azok csak mélyülnek.

Ha azonban a bűnbánatban kitárjuk szívünket Isten előtt, akkor kegyelme meggyógyít és újjáteremt.

A nagyböjt azonban nemcsak arra hív, hogy elfogadjuk Isten irgalmát, hanem arra is, hogy mi magunk is irgalmassá váljunk. Ha Isten megbocsát nekünk, nekünk is meg kell bocsátanunk másoknak.

A nagyböjt tehát arra hív, hogy engedjük Jézust közel az életünkhöz. Ő nem elítélni jön, hanem találkozni velünk, megérinteni sebes szívünket, és gyógyulást hozni. Ha megnyílunk előtte, megtapasztaljuk az irgalmat – és ez az irgalom képessé tesz bennünket arra, hogy mi is megbocsássunk, újrakezdjünk, és szeretetben éljünk. Ez vezet el bennünket a húsvét öröméhez.

A szentmise végén Kisiván Csaba mondott köszönetet a nap megvalósulásában közreműködőknek.

A Plébániai Unió a nagyböjtben is számos programmal segíti a húsvéti felkészülést: közösségi keresztutak, szabadegyetem, közösségi találkozások, kézműves munkálkodás, kirándulás és zarándoklat szerveződik.

Végül ahogy érkezéskor, úgy a távozáskor is személyesen köszöntek el a Plébániai Unió papjai és Székely János a híveiktől, akik még hosszan beszélgettek a templom előtti téren.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír