Idén is tizenötöddel készülnek Szent Rita ünnepére a Pozsonyi Főegyházmegyében

A felvidéki Nagymagyar (Zlaté Klasy) lelkipásztora, Naszvadi Sándor esperesplébános idén is szeretettel hívta és hívja Szent Rita tisztelőit a helyi plébániatemplomba, hogy együtt készüljenek a reménytelen helyzetekben is hathatósan közbenjáró szent május 22-i ünnepére.

Február 6-án, csütörtökön a tizenöt hetes lelki előkészület nyitó szentmiséjét idén is Molnár Tamás pozsonyi magyar katolikus lelkipásztor, a Pozsonyi Főegyházmegye helyettes bírósági helynöke mutatta be.

Ahogyan egy kirándulás vagy zarándoklat alkalmával sem csak az úticél számít, hanem már magának az úton levésnek is megvan a szerepe, úgy Szent Ritát sem csak május 22-én szeretnénk tisztelni, hanem

már az ünnepéhez vezető utat is vele akarjuk végigjárni,

„ezeknek az alkalmaknak a sokat jelentő szerepét idén is hálával kívánjuk tudatosítani” – fogalmazott szentbeszéde elején Molnár Tamás.

Az irgalmasság rendkívüli szentévében Szent Rita irgalmas tetteiről, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlásáról volt bőven elmélkednivalónk; a budapesti eucharisztikus kongresszusra való készület időszakában Szent Ritának a szentségekhez, különösen az Oltáriszentségben jelen lévő Jézus Krisztushoz való viszonyáról gondolkodhattunk el, továbbá az umbriai Casciában, Szent Rita földi maradványainak nyugvóhelyén történt eucharisztikus csodáról – emlékeztette a híveket a pozsonyi magyar katolikusok lelkésze. – A 2025-ös jubileumi évre felkészítő imádság évében az imádságos Istenhez kapcsolódáshoz jelentett útmutatást e közkedvelt szent. Most pedig, a szentévben, amikor Egyházunk azt ünnepli, hogy Jézus Krisztus közénk érkezése megváltoztatta a világmindenség történelmét, vagyis Krisztussal új időszámítás vette kezdetét, megint könnyen tudunk Szent Rita életéhez kapcsolódni:

a „reménytelen helyzetek szentjének” megünneplésére a szentév mottójának értelmében kívánunk felkészülni.

A remény zarándokaiként jöttünk ide, vagyunk ma együtt. Mi sem tudunk mást mondani, mint amit a zsoltáros e szavakkal fejez ki: „Én azonban mindenkor reménykedem” (Zsolt 71,14a); „Te vagy, Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem” (Zsolt 71,1); „Nos hát, miben reménykedjem, Uram? Csak benned van reménységem” (Zsolt 39,8); „Boldog az az ember, aki az Úrba vetette reményét” (Zsolt 40,5a).

Ez a remény, a változás reménye mintha belénk kódolt isteni ajándék lenne – mondta Molnár Tamás. – A régi időkben élőknek, de a ma emberének szívében is ott van ez a kincs. Az ószövetségi Ábrahámról Szent Pál apostol így ír: „A reménytelenség ellenére is hitte, hogy sok nép atyja lesz az ígéret szerint” (Róm 4,18). Akkor nekünk, újszövetségi embereknek vajon a mi Istenünk ne teljesítené ígéretét, hogy „aki hisz, annak örök élete van” (Jn 6,47)? S lehet-e a reményünk tárgya valami nagyobb annál, mint hogy örökre boldogok legyünk, s azok is, akik fontosak számunkra, akikért – betegekért, rossz útra tértekért, krízisben levőkért, Istennek hátat fordítókért, a földi élet hatalmas keresztjeit cipelőkért – imádkozunk?

A remény isteni erénye Szent Rita életéből sem hiányzott. Reményének forrása Jézus Krisztus volt – emelte ki a szentmise szónoka. – Nagymagyarra is a remény zarándokaiként jövünk, mert a reménytelenség ellenére is reménykedünk, a reménytelennek tűnő helyzetekben is érezzük, hogy köztünk is jelen van az, aki reményt nyújt.

A jubileumi szentéveknek évszázadokra visszamenő hagyománya van az Egyházban – 1300 óta általában 25 évente hirdeti ki a mindenkori pápa. Szent Rita három rendes szentévet élhetett meg a földön: az 1400., az 1425. és az 1450. esztendőt. Életrajzából tudjuk, hogy tizenöt éven keresztül homlokán viselte a stigmát, egy sebet, amely Jézus Krisztus töviskoszorújának egy tüskéjeként okozott számára szüntelen fájdalmat. Amikor nővértársaival Rómába zarándokolt, a fájdalmakat meghagyva csodás módon az Úr erre az időre eltüntette Szent Rita homloksebét.

Egy kicsit mi is így vagyunk, amikor valahová elzarándokolunk.

Mintha a zarándoklat idejére láthatatlanná válna a sebünk, elterelődne a figyelmünk sebzettségünkről, amelyet hordozunk, 

ám a fájdalom láthatatlanul ilyenkor is bennünk lapul – fogalmazott a pozsonyi magyar lelkipásztor. – Hazatérve pedig, talán megtapasztalva a közömbös családtagok okozta kínzó magány csendjét, a láthatatlan fájdalom ismét a maga valóságában mutatkozik meg, és mégis

a szívünkre harmatként leszálló remény új erőt ad.

Igenis, erőt a sötét éjszakához, egy átvirrasztott éjszakához, a holnapi új naphoz, a nap mint nap hordozandó keresztekhez. A remény éppen ez a mégis – emelte ki szentbeszédében Molnár Tamás. – Mégis megyek tovább. Nehéz, de akkor is teszem a dolgom. Az Úrral. Azzal, aki örök életet ígért, aki örök boldogságra hív. Csak tartsak ki a zarándokúton.”

Forrás és fotó: Pozsonyi Magyar Katolikus Közösség

Magyar Kurír