Interjú az Oscar-díjas Ennio Morriconéval: Hallgassatok zenét, és megérzitek Istent

Nézőpont – 2016. március 3., csütörtök | 19:59

A 87 éves olasz zeneszerző február 28-án Oscar-díjat kapott Quentin Tarantino „Aljas nyolcas” című filmjéhez komponált zenéjéért. A Famiglia Cristiana olasz családi hetilap a díjátadó után közölt egy interjút, amelyben Morricone nyilatkozott a hitéről, a zene földöntúli erejéről.


– Mester, én mindig azt hittem, hogy a Volt egyszer egy Amerika zenéje előbb született meg, mint maga a film.

– Igaz! Sergio Leone azelőtt kérte tőlem a munkát, mielőtt elkezdett volna forgatni. Azok a rendezők, akik több időt hagynak, segítik ezzel magukat és engem is: nekem van időm kigondolni az egészet, ők pedig hozzászoknak a dallamokhoz, amelyeket javasolok. Amikor az utolsó pillanatban érkezik a zene, csalódást okozhat. A rendezőkkel való együttműködésem a legtöbbször jó volt, de nem mindig. A zene egy művészet, és ha a film társa, testvére akar lenni, éppen arra van szüksége, amire a filmnek is: időre… A film zenéje honnan jön? Egy titokzatos, földöntúli világból.

– Kevésbé titokzatos a hite…

– Keresztény családból származom. A hitem a családban született meg, nagyszüleim nagyon vallásosak voltak. Mielőtt aludni mentünk, anyámmal és lánytestvéreimmel mindig imádkoztunk. Emlékszem, a háború alatt, azokban a szörnyű években a rózsafüzért imádkoztuk. Mindannyiunk számára nagyon fontos volt az ima. Látom magamat, ahogyan válaszolok, amikor anyám elkezdi az Üdvözlégyet. Mindig vallásosak voltunk, vasárnap jártunk misére, áldoztunk.

– Milyen egy hívő ember?

– Becsületes, másokra figyelő, tiszteli Istent és felebarátját. Szeretni a többieket, ez a fontos, még ha a szeretni szó túl erősnek tűnik, akkor is. Én valóban gondolok arra, hogy másoknak jó legyen, hogy a felebarátomat ne bántsa meg az, ahogyan viselkedem. Teljesen természetes számomra, hogy azért kell megtennem valamit, mert tisztelem a másik embert.

– Olyan értékek ezek, amelyeket a családjában is továbbadott.

– Igen, és az áldozathozatal fontosságát is. Az utóbbi időben még több áldozatot kell hozni, magam is hozok áldozatokat. A feleségemmel, aki nagyon ügyes és lelkiismeretes, nagylelkűségre neveltük gyermekeinket. Ez nem jelenti azt, hogy a gyerekeim teljesen elsajátították a leckét, azt nem tudom, de azt tudom, hogy nagyon jó gyerekek, és hasonlítanak az anyjukra, az apjukra. Szeresd a többieket, ahogyan magadat szereted: számomra ez a létezés normális módja.

– A zene közel van az Atyához?

– A zene egészen biztosan közel van Istenhez. Ugyanakkor a zene benne van az ember lelkében, elméjében is. Lehetővé teszi számára, hogy elmélkedjen. A discantus és az ellenpont a gregorián ének első polifón próbálkozásaiból ered. Ott született meg a nyugati zene. A zene egy egyetlen igazi művészet, amely valóban az örök Atyához, az örökkévalósághoz közelít. Magamban azt gondolom, néha a feleségemnek is elmondom, hogy a zene, úgy ahogy van, mindig is létezett. Az a zene, amit leírtak, és az is, amit később fognak leírni. A zeneszerző pedig megragadta, vagy meg fogja ragadni a jövőben. Oly módon ragadja meg, amilyen a kor, amelyben él, az idő, amelyben alkot, amilyen korának civilizációja, a zenei kutatásának állapota. A zene létezik, akkor is, ha még nincs!

– A nagyközönség kevéssé ismeri kortárs zenei alkotásait, amelyeket pedig a legfontosabbaknak tart. Ez a hangzásvilág gyakran spirituális tartalmakat hordoz.

– Egyszer megkeresett egy rendező, Luciano Salce, akinek sok filmjéhez írtam már zenét, és azt mondta: „Meg kell válnom tőled.” Barátok voltunk, és egészen haláláig azok is maradtunk. Meg is magyarázta: „Mert én komikus filmeket készítek, te pedig spirituális, szakrális zenét írsz. Muszáj megválnom tőled.” Ez a jelenet nagy hatással volt rám. Neki köszönhetem, hogy elkezdtem gondolkozni ezen. Valószínűleg akkor is szakrális tartalmakat fejezek ki, amikor nem gondolok erre, nem ez a szándékom. Még csak nem is ihletről beszélek, az nem létezik. Gondolatokról beszélek. Talán egy olyan úton vagyok, ami ebbe az irányba vezet.

– Repertoárjában van szakrális zene is, néhány héttel ezelőtt pedig eljátszották a Missa Papae Franciscit, ezt a különleges szépségű és erejű alkotást, amellyel kifejezi tiszteletét Ferenc pápa iránt.

– Az Amen című zeneművet a római Santa Maria degli Angeli-templom kórusa számára kérték tőlem, egy olyan fesztiválra, amelyen hat kórus vett részt a világ minden tájáról. Úgy döntöttem, egy olyan operát írok, amelyben csak az Amen szót éneklik, ebbe viszont bevonom mind a hat kórust. Egisto Machi pedig azt kérte tőlem, írjak egy Via Crucist. Igent mondtam. Nemrég pedig a teremtésről írtam egy zeneművet: levegő, fény, víz, tűz, föld, ember; aztán a Bábel tornya, ahonnan hangok sokasága ered, egyre erőteljesebb crescendóban.

– Melyik bibliai jelenetet szereti a legjobban?

– Kétségtelenül Krisztus példabeszédeit. De a kánai menyegző története is nagyon megindít. És természetesen a passió története. Végtelenül fontos pillanat Krisztus életében, és a mi életünk számára is.

– Talán A misszió az a film, amely a leginkább lehetővé tette, hogy az emberi lelkiismeretről komponáljon. Miközben egy nehéz történelmi időről beszél a film, a zene epizódról epizódra egyre erőteljesebben szól, végül spirituális magasságokba ér, amit talán úgy tudnék jól kifejezni, jellemezni, mintha bocsánatkérés lenne.

– A film társproducere, Fernando Ghia elvitt Londonba, hogy megnézzem a filmet. A végénél, amikor a portugálok és spanyolok lemészárolták az indiánokat és a jezsuitákat, már sírtam. Akkor azt mondtam a jelen lévő rendezőnek és két producernek: „Nem, ezt nem csinálom meg, ez így szép, ahogy van.” Azt hiszem, még egy fél órán át sírtam. De ők kitartóak voltak, és a végén beleegyeztem: „Megírom a zenéjét.” Azért nem akartam elvállalni, mert ha rosszul csinálom, elrontom vele a filmet. Végül három olyan elem köré csoportosítottam a zenét, amelyeket nem hagyhattam figyelmen kívül: Gábriel jezsuita atya oboajátéka, a kórus és az indiánok népzenéje. Azt hiszem, csoda volt, hogy sikerült olyan zenét létrehozni, amelyben három, egymástól ennyire független hangzás képes volt egyszerre működni.

– A zene egy nagyon intenzív imádság is lehet.

– Persze! De a zenén túl kellenek a szavak, a szándékok, a koncentráció. Én naponta egy órát imádkozom, de akár többet is. Ez az első, amit teszek reggel. És amikor sikerül, napközben is. Reggel megállok a nappaliban a Krisztus-kép előtt, és este is. Remélem, imáim meghallgatásra találnak.

Ennio Morricone 1928. november 10-én született Rómában. Feleségével, Maria Traviával négy gyermeket neveltek fel.

Az olasz zeneszerzőt a nagyközönség elsősorban filmzenéiről ismeri. Több mint 550 filmhez írt kísérőzenét. A Grammy- és többszörös Golden Globe-díjas Morricone a 2016-os Oscar-díjat megelőzően 2007-ben már megkapta az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia életműdíját.

A római Santa Cecilia-konzervatóriumban végezte zenei tanulmányait, és egyebek mellett trombitán tanult játszani. Tehetségére hamar felfigyeltek, sorra kapta a megbízásokat, bár pályája kezdetén elsősorban westernfilm-zeneszerzőként tartották számon, sok más műfajban is maradandó kísérődallamokat alkotott a vígjátékoktól a romantikus filmeken át a horrorfilmekig.

Legismertebb filmzenéi: Egy maréknyi dollárért; Pár dollárral többért; A Jó, a Rossz és a Csúf; Volt egyszer egy Vadnyugat; A profi; Volt egyszer egy Amerika; Polip; A misszió; Aki legyőzte Al Caponét; Az óceánjáró zongorista legendája; A lator.

Forrás és fotó: Famigliacristiana.it

Magyar Kurír
(tzs)

Kapcsolódó fotógaléria