Isten csodája az, hogy megszeretteti velem önmagam – Török Csaba a keresztények belső megújulásáról

Török Csaba szerint elképesztően sokat beszélünk a megújulásról, az Egyházban a ferenci pápaságnak is ez a kulcsszava. Eközben azonban ott az emberben a kisördög: lehet, hogy azért beszélünk ennyit róla, mert nem igazán működik. Lehet, hogy „a külső állandó megújítgatása azért vált állandó hobbinkká, mert ha belül nem történik semmi, akármennyire is megújul ez a külső, végül ugyanott fogunk tartani, csak egy körrel odébb csavarva az életünk díszleteit”?

Az előadó Szent János evangéliumának harmadik részéből idézett, itt mondja Jézus Nikodémusnak, hogy újjá kell születnie ahhoz, hogy az Isten országába bemehessen. Nikodémus, a vének tanácsának tagja, negyven-ötven év fölötti ember, aki az adott korban már az élete utolsó harmadát éli, rögtön felveti a kritikus kérdést, hogy szülessen az ember újra, ha már öreg, nem mehet vissza még egyszer az anyja méhébe...

Amikor a krisztinavárosi nyugdíjasotthonban egy-egy nyolcvanéves azt mondta neki: hagyják őt már a változással, neki már csak múltja van, Török Csaba káplánként azt válaszolta: matematikailag a nyolcvan lényegében ugyanúgy aránylik a végtelenhez, mint az egy, azaz hitünk szerint végtelenül több az, ami előttünk van.

A János-evangélium szerint Nikodémus éjjel ment el Jézushoz. A Bibliában a fizikai térre és időre vonatkozó dolgok sohasem puszta adatok; ez esetben is fontos, hogy éjjel történik mindez. Nem azért, mert Nikodémus lopva teszi, amit tesz, félve a lebukástól, hanem van valami belső sötétsége, amit hordoz, amire választ keres.

A megújulásnál a kiindulópont gyakran valamiféle krízis, összeomlás, mint mikor az első egészségügyi problémánál életmódot változtatunk. Ám ha belegondolunk, ez negatív motiváció, a szilveszteri fogadalmainknak is az a nagy gyöngéje, hogy hiába tudjuk, mit kellene tennünk másnaptól, de január elsején rádöbbenünk, hogy a csudának nincs kedve azt csinálni.

A negatív motiváció kikényszerít változást, de végső soron jobb lenne valami pozitív mozgatóerő, mint Nikodémusnál, aki abszolút tudatosan megy oda Jézushoz, nem hobbiból kopogtat be hozzá.

A megújulásnak tehát a nagyon fontos kiindulópontja az egyfajta tudatosság és egyfajta érzékenység a jelekre, másképpen fogalmazva érzékennyé válok a valóságra, ami körülvesz engem és elkezdem azt olvasni. A szünet nélküli változás nem azért szükséges tehát, mert elvesztettem valamit és éjszaka van, hanem mert ez maga az élet – hangsúlyozta a szónok.

A Szent Ignác-i szellemiségű lelkiismeret-vizsgálat éppen arra fókuszál, hogy milyen területeken vannak az embernek elakadásai és milyeneken megiramodásai. Egyes bibliai történetek átimádkozása segíthet ezekben.

A lelki élet törvénye a haladásé, ahogy arra Clairvaux-i Szent Bernát is rámutatott. Szóval ha valaki azt mondja, hogy évek óta stagnál lelkileg, nem szabad elkendőzni a kellemetlen igazságot: „Bocs, mozogsz te, csak ki kell mondani, merre.”

A megújulás első lépcsője az önismeret, a saját magammal való reflexív szembenézés.

A megújulás önmagunk megújítása, amihez kell tudni, hogy ki is ez az önmagam. Ha ez a reflexív lépcsőfokom kimarad, akkor könnyen struktúraváltásokba, adminisztratív látszatmegoldásokba menekülök, például a lakásomat rendezem át: kétévente jólesően áttolom egyik sarokból a másikba az ágyamat. Ez ugyanúgy fenyegeti az egyént és az Egyházat, Ferenc pápa az Evangelii gaudiumban fel is hívja a figyelmet, hogy a megújult struktúrák épp olyan rosszak lesznek, mint az előzőek, ha belül bennünk nem történik valami.

Ha a boldogmondásokat a hegyi beszéd elejéről úgy kezdem el olvasni, hogy

nem sírnom kell ahhoz, hogy boldog legyek, hanem boldog lehetek, akkor is, ha sírok,

akkor ezeknek a mondásoknak elképesztő ereje lesz, mert azt juttatják kifejezésre, hogy a boldogságomat eloldottam a körülményeimtől – adott átgondolásra érdemes szempontot az előadó. „A hiányban is lehet boldognak lenni.”

Ez az önismereti szakasz nyitja meg a kaput egy másik szakasz, az önelfogadás felé. A vallásos emberek ezt könnyen elmoralizálják, pedig a bűnös oldalunkat inkább lehet sérüléssel, hiánnyal, árnyékkal leírni, mint erkölcsi okfejtéssel. Arról van szó, hogyan éljek együtt azzal az emberrel, aki vagyok, hogy azt nem utálom, sőt „neadjisten” szeretem is.

A bűnös énemmel valamilyen viszonyra jutnom kell,

a templomokban is megtalálható középkori ábrázolás szerint ez egyik verzió, hogy az oroszlán, a bűn megeszi az emberkét: átadtam magam és elsodort az életem, „bűneink szele elsodort minket”, ugyanakkor barátságot is lehet kötni ezzel az oroszlánnal, addig simogatni, amíg megszelídül. Egyet nem lehet: megölni – ami bennem van, az ott marad, az árnyékom is én vagyok.

Önmagam elfogadása nem azt jelenti, hogy feladom a változás igényét, hanem azt, hogy apránként utat találok arra, hogy jó motivációval tudjak változni. Ezáltal jutunk el a következő ponthoz, az önértékeléshez. Ha azonban a megújulás igényét úgy értelmezem, hogy most értéktelen vagyok, de ha megváltozom, értékessé válok, akkor visszazuhannék a legnegatívabb motiváció birodalmába – figyelmeztetett Török Csaba.

XVI. Benedek pápa mondta egy prédikációjában, hogy tévedés azt mondani, hogy Isten a gyarlóságaink ellenére szeret minket.

A tévedés ebben az, hogy azt jelentem ki, hogy én egy szeretetre méltatlan, értéktelen cafat vagyok, és az Isten milyen jó fej, hogy ennek ellenére hajlandó engem szeretni. Éppen a hibáimban, a tökéletlenségeimben szeret engem az Isten.

Gondoljuk meg, miért szeretjük meg igazán a másikat, miért válik szerethetővé? Mi is inkább egy kézzel készített vázát találunk szerethetőnek, aminek épp a készítő tökéletlenségéből adódóan van valami egyéni íve, mozzanata. Amiből ezer egyforma van, épp mert mind az ezer egyformán tökéletes, szerethetetlen. A megújulás abban segít, hogy minden, amit magamban hordozok – a tökéletlenségem értéke – egy kicsit jobban napvilágra kerüljön. Ezáltal a megújulás, miközben megváltoztat, önmagamhoz vezet vissza.

Így jutunk el az utolsó pontig, az önszeretetig, aminél pozitívabb motiváció nem is lehet. Enélkül nem leszek szerethető más számára sem, mert akármekkora szeretetet is ad, nem tudok vele mit kezdeni, nem tudom befogadni.

Sok barátságnak, szerelemnek ez az Achilles-sarka: „én utálom magamat, te szeress annyira engem, hogy ez ne tűnjön föl!”

Török Csaba szerint ha van az Istennek csodája, ha van a kegyelemnek mással pótolhatatlan játéktere, akkor az az, hogy az önszeretet terén tud Isten tenni valami fantasztikusat, amikor az ember megreked. „Mert az Isten soha nem külső, ő mindig belső.”

A kereszténység legnagyobb problémája, hogy a szeretet-Istenről beszélünk, csak azt nem tudjuk megmutatni, hogy itt olyan emberek vannak, akiket mintha szeretnének, és ők ezt éreznék, hordoznák, élnék.

Milyen eszközeink lehetnek a megújuláshoz? Az első egy szó, a valóság. Az előadó úgy látja,

ma olyan burkok vesznek körül minket, hogy nagyon könnyen elszakadunk a valóságtól.

Ezért például evés közben, ha valaki nagyon nyomkod valamit, rászokott szólni: „te, most milyen íz az, ami a szádban van, egyáltalán milyen színű az a dolog, amit bekanalaztál?” A barokk templomokban egy korabeli 4D-s mozival szembesülhetünk, ha megfelelő módon figyelünk, de a turisták sokszor csak kattingatnak, és végigvágtatnak a tereken.

A következő eszköz, kicsit továbblépve, a saját valóságom. Amikor a lelkigyakorlatos reflexióban meg kell mondanom, milyen belső mozgásaim vannak, azokat nem lehet elnagyolni, mutat rá a lelkipásztor. Félelem van bennem, de milyen? Cidrizős-reszketős? Horrorfilmtől rémülős? Elájulós, lemerevedős? Megfagyott a kezem, hófehér lett az arcom? Vagy közben közben elképesztően kíváncsivá, nyitottá leszek? Egy-egy érzésnél, érzelemnél meg kell találnom, hogy egy széles palettán mi a rám jellemző. Ha szembe merek pontosan ezekkel a belső valóságaimmal nézni, akkor apránként képes vagyok befogni és befogadni magamat.

Nem létezhetem a saját magam ellenségeként, és amíg az önmagam számára kimondatlan és kimondhatatlan vagyok, addig nem tudok saját magam szövetségeseként létezni.

Fel kell szabadítani a spirituális kontrollt, mert az Isten előtt mindennek helye van, ami valóságos, nem csak a szépnek és a jónak. Ugyanúgy helyük van, mint az Ószövetségben az átokzsoltároknak – mutat rá Török Csaba.

Nem egy leküzdendő probléma vagyok, hanem egy ember, aki értékes, akit szeretnek, és ezért megszületik benne újra és újra az az energia az életben, ami képes a megújulás felé vinni. Az érzékek-érzelmek imáját is ajánlotta az előadó, Jálics Ferenc jezsuita nyomán – ekkor a fejből a szívbe helyeződik az ima hangsúlya.

Amikor szavak nélkül lépek kapcsolatba az Istennel, akkor kezdenek a dolgok személyessé válni.

Az első pillanatban a negatív érzelmek fognak dominálni, mondják a lelki mesterek, mert múltbeli fel nem dolgozott traumák, sebek, félelmek, elakadások szakadnak fel, és az Istennel kapcsolatban ezek kiáradnak. Miközben azt mondom, hogy szeretem, érzelmi szintem félek tőle. De engedni kell, hogy ez zubogjon, mert apránként átfordul: egyre inkább a pozitív érzések jönnek elő.

Sokan tapasztalják azt, hogy már hosszú évek óta ugyanazokat a bűnöket gyónják meg. A lelkipásztor rávilágított, ez önmagában nem baj, de ha az érzelmeinkkel, érzékeinkkel imádkozunk, akkor hirtelen mindez érthetővé kezd válni magunk számára. S ekkor meg tudom fogalmazni a következőt, ami segít a megújulásban: nem az elvont célok, hanem a konkrét céljaim. Például tapasztalatai szerint a papnövendékekkel el kell feledtetni az arra való vágyat, hogy miként jó papnak lenni, mert nem kell „a papnak” lenni, hanem mindenkinek meg kell találnia, hogy neki személyesen hogyan jó papnak lennie.

Amikor kitűzöm a célt, ami felé mozdulni és változni akarok, nincs garancialevél, hogy jó döntést hoztam. Dühösek vagyunk, ha elveszik tőlünk a döntés szabadságát, de ahhoz, hogy a döntéseink árát kifizessük, ahhoz nincs kedvünk. Mégis bele kell vetnünk magunkat a döntésünkbe, még akkor is, ha adott esetben a nagy megújulásom egy kudarc lesz.

A jónak ilyen értelemben a legnagyobb ellensége a tökéletes, mert aki tökéletes döntést akar hozni, az általában semmilyen döntést nem hoz.

Ne féljünk vállalni a bizonytalanságot! Nagyon sokszor azért rekedünk meg, azért nem lépünk, mert kiszolgáltatottnak érezzük magunkat két part között, de az életet nem lehet megúszni bizalom, hit nélkül. Sem a cölibátusra, sem a házasságra nem lehet azt mondani, hogy akkor most lehúzunk ötven évet így, és boldogok leszünk. Döntéseinkben kódolva van a vakrepülés.

A valóság, a valóságom, a céljaim után a tetteim még azok, amik segítenek. Minden választásom egy törés is, utána már vannak dolgok, amiket nem lehet. A megújulás következményekkel jár, de nem azért teszek valamit is, hogy legyen végre következménye? Az újjáéledés hit, és ezáltal közösség születik, közösség magammal, az Istennel, a másik emberrel – biztatott az előadó.

A teljes előadás ITT tekinthető meg.

Fotó: Merényi Zita

Agonás Szonja/Magyar Kurír