Isten hallgatása felé – Százhúsz éve született Antoine de Saint-Exupéry

Kultúra – 2020. július 4., szombat | 19:37

1944. július 31-én éjjel indult el. Nem tért vissza többé. Felderítőútja közben meglőtt repülőjével lezuhant. Szeptemberben temették. Legalábbis úgy sejtették, hogy a francia egyenruhás porhüvely, az a „levetett kéreg” az övé.

1998-ban a Riou-sziget mellett egy halász megtalálta Antoine de Saint-Exupéry karláncát, rajta az író, felesége, Consuelo és New York-i kiadójának nevével. Aztán 2004 tavaszán kutatócsoport igazolta, hogy az a Lockheed P-38 Lightning, amelynek maradványaira négy évvel korábban egy búvár bukkant rá Marseille partjainál, valóban Saint-Exupéry repülőgépe volt.

Pilóta, kontinenseken átívelő postavonalak úttörője, gondolkodó, hazafi. Novellái, regényei, újságcikkei tanúsítják: kezdettől számolt a kényszerleszállásokkal és a véggel, a zuhanással is. A háború – az otthonért, az igazságért és a szépségért folytatott küzdelem – velejárójának tekintette az (élet)áldozatot. A háborút pedig betegségnek, amelyet le kell győzni. Harcos misztikus, talányos csodalény: gyermeklelkű óriás és bölcs. Evangéliumos ember; a legtisztább tékozló fiú.

Kisbolygó, de vakító csillag az irodalmi univerzumban. Amit A kis hercegben szikár költőiséggel, gyermeki közvetlenséggel foglalt össze, azt regényeiben és hatalmas biblikus parabolájában, a Citadellában fejtette ki.

Mindig ugyanarról írt, ugyanarra tért vissza. Csak a lényeges érdekelte, a szemnek láthatatlan: a szeretet, szerelem, barátság, a bajtársak, az alkotó ember; a sivatag szépsége az éneklő kúttal"; a szülőhazájára gondoló katona által megszelídített róka; a kacagó csillagokhoz közel vivő legyőzött csúcs; a rózsakert; az önmagát építő, a sivatag, a sár vagy a lehúzó erők ellenében megszülető (cédrus)fa; a megtisztulás és a megvalósulás – az út és a híd, az élet, amely Istenhez vezet.

„(…) ha Istenre akarlak megtanítani, akkor először is arra biztatlak, másszál hegyeket, hogy a csillagos csúcsok ellenállhatatlanul vonzzanak magukhoz. Hogy a források el tudjanak bűvölni, pusztákba küldelek szomjúságot szenvedni. Aztán hat hónapra követ törni küldelek, hogy tűző déli nap epesszen. És utána majd így szólok hozzád: »Akit elcsigázott a déli nap, a csillagok megülte hegygerincre felhágva, a titokzatos éjszaka leszálltakor az isteni források csendjében oltja majd a szomját«. És hinni fogsz Istenben.”

A hozzá vezető út, az érés fájdalmas útja, születés és kibontakozás:

„Mondom neked: nincs Istentől adott amnesztia, amely megkímél attól, hogy megvalósulj. Szeretnél lenni: de csak Istenben leszel. S miután lassan megvalósultál, tetteiddé váltál, majd betakarít a csűrébe, mert ne felejtsd el, lassan születik meg az ember.” 

Saint-Exupéry, mint néhányan a legkiválóbb alkotók (írók, költők, zeneszerzők, festők, szobrászok) sorában: teológus is. A szó szoros és leghűségesebb értelmében. Bizonyságként, hogy csak a művészet képes igazán közel kerülni a misztériumhoz. A „hivatalos” teológia és a filozófia ezeréves kudarca, hogy tapogatózását leplező dőre önigazolása, öntelt „direktsége” épp annak megragadására alkalmatlan, amihez olyannyira közel szeretne kerülni. Mert a közelség kegyelme csak a keresőknek, a misztikusoknak, a részvét bölcseinek adatik meg. A teológia blaszfémiája, hogy „tudománnyal” akarja levezetni és igazolni a hitet. Saint-Exupéry azon kevesek egyike, akik az evangéliumi szellemben tudnak gondolkodni. Képes belehelyezkedni a példabeszédek csodálatos kiszámíthatatlanságába és paradoxonjaiba, amelyek az isteni logikával írják felül a közvélekedést, a szokásos, hétköznapi emberi reakciókat és meglátásokat.

Bölcselete nem az elméletet, sokkal inkább a teremtő gyakorlatot szolgálja, ahogyan szívbe markoló költőiséggel megjegyzi a Citadellában: „Ugyan mit ér a szánalom, amely nem vesz a karjára, hogy elringasson?” Ez az egyetlen mondat elég lenne, hogy igazolja a katolikus Saint-Exupéry életművének megkérdőjelezhetetlen hitelét, amelyet alapvetően nem a „vallásos ember”, hanem a gondolkodó, elmélyült hívő kérdésfelvetése igazol. Kritikája olykor éles, ám pontos és érzékletes, áttételesen az egyház(ak) felelősségét is hangsúlyozza: „Ha azt hallod, hogy valamely vallás panaszkodik az emberekre, mert nem hagyják magukat megtéríteni, nevesd ki. A vallás dolga felszívni magába az embereket, nem pedig az embereké, hogy elfogadják. Nem vetheted szemére a földnek, hogy nem nevel cédrust.”

Saint-Exupéry, a vakmerő „technikus” pilóta, a világvándor, az érzékeny művész következetesen képviseli:

„A világot a lélek kormányozza, nem az értelem.” 

A hadirepülő című regényében megjegyzi: „Az ész csak szolgája lehet a szeretetnek.” Vallja: az élet mindig szétrepeszti a képleteket. „(…) semmi emberi dolgot nem lehet se számlálni, se mérni. Az igazi tér nem a szemnek, hanem csak a léleknek felfogható.”   

Méltatói, még inkább keresztény elemzői egyéni hangvételét, szellemi önállóságát, mély emberismeretre és istenszeretetre, nem pedig „textusokra és paragrafusokra” építő teológiáját szeretnék elkendőzni azzal, hogy betuszkolják a langyos humanisták sorába. Saint-Exupéry maga hárítja el az elméleti emberbarátságot A hadirepülőben: „Míg Istenre támaszkodott az én civilizációm, meg is őrizte annak az áldozatnak a fogalmát, amelyet Isten plántált az ember szívébe. A Humanizmus szem elől tévesztette az áldozat lényegét. Szavakkal, nem pedig cselekedetekkel akarta megteremteni az Embert.”      

Saint-Exupéry tényleg az Embert formálja. Befejezetlen – befejezhetetlen – főművében, a Citadellában a konkréttól elemelve Kelet és Nyugat egy irányba mutató bölcseletét fogja össze. A könyv egy képzeletbeli észak-afrikai/közel-keleti ország fejedelmének vallomása; élettapasztalatból írt jegyzetek sora; a fiának, utódjának szóló intelmek, tanítások, emlékek.  Mert az uralkodó nem egyszerűen várost, erődöt, védőbástyát emel, hanem nevel, történeteivel, tanácsaival – a „megsejtett struktúra” szerint – a lélek várát, templomát akarja felépíteni fiában és országában. Munkájának célja és értelme, hogy „szebbé tegye népe lelkét”. A Citadella tehát valójában a jól megépített lélekről, a „templommá változott szeretetről” szóló naplóregény; ha tetszik, „önéletrajz”.  

Az író számára a kultúra, az irodalom, a költészet eszköz a megfoghatatlan megvilágítására és átadására. A fejedelem szavaival az „ellentéteket feloldó alkotó ember” – lelki fejlődéssel együtt járó – műhelytitkaiba is beavat: „Megírod a költeményedet, aztán nekilátsz kijavítani! Mi más az írás, mint javítás! Mi más szobrot gyúrni, mint javítgatni! Láttál már agyagot gyúrni? Javításról javításra bukkan elő az arc, már maga az első hüvelyknyom is javítást jelentett az agyagtömbön. Amikor megalapítom városomat, a homokot javítom ki. Aztán a városomat. És javítgatásról javítgatásra haladok Isten felé.” 

A földi életünk megértéséhez szükséges „isteni logikába” való belehelyezkedés Saint-Exupéry különös érzékenységét mutatja. Hangsúlyozza a gondolkodás szabadságát, hiszen a kereséssel, az éréssel együtt járó látszólagos kerülőutak is Isten felé vezetnek. Leszögezi: „Ha olyan szavakban gondolkodom, amelyek kizárják az ellentmondásokat, akkor kioltok magamban minden világosságot.” Másutt az építőkövek és a templom hasonlatával élve fogalmazza meg ugyanezt: „A tévedés egyáltalán nem ellenkezője az igazságnak, hanem csupán másfajta elrendezése a köveknek, ugyanazokból a kövekből emelt, sem nem igazabb, sem nem hamisabb, csak más templom…”

„Alkotás közben az ember mindig feloldja az ellentéteket. Mert az emberen kívül semmi sem világos vagy homályos, összefüggéstelen vagy összefüggő, bonyolult vagy egyszerű. Egész egyszerűen minden van.” Saint-Exupéry ontja az „evangéliumi ihletésű” megfontolni valókat, a levél színét és fonákját egyszerre mutató paradoxonokat: „Az elvétett mozdulat a sikerült mozdulatot szolgálja.” „A tökéletesség a halottak erénye.” „Gyűlölöm a könnyen elérhetőt. És nem ember, aki nem áll ellen.” „Ne próbálj a dolgok nehézkedése ellen haladni. A dolgok súlyát kell megváltoztatnod.” „Istent minden kétséget kizáróan távollétéből lehet kiolvasni, amikor elrejtőzik.” „Az alázatosság nem az embereknek, hanem Istennek való meghódolás. Mint ahogy a kő sem más köveknek, hanem a templomnak hódol. Amikor szolgálsz, az alkotást szolgálod. Az anya alázatos a gyermeke, a kertész a rózsája előtt.” „Az áldozat a felemelkedés előfeltétele, jele és útja.”   

Az imát ugyanebbe az összefüggésbe helyezi: „Az imádság nagysága mindenekfelett abban rejlik, hogy nincsen rá felelet, hogy ebbe a cserébe nem hatol be az üzletszerűség rútsága. És hogy az imádság gyakorlása a hallgatás gyakorlása. És hogy csupán ott kezdődik a szeretet, ahol már nincs ajándék, amelyre számíthatunk.

A szeretet mindenekfelett az imádság gyakorlása, az imádság pedig a csend, a hallgatás gyakorlása.”  

Amikor az író, a felelősséggel gondolkodó fejedelem hivatására visszatekintve összegez, elhallgat a kérdező ember. A lelki-szellemi éréssel, a citadella, a benső templom felépültével, az élet lassú születésével oldódnak a kétségek. A bölcsesség utolsó fokozata a csendes önátadás. Immár a megbékéltek nézik az Urat, hiszen az értőket megajándékozó kegyelem által a színelátás örömideje már itt, a „készenlétben” kezdetét veszi: „Te kényszerítesz rá, hogy uralkodjak minden ellentéten, és ez a kényszer kegyetlenül nehézzé teszi sorsomat. De mégis éppen ezzel kényszerítesz rá, hogy megszűnt kérdésekről megszűnt kérdésekre haladva emelkedjek a Te hallgatásod felé.”

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. június 28-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria