Isten a szívünkbe írta az örökkévalóságot – Nagyböjti triduum Martos Levente Balázzsal (1. rész)

Martos Levente Balázs biblikus tanár, a Pápai Biblikus Bizottság tagja, a Központi Papnevelő Intézet (KPI) rektora eredetileg a debreceni Szent Anna-főplébánián tartotta volna meg a triduumot. Mivel ez most nem volt lehetséges, a főplébánia és a Magyar Kurír közreműködésével hírportálunk YouTube-csatornáján adjuk közre elmélkedését három napon keresztül.

A biblikus tanár három tanút szeretne meghívni a Szentírásból, hogy együtt beszélgessünk velük, és rajtuk keresztül Istennel.

Az első vendég egy különös ószövetségi alak, a Prédikátor.

Őt sokáig Dávid király fiával, Salamon királlyal azonosították, de a kutatások megcáfolták ezt: aki nekünk ebben a könyvben bemutatkozik, egy bölcs ember, tanító, aki nagyon mélyen ismeri Izrael hagyományait, és küzd is a bölcsességi hagyománnyal, amely azt tanította: aki jót tesz, annak jól megy majd a sora, aki rendesen viselkedik, azzal Isten is rendesen viselkedik majd. A tapasztalat, így a prédikátor tapasztalata is azonban mást mutatott, a Biblia pedig elég bátor volt ahhoz, hogy ezt a másfajta tapasztalatot leírja, és abból valamilyen tanulságot szűrjön le. A rektor idézte a Prédikátor könyvének leghíresebb mondását: „Hiúságok hiúsága, minden csak hiúság”, vagy más fordításban: „Hiábavalóságok hiábavalósága, minden csak hiábavalóság.” (Préd 12,8) Az eredeti fordításban a szélfuvallat szó szerepel,

minden csak olyan, mint a szélfuvallat, mulandó, veszendő.

A testvére, Káin által meggyilkolt Ábel neve is ezt jelenti eredetileg. Ábel élete gyorsan véget ért, olyan volt csak, mint egy szélfuvallat. Ha minden elmúlik, van-e bármi értelme annak, hogy energiát fektessünk az életünkbe, kapcsolatokba, munkába? – tette fel a kérdést Martos Levente Balázs. A Prédikátor ezzel a nagyon nehéz kérdéssel gyötrődik, és néha azt mondja, semmit sem ér az ember küzdelme földi célokért.

Az előadó idézte a Prédikátor könyvéből a következő, szintén ismert részt is: „Nincs új a nap alatt…” (Préd 1,9) Ez is azt mutatja, hogy megkísértette ezt a bölcs embert a minden dolgok hiábavalósága és a visszatérések örök tapasztalata, hogy minden mindig ugyanúgy marad.

A könyv elején egy költeményt olvashatunk, ami a dolgok körforgásáról szól, arról, hogy esik az eső, és a tenger mégsem önt ki a medréből, a Nap fölkel és lenyugszik, és látszólag soha nem változik semmi.

Van-e értelme küszködnünk, ha az életünkben a dolgok nem mennek előre?

A Központi Papnevelő Intézet rektora megköszönte a prédikátornak, hogy a mi kételyünket odaírta a Biblia lapjaira, hogy a mi nehézségeinkkel az ürességről, kilátástalanságról, a dolgok nehezen megváltoztathatóságáról szerzett tapasztalatainkat is megfogalmazta.

A Prédikátor másik költeményével is beírta magát a szívünkbe: „Mindennek megvan a maga órája. És az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. Ideje van a születésnek és a halálnak… Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak. Ideje a lebontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek… Ideje a gyásznak és ideje a táncnak… Ideje van a keresésnek és ideje az elveszítésnek… Ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak… Ideje van a szeretetnek és ideje a gyűlölködésnek. Ideje a háborúnak és ideje a békének.” (Préd 3,1–8)

Az előadó rámutatott: a prédikátor ószövetségi ember, minket talán meglep, hogy gyűlölködésről, háborúról és ölésről is beszél, és hogy ennek is megvan a maga ideje. Nem biztat erre, de kinyitja a szemét olyan tágasra, amilyenre csak bírja, elfogadja, látja mindazt, ami a világban történik. Befogadja, hogy ez is a teremtett világ része. A prédikátor eddig szinte ki sem ejtette a száján Isten nevét, mi viszont hívőként várjuk, hogy kimondja: Isten az, aki megszabta mindennek az idejét. Nem kell sokáig várnunk, csak néhány sor, és kapunk egy olyan jelzést, amelyből megértjük, hogy Istenről van szó.

A himnusz utáni rövid részletben ugyanis így fogalmaz: „Isten mindent úgy alkotott, hogy helyes legyen a maga idejében. Az örökkévalóságot is a szívünkbe helyezte. Csakhogy az ember nem tudja kifürkészni Isten művét, kezdettől fogva, mindvégig.” (Préd 3,11) A prédikátor ebben a pillanatban bizonyos értelemben megtalálta a kiutat a végtelennek, zártnak látszó körforgásból.

Amikor rátalál Istenre, azt állítja, hogy nem marad minden változatlan, van kiút ebből a megdönthetetlennek látszó zárt rendszerből, ami börtön; van kiút, mégpedig Istennel.

És hogyan találhatunk rá erre az Istenre? A prédikátor azt mondja Istenről, hogy az örökkévalóságot is a szívünkbe helyezte, mindnyájunk szívébe. Martos Levente Balázs úgy képzeli ezt el, hogy

a szívünkben van egy kis tükör, amelyik egészen az égig lát, mintha az egész eget tükrözné ez a szívbéli hely.

Ez a szívbéli sejtés az örökkévalóságot érinti. A prédikátor, aki kétségbeesett a világ hiábavalóságán, látszólag megtapasztalta a halállal lezáródó időt, ez a bölcs a saját szívében találja meg az örökkévalóság lenyomatát, és mostantól ebbe kapaszkodik.

Leírja azt is: „Arra jutottam, hogy nem tehet az ember jobbat, mint hogy egyék-igyék, és élvezze az életet.” De aztán hozzáteszi: mert ez is Isten ajándéka. (Préd 3,13) Milyen furcsa, hogy

aki rálát az örökkévalóságra, az idő végtelenjére, a maga emberi, tehát véges szívében, képes lesz arra, hogy az egyetlen apró dologban is felfedezze Isten akaratát és jelenlétét.

Ilyenek vagyunk mi, emberek, a kicsit, a végest szeretnénk a nagy egészben látni, és szeretnénk legalább néha rácsodálkozni a végtelenre, azért, hogy utána az apróban, a végtelenben képesek legyünk kitartani.

Isten a szívünkbe helyezte az örökkévalóságot.

A Központi Papnevelő Intézet rektora abban bízik, hogy mindenféle rendszernél jobban összetart minket a végtelennek ez a tudása.

Fotó: Zuggó Zsolt/Angelus Communication

Bodnár Dániel/Magyar Kurír